CsaládCsaládi szerepekGyerek

Részletek Benjámin naplójából

Tesók

Már nagyon sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon miért különböznek tőlem ennyire a testvéreim. Vagy csak én látom úgy? Teljesen váratlanul ért, amikor azt hallottam az öcsémet felvételiztető tanártól: mintha egy az egyben engem látott volna. Azért mondja vajon, mert még nem ismer minket eléggé, vagy én nem veszem észre, és tényleg hasonlítunk?

Lehet, hogy csak azért érzem teljesen másnak a tesómat, mert magamat nem látom. Nézzük, miben is jelennek meg leginkább a különbségek!

Tanulás

Nem vagyok rá büszke, de sajnos nem tartozom a jó tanulók egyébként sem túl népes táborához. Sajnos az iskolához való viszonyulásom nem túl fényes. Nem ecsetelném ezt tovább, mivel már számtalanszor kifejtettem a véleményemet (és valószínűleg fogom is). Előző iskolámban sikerült elérnem a „hírhedt” titulust, és a mostani sulimban sem járok már távol ettől, bár némiképp simulékonyabbá váltam az évek során.

Ezt figyelembe véve cseppet sem meglepő, hogy ráfagyott a mosoly az arcomra, amikor hazaérve azt hallottam, hogy a drágalátos öcsém diákelnökként díszeleg abban az intézményben, ahol én szorgos munkával kiépítettem a hírnevet magam mellett családom következő generációinak is. Természetesen az első gondolat, ami az eszembe jutott a kiábrándító hír után az volt, hogy szégyent hoz a nevemre. Később átgondolva elég viccesen hangzik. Gyorsan, csak hogy megnyugtassam magam, belenéztem öcsém ellenőrzőjébe, hátha találok valami olyat, ami elűzi azt a szörnyen lelombozó gondolatot, hogy az én családomból még jó gyerek is kikerülhet.

Addig lapozgattam, amíg sikerült az „érdemjegyek” oldalra keverednem (egyébként nem volt nehéz, tekintve, hogy az ellenőrző nyolcvan százaléka ebből áll). Amit ott láttam, hidegzuhanyként ért. Ötösök voltak. Még a magatartása is jeles. Ez szégyen a javából, gondoltam és már vártam haza, hogy megdorgálhassam. Sajnos az édesanyám, mily meglepő, az ő pártját fogta, így alulmaradtam öcsém helyes útra terelgetésének kérdésében.

Munka

Ismerek egy olyan embert, akinek akárhányszor mondom el, hogy mit kell csinálni, akkor sem tudja. Ez az ember az öcsém. Mostanra már kinőhette nagyjából, de régen hihetetlen volt, amikor mi serényen kertészkedtünk a húgaimmal és nagypapámmal, ő pedig csak tengett-lengett. Pedig a feladat nem volt bonyolult: el kellett egyengetni a vakondtúrásokat. Tekintve, hogy ez már nem az első eset volt, amikor öcsém nem a rendeltetésének megfelelően használt egy tárgyat, abszolút nem ért váratlanul, amikor azt láttam, hogy a gereblyét össze-vissza pörgeti a kezével. Természetesen rászóltam, hogy nézze meg, mi mennyi mindent csináltunk már, ő meg csak szórakozik ott a kert túlsó felében. Kicsit mintha észhez tért volna, és hirtelen úgy csinált, mintha elkezdene dolgozni. Már kezdtem megörülni, de mikor két perccel később odanézve ismét az öcsém által furcsa, leírhatatlanul ügyefogyott mozdulatokkal forgatott gereblye látványa tárult a szemem elé, eldöntöttem, hogy nem szólok többet, mert úgyis fölösleges.

A célok elérése

Szerintem az a legfontosabb különbség közöttünk, hogy hogyan érjük el azt, amit akarunk. Nem tagadom, én egy kicsit rámenősebb vagyok. Általában nem bírok másra gondolni, csak arra, amit éppen el akarok érni. Szerintem ennek a tulajdonságnak is megvannak a jó és a rossz oldalai. Én mindenesetre örülök neki, hogy ilyen vagyok, mert így általában mindent elérek.

Öcsém ezzel szemben a nyugodt típus. Kér valamit, aztán vár. Addig vár, amíg meg nem kapja. Elég jó trükk és hatásos is általában. Bár én nem tudom már néha elképzelni, hogy hogyan hagyhatja ennyire magától történni a dolgokat.

A két húgom elég hasonló ebből a szempontból. Ők a kierőszakolás módszerét szokták alkalmazni. Addig hisztiznek, amíg meg nem kapják azt, ami épp kell, vagy el nem engedik őket oda, ahova menni akarnak. Ez eléggé hasonlít az én felfogásomhoz, bár magamat azért jóval civilizáltabbnak érzem olyankor, amikor éppen „elérem” a célomat.

Veszekedés

:

Szerepek a testvérsorban

"Ne legyen kötelező mindig szeretni egymást! Ha a szülők nem erőltetik a testvérszeretetet, a tapasztalat szerint a gyermekek természetes módon kötődnek egymáshoz. A nagy megvédi a kicsit, a kicsi büszke a nagyobbra." Bővebben...

 

Nem tartom magamat idegeskedő embernek, bár néha nálam is előfordul, hogy ordibálással próbálom megoldani a problémákat. Többségében azonban sikerül a tőlem telhető legnagyobb nyugodtsággal kezelni a helyzetet. Ebben hasonlít talán öcsém leginkább rám (igaz, hogy ő még türelmesebb). Ezért nem értem, miért nem lehet az én birkatürelmemről példát venni akkor, amikor a húgaim egymásnak esnek. Vajon mi készteti arra eme egyébként rendkívül rendes, egyenesen már bűbájos lánykákat, hogy vöröslő fejjel, emberfeletti hangokat kiáltozva megpróbálják eltávolítani egymás haját ennek természetes lelőhelyéről: a fejről. Mint említettem, rendkívül türelmes ember lévén, megpróbálok kimaradni ezekből a konfliktusokból, de sajnos minden erőfeszítésem hiábavaló. Megpróbálom betölteni a békebíró szerepét, hogy vége legyen a veszekedésnek, ugyanis én játszani szeretnék a számítógépen, nem pedig a rikácsolást hallgatni. Sajnos ez a szerep nem túl hálás, az édesanyám előtt ilyenkor gyakran nekem sikerül bűnbakká válnom.

Rend

Régen azt mondták nekünk, hogy a lányok rendesebben tartják a cuccaikat, mint a fiúk. Mostanra rá kellett jönnöm, hogy ez merőben eltér az igazságtól, sőt éppen az ellenkezője annak. A mi családunkban legalábbis így van. Főleg a nagyobbik húgom képes olyan átláthatatlan dzsungelt teremteni a szobájában, hogy szinte már közlekedni sem lehet benne. Én sem vagyok túlságosan rendszerezett ember, de azért azok az állapotok, amiket néha a húgaimnál látok, már szinte félelemmel töltenek el. A rendetlenség főleg addig volt bosszantó, amíg a nagyobbik húgommal egy szobában laktam. Elég kellemetlen tud lenni, amikor éjszaka csak négykézláb merek kimenni a szobából, nehogy belerúgjak valamibe. Szerencsére most már külön szobában vagyunk, így figyelmen kívül hagyhatom a disznóólat, a más szobákban elhelyezkedő szemétdombokat.

Mindent összevetve szerintem, bár vannak köztünk hasonlóságok, merőben eltérünk egymástól a testvéreimmel. Leginkább a két húgomat érzem hasonlónak, de még ők is rengeteg mindenben különböznek. Mindenesetre örülök, hogy ilyen sokszínű a család (a veszekedések ellenére is). Ha nem lenne ilyen sok testvérem, akkor biztosan sokkal többet unatkoznék.

2009 március 24. kölöknet

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás