CsaládCsaládi szerepekNagyszülő

Mindennapi történeteink

Öregnek lenni

Az öregség egyetlen előnye, hogy nem kell félni a korai haláltól. Nem tudom már, hogy hol hallottam ezt a mondatot, tagadhatatlanul van benne bölcsesség, de úgy vélem, hogy igenis van a magasabb életkornak azon túl is számos előnye, hogy az ember egyáltalán megéri.

Például az, hogy módunk van életkorokat átélni, átküzdeni, győzelmeknek örülni és kudarcokból tanulni. Szert tenni némi bölcsességre, és más nézőpontból szemlélni múltat és jelent. Persze a jövőt is, de az kétségtelen, hogy egy némi eufémizmussal „szépkorú” hölgy (nő, asszony, anyóka...) gondolatban már lényegesen többet foglalkozik a múlttal, mint a jövővel.

Így a 70. életévemhez közeledve (na jó, még csak 67 vagyok) el-elgondolkodom azon, hogy az átélt számos évtized során mi változott meg körülöttem, és természetesen bennem.

Saját élményű történelem

Kisgyerekként félszeg és félénk voltam, ráadásul hihetetlenül lassú és ügyetlen. Ezt a lassúságot jelenlegi ismerőseim nem igazán hiszik el, pedig dokumentálni tudom. A szüleim úgy gondolták, hogy értelmes vagyok, ennek ellenére elsős koromban kipenderítettek az elit osztályból, hogy nem fogom bírni a tempót. Anyám szerint a háborús élmények tettek kisgyerek koromban olyan ijedőssé, később ez elmúlt.

A proletárdiktatúra idején nem volt nálam lelkesebb úttörő, és nagyobb tisztelője Rákosi pajtásnak. Otthon nem merték ezt a hitet megingatni bennem, mivel mint az igazság bajnoka, eljárt volna a szám az iskolában is.

1956: Csodálatos közösségi élmény. 14 éves vagyok, a szomszédjaink átjárnak hozzánk, hatalmas számomra izgalmas beszélgetések zajlanak olyan dolgokról, amit korábban elképzelni sem tudtam. Izgatottan hallgatjuk a rádiót, tökéletesen elragad a forradalmi pátosz, bűnrossz verseket írok (az öcsém évekig kajánul idézget belőlük). Serdülőként nem tudtam megemészteni, hogy nyilvánosan hazudnak nekem.

44 és 56 átélése meghatározó volt az életemben olyannyira, hogy a hozzám közeledni kívánó fiúkhoz intézett első kérdéseim akörül forogtak, hogy mit csinált a családjuk 44-ben és 56-ban, illetve azt követően. Egy később született ember nyilván hülyének néz ezért.

S ezekre az alapélményekre rakódott azután minden egyéb közélethez kapcsolódó élmény, tapasztalat, amit egy még az ún. „nagy generáció” előtti nemzedék hordoz. S e tapasztalatok birtokában – reményeim szerint – viszonylag védett vagyok a manipulációval szemben. Legalább is remélem.

Barátság, szerelem

Hogy milyen hihetetlenül naivak voltunk mint tévé és internet nélkül nevelődő (középosztálybeli!) gyerekek, s hogy milyen szűk világban mozogtunk a vasfüggöny mögötti szabályozott térben, azt jól szemléltetik a korabeli filmek. Miről szólt például a kor egyik sikerfilmje az Esős vasárnap (készült 1962-ben,.rendező Keleti Márton)?

Négy gimnazista lány a főszereplő. Jó barátnők, együtt tanulnak, megosztják titkaikat, és zenekart alapítanak. 1962 nyarán a televízió tehetségkutató versenye tartja lázban az egész országot. A négy lány is a Ki mit tud? vetélkedőjére készül. Belekavar ebbe a szerelem. Új politechnika tanár érkezik az iskolába, aki után futnának a lányok, ki-ki a maga módján. Az ifjú tanárnak azonban csak Ági tetszik. A hatvanas évek nagy lázadásai és a szex forradalma előtt vagyunk. A szocialista erkölcs – már ha volt ilyen – nem kevésbé prűd, mint elődei, a konzervatív, keresztény, úri Magyarországé. Szegény fiúnak egy másik lány karjaiban kell vigasztalást keresnie és találnia. A leány-kvartett szétesik, a vetélkedőből is kiesnek, az osztályfőnök asszony erkölcsöt prédikál, és Ági nem bocsát meg szerelmesének...

Képzeljük csak el, hogyan fogadna egy ilyen történetet a mai kor gyermeke, aki legjobb esetben a Csinibabából tekint vissza a 60-as évekre, és a hasát fogja a röhögéstől.

Saját gyerekek

Számos dolgot csak saját két gyerekem nevelése során értettem meg a világból. Pedagógusként is az ő révükön kezdtem árnyaltabban, kevésbé fekete-fehéren látni a világot. Hiába olvastam töménytelenül sokat, a való élet egészen más volt, az ember évtizedeken keresztül volt kénytelen új és új dolgokkal szembesülni. Az egész életen át való tanulás kényszere tehát már azt megelőzően is jelen volt, hogy beszélni kezdtünk róla.

Mit is tanultam a saját gyerekeimtől? Például azt, hogy milyen nehéz úrrá lenni a saját elfogultságunkon, és együttműködni az ő pedagógusaikkal. Megérteni, hogy ők nem tekintik az én fiamat és lányomat olyan csodalénynek, mint én. Elviselni, ha nem sikeresek, és nem tudom megvédeni őket a kudarcoktól. Hogy serdülőként bizalmatlanokká és lázadókká válnak, és nekem ezt túl kell élnem új alapokra helyezve a kapcsolatunkat. Meg persze azt is, hogy milyen nehéz elfogadni, ha az aktuális kortársi szubkultúra hatókörébe kerülnek. A legfontosabb, amit megtanultam (nem volt könnyű), hogy fokozatosan átengedjem nekik a saját életükért vállalt felelősséget, miközben biztos hátteret biztosítok számukra, olyan kapaszkodót, amelyet bármikor feltétel nélkül megtalálnak.

Nagyszülőnek lenni

Talán ez a legnagyobb nyeresége az öregségnek. Az unokáinkkal való kapcsolat egészen más mint a gyerekeinkkel volt.. És nem is csupán azért, mert ezúttal közvetettebb a felelősség. A 60. életév után az ember értékrendje alapvetően átalakul, a korábbi prioritások nagy része elhalványul. Már nem lényeges az egyéni karrier, a siker súlya is más, hiszen ekkorra már tudjuk, hogy mennyit érünk, és nem igényeljük az állandó pozitív visszajelzést. Reálisabbak a mércék, átalakulnak az emberi kapcsolatok.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindent tudunk, és mindenben nekünk van igazunk. Bármilyen sok tapasztalat is halmozódott fel bennünk, a világ folyamatos változásának követése, illetve a fiatalok törvényszerű mássá válásának elfogadása feltétele a gyerekekkel, serdülőkkel való jó kapcsolat megőrzésének. Nem szabad lezárulni és bezárkózni, abba a hitbe ringatni magunkat, hogy mi már mindent tudunk, amit tudni érdemes, és hosszú életünk tapasztalatainak birtokában kezünkben van a bölcsek köve. A véleményünket persze mindig megmondhatjuk, de ha azt akarjuk, hogy az unokáink odafigyeljenek, sőt olykor hallgassanak is ránk, nyitottaknak kell maradnunk arra a világra, amelyben ők növekednek.

2009 február 23.

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2009 április 10.
 
Olvasva a sorokat, szinte várom a nagymamakort. Remélem, hogy nekem is sikerül majd megőrizni magamban a mostani kíváncsiságot, tudni akarást, netán nyitottságot. És az aktivitást. Az öregségben ez az egyetlen, ami számomra igazán félelmetes mostani szemmel: rászorulni mások segítségére, olyan betegséggel együttélni, ami miatt korlátozottá válok mozgásban-gondolkodásban.
Kölöknet hozzászólás
aláírás