CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - A nílusi krokodílus

Zsófi lányom megkért, hogy írjam meg a Nílusi krokodilus történetét. Ennek örömmel teszek eleget – örülök, hogy nem a néni pók meg a bácsi pók eseteinek megírására szólított fel a cipőkkel, az uzsonnával, az asztallal, a székkel meg az asztali lámpával.

A nílusi krokodilus történetét már másfél-két éve mesélgetem Zsófinak, az utóbbi időben már eléggé ritkán. De valamelyik nap épp ezt kérte, így most felfrissített emlékezettel ülök neki az íráshoz – nem mintha a frissesség és a mese akárcsak köszönőviszonyban is lennének egymással. De ezt majd döntsék el az olvasás közben.

A mese előtt még elmondom, hogy az elmúlt év júniusában a „Gyermek” című kiállítás megnyitására kértek fel a Pécsi Horvát Színház Csoport/Horda Galériában. Az egyik kiállított rajz afrikai témában született: Boda Péter festőművész készítette még 6. osztályos korában. A megnyitó óta sajnálom, hogy a Nílusi krokodilus történetét az ott megjelent sok gyermeknek nem meséltem el. Ezt most pótlom - köszönjék Zsófi felkérésének.

A nílusi krokodilus

Egyszer, a messzi Afrikában élt a Nílusban egy krokodilus. Úszott a Nílus vizében, s miközben úszott nézett jobbra s balra, s nem látott mást, csak a sivatag sárga homokját. Nézett előre s hátra, s nem látott mást, csak a Nílus zöld vizét. Nézett felfelé, s nem látott mást csak, Afrika kék egét. S ahogy ott úszott, s nem látott mást csak a sivatag sárga homokját, a Nílus zöld vizét meg Afrika kék egét, igencsak unatkozott.

S ahogy ott a Nílusban unatkozott egyszer csak ásítani kezdett. Mondta: „Haaa”. S amikor azt mondta „Haaa” épp arra repült egy gólya, be egyenesen a krokodilus szájába. Benn is maradt, mert a krokodilus folytatta: „Mmmm” s becsukta száját.

Megijedt a gólya a sötétben, s kelepelve kiabálni kezdett.

Meghallotta ezt a krokodilus, s gondolta magában: „Úgy hallom, végre történik valami!”. Nézett gyorsan jobbra s balra, de nem látott mást, csak a sivatag homokját. Nézett előre s hátra, s nem látott mást csak a Nílus vizét. Nézett felfelé is, de nem látott mást, csak Afrika kék egét. Csodálkozott a krokodilus: „Kiabál valaki, s én nem látok semmit, csak homokot, csak vizet, csak eget?” Hiába nézelődött. Gondolta is csalódottan: „Velem semmi érdekes sem történik. Nem látok mást csak sárgát, kéket, meg zöldet!?”.

Mit volt mit tennie: úszott tovább.

S ahogy úszott nézett jobbra s balra s nem látott mást mint a sivatag homokját, nézett előre meg hátra s nem látott mást mint a Nílus vizét. Majd nézett felfelé is, ahol nem látott mást, mint Afrika kék egét. S igencsak unatkozott. Nagy unalmában megint csak ásítani kezdett. S ahogy mondta: „Haaaa” kitátotta a száját. S amint kitátotta száját, a gólya azonnal kirepült belőle. S mire mondta: „Mmmmm” a gólya már heted hét országon túl járt.

Úszott a Nílusban a nílusi krokodilus. Nézett jobbra és balra is, de nem látott mást, csak homokot, sárgát. Nézett aztán előre és hátra is, de nem látott mást csak vizet, a Nílusét. Nézett aztán felfelé is, de nem látott Afrika kék egén kívül semmit sem. A nílusi krokodilus úszott tehát tovább.
S mit tehetett volna mást? Unatkozott tovább!”

Unták? Elaludtak? Nos, ez egy altató mese. Zsófi régebben mindig elaludt a végére. Ahogy forgott az ágyában nem látott mást, csak a szoba sötétjét, s nem hallott mást csak a sivatag homokjának, a Nílus vizének meg Afrika kék egének ismételgetését. Lehet, nem is baj, hogy azon a bizonyos kiállítás megnyitón nem meséltem el.

A megnyitó közönségének jelentős része elaludt volna. Persze úgy a pogácsából is több maradt volna. Stílszerűen fogalmazva: ha a mesém elmesélem, a pogácsa is tovább tartott volna.

Amíg a krokodilus a Nílusban úszkál, erősen unatkozva ugye, annak ellenére, hogy a gólyáink épp arrafelé röpködhetnek, nálunk tombol a tél. Ez a tombolás persze nem túl komoly – legalábbis Pestről nézve nem az. A 25 fokos szobából nézve meg végképp nem az. Valamelyik reggel ugyan hatalmas hóra ébredtünk, de ha aznap délután nem rohantunk volna el szánkózni, másnap azt már nem tehettük volna meg.

A rohanást az aznap ingyenes troli is gyorsította. A hazafelé utat troli nélkül egyébként meg sem tudtuk volna tenni. A megállóig is épp elég volt elvánszorogni. Különösen Zsófi fáradt el – no, nem a városligeti dombról való lesiklásokban, hanem az oda való felmászásokban. Zsófinak az elmúlt évekből származó emlékei szerint a szánkózás nem ilyen fárasztó dolog: az elmúlt években másznia ugyanis nem kellett: a dombra mindig én cipeltem fel.

Erre ezúttal nem vállalkoztam és Zsófi kissé meglepődött, hogy a szánkózás nemcsak lesiklásokból áll. Fáradtság ide vagy oda – elaltatása aznap este sem volt egyszerű. Pedig nekem egy késő esti találkozóra kellett volna rohannom, új tanársegéd-kollégánkat útbaigazítandó.

Szóval: Pesten a hó hamar elolvad. Ma délután is hatalmas hózápor támadt, s mégsem borítja hópaplan a háztetőket. Fűtenek az autók, s a lakásokból kiszivárgó meleg hatása sem elhanyagolható – annak ellenére, hogy egyre szaporodnak a régi épületeken stílszerűnek egyáltalán nem nevezhető, a lakásokat dunsztban tartó, egy-egy homlokzaton gyakran merész változatosságban felvonultatott műanyagablakok.

A régi ablakokon kiszivárgó melegnek köszönhetően a párkányokon akár tavaszt idéző mikroklíma is kialakulhat, amelyben például a ciklámenek akár január közepén is jól érezhetik magukat. Nálunk is ez a helyzet. Ma egyébként a ciklámen-állományunk egy újabb példánnyal bővült. Blankának volt szülinapja, amelyen ezzel leptem meg.

Pontosabban: akkor lepődött volna meg, ha nem ezt kapja, hiszen a ciklámen eddig elmaradhatatlanul kapcsolódott a születésnapjához. Apró virágút szerettem volna venni – ezeknek a kicsiknek még illatuk is szokott lenni – de csak túlnemesített nagyvirágú példányra akadtam. Nem baj, nálunk majd szépen visszavadul – erről gondoskodom – s akkor majd illata is lesz, mint a tavalyinak, meg a tavalyelőttinek, itt az ablakpárkányon, akár az erdei ősváltozatnak Zentán, a kertben. 

Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás