CsaládTabu

Elkerülhető nevelési csapdák II.

Kényszerítő szülő gyermekének lenni

A kényeztető és a kényszerítő nevelés olyan, mint egy érem két oldala. Bár különböző érzelmi és nevelői viszonyulást jelent, a gyermekre gyakorolt hatás nagyon hasonló. Aki nem tartja tiszteletben gyermeke személyiségét, hátráltatja önálló, felelős felnőtté válását.

Sokan sokféleképpen nevezik azt a magatartást, amikor a szülők túlságosan szigorúak, erőteljesen korlátozzák a gyermeket: ilyenkor tekintélyelvű, elnyomó, autokrata, kényszerítő nevelésről beszélünk. A lényeg ugyanaz: a szóban forgó szülők hierarchiában gondolkodnak, alá-fölérendeltségi viszonyban képzelik el a kapcsolatot gyermekükkel. Ők azok, akiknek a hatalom a kezében van, saját tulajdonuknak tekintik a gyermeket. Rendelkeznek vele, úgy gondolják, ők mindent jobban tudnak, s majd megmondják, hogyan kellene viselkednie, cselekednie, döntenie. Ha a gyermek viselkedése mégis eltér attól, amit ők helyesnek gondolnak, előszeretettel büntetnek, akár testi fenyítést is alkalmazva. Személyiségét nem tisztelik, vélt érdekére hivatkozva ráerőltetik döntésüket a gyermekre, ezzel megakadályozva, hogy felelősséget vállaljon saját tetteiért.

A hatalom eszközei 

A kényszerítő szülő nevelési eszközei között túl sok a tiltás. A kisgyermek sokszor hallja, hogy „nem szabad”, „nem lehet”, s ezeknek a „nem”-eknek a hátterében gyakran igazából nem áll valódi indok. A túl sok szabály kemény korlátokat állít a gyermek elé, leszűkíti mozgásterét, megzavarja spontaneitását. Ugyanakkor a szabályok áthágása bűntudatot kelthet benne. A „tekintély”, illetve a hatalom fenntartása érdekében a szülő elsősorban a büntetést használja szabályozó eszközként, lelki vagy testi fájdalmat okozva gyermekének, miközben ritkán jutalmaz, dicsér.

Sok bírálattal, kritikával illeti gyermeke viselkedését: „már megint rossz vagy”, „már megint mit csináltál”. Többször elhangzik fenyegetés is: „ha nem hagyod abba, elfenekellek”, és sokszor kifejezi bizalmatlanságát: „tudom, hogy már megint hazudsz”, vagy „úgysem tudod rendesen megcsinálni”. Ugyanakkor a bírálatok, tiltások mellett a gyermek nem kap megerősítést cselekedeteire, ettől úgy tűnik számára, ő „csak” rossz tud lenni, saját értéktelensége lassan meggyőződésévé válik. Későbbi életkorban sincs ez másképp: a szülő nem tűri, hogy nézeteit, döntéseit gyermeke megkérdőjelezze. Kritizálja a kamasz hajviseletét, öltözködését, osztályzatait, barátait, tetteit. Beleszól, hogyan rendezze be a szobáját, mikor készítse el a házi feladatát, folyamatosan kontrollálja az idejét, kutat a holmija között.

A kényszerítő nevelés hatása

Kényeztető szülők

"Ha a gyermek helyett cselekszünk, ha megpró- báljuk megvédeni őt a nehézségektől vagy óvjuk tettei következményeinek megélésétől, azt sugalljuk, hogy ő nem elég erős az élet feladatainak megoldá- sához. Nem alakulnak ki megküzdési stratégiái, tar- tani fog a világtól, és úgy érzi, a problémáit csak mások segítségével tudja megoldani." Bővebben..

A folytonos rendreutasítás, parancsolgatás, a túlzott szigor hatása kétféleképpen jelentkezhet gyermekeink viselkedésében. Az első esetben úgy érzik, nem valók semmire, elveszítik önbecsülésüket, hiszen saját alkalmatlanságukat próbálják velük elhitetni. Mivel helyettük hozzák a döntéseket, nem is lesznek képesek önállóan döntéseket hozni. S mert a szüleik nem adják meg nekik a megfelelő tiszteletet, nem veszik figyelembe a véleményüket (Adlerrel szólva „csökkentértékűnek” tekintik őket), így nem is tanulnak meg felelősséget viselni tetteik következményéért. Elveszítik önállóságukat, passzívakká válnak, viselkedésüket az a törekvés fogja irányítani, hogy elkerüljék a hibákat, s hogy ne vonják magukra a felnőttek rosszallását, haragját, büntetését.

A második esetben – s ez kamaszkorban nagyon látványosan megy végbe –, a gyermek fellázad a szülői elnyomás ellen, megtagadja az együttműködést, mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit elvárnak tőle. Gyakorlatilag „hatalmi harc” bontakozik ki a szülő és gyermeke között, a kamasz meg akarja mutatni, hogy hatalmában áll „nem”-et mondani. Minél erőszakosabban akarják a szülők rákényszeríteni az együttműködésre, annál erősebben ellenáll. Igényeinek folyamatos korlátozása frusztrációt okoz számára, ami agresszivitásban tör felszínre. A fölötte hatalmaskodni akaró szülők felé haragot, dühöt érez, indulatossá válik, esetleg némán dacol, vagy bosszúvágy sarkallja, „vissza akarja adni a kölcsönt”.

Minden kényszer nélkül...

Mindannyian igényeljük, hogy teljes értékű emberekként legyünk jelen a minket körülvevő világban. Egyikünk sem szeretne alávetett helyzetben élni, nem szeretnénk, ha kevesebbre értékelnének minket, bántana az alárendeltség érzése. Gyermekeinket is megilleti, hogy személyiségüket tiszteletben tartsuk, ne alárendelt, hanem egyenértékű félként kezeljük őket. Törekedjünk arra, hogy ne tökéletlen felnőttként bánjunk velük, akiknek teljesíthetetlen követelményeknek kell eleget tenniük, hanem tökéletes kisgyerekként, növekedő gyermekként vagy serdülőként, akiknek korához, fejlődő személyiségéhez próbáljuk igazítani elvárásainkat, nevelési eszközeinket.

A gyermekünk azzal a képpel fog azonosulni, amit rávetítünk. Ha túl sokszor mondjuk el neki, hogy ő semmire nem képes, hogy megátalkodott rossz gyerek, akkor lassan elkezd ennek a képnek megfelelni. Ha megbízunk benne, és a jószándékát, kedvességét eleve feltételezzük, igenlésünkkel megerősítjük, akkor kiteljesednek benne ezek a pozitív tulajdonságok. Hasonlóan közelíthetjük meg cselekedeteinek megítélését is. Miközben általában hajlamosabbak vagyunk a másik ember viselkedésében a hibákat észrevenni, a pozitív tetteket természetesnek fogadjuk el, szinte észre sem vesszük azokat.

Próbáljuk meg figyelmünket nem a hibákra fókuszálni, hanem a pozitív cselekedetekre, viselkedésre! Álljunk készen a dicséretre, biztatásra, „ezt milyen jól tetted”, „büszke vagyok rád”. Ugyanakkor a büntetéssel mint fegyelmező eszközzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy annak segítségével valóban rákényszeríthetünk egy gyermeket arra, hogy megtegye, amit szeretnénk tőle, ám ezzel nem győzzük meg az igazunkról. Csak arra neveljük, hogy engedelmeskedjen a felsőbb hatalomnak, nem arra, hogy magán tanuljon meg uralkodni, hogy saját belső „iránytűje” mutassa, hogyan is kell helyesen viselkednie akkor is, ha nem fenyegeti a büntetés.

Gondoljuk át a szabályainkat! Ne legyen túl sok, de jól átgondolt, betartható szabályok legyenek! Igazából akkor fognak jól működni, ha gyermekünk maga is részt vesz a szabályok kialakításában, hiszen így lesz motivált a betartásukban is. Vegyük sorra, mi az, ami nem zavar minket igazán, csak megszokásból tiltjuk, s mi az a néhány dolog, aminek a betartását mindenképpen elvárjuk. Elmondhatjuk igényeinket, elvárásainkat, s egyezkedhetünk, hogyan tud ő ezeknek megfelelni. Törekedjünk a közös megegyezésen alapuló konfliktus-megoldási technikák alkalmazására, amelyeknek serdülőkorban különösen nagy hasznát vehetjük (pl. Gordon-módszer, individuál-pszichológiai megközelítés). Ezeknek a megoldásoknak nem a hatalmi harc a kiindulási alapja, nincs bennük vesztes-nyertes játszma, lényegük a kölcsönös tisztelet egymás igényei iránt.

:

Gordon és Adler

Thomas Gordon a személyközpontú pszichológia és az erőszakmentes kommunikáció alapelveit ötvözve alakította ki a róla elnevezett Gordon-módszert. Szülőknek szóló könyvét: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása magyarul is olvashatjuk.

Az individuál-pszichológia alapítója, Alfred Adler szerint az egyénnek megfelelő önbizalommal, bátorsággal kell rendelkeznie az életben való boldoguláshoz, mert csak akkor tud normálisan viselkedni, ha a környezete egyenértékűnek ismeri el. Ezért a szülői befolyásolás legfőbb eszközének a bátorítást, a sikeres konfliktusmegoldás alapjának pedig a kölcsönös tiszteletet tartja.

 

 

Ha a megfélemlítés helyett elfogadással, a szidalmak helyett bátorítással, hatalmi szó helyett az együttműködésre törekvéssel próbálunk gyermekünk felé közelíteni, ezzel nemcsak kapcsolatunkat tesszük harmonikusabbá, de segítünk önbizalmát erősíteni, egészséges önértékelését kialakítani. Mindezek pedig az önirányítás képességét alakítják ki benne, amikor nem elvárásoknak kell megfelelni, nem a kényszer miatt kell megtenni valamit, hanem ő maga tudja helyesen, éretten, felelősen döntéseit meghozni, saját sorsát szabadon alakítani.

2009 augusztus 10. Kereki Judit

 
Kölöknet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 
2011 április 24.
KK
Az én volt pasim soha nem volt hajlandó problémákat megbeszélni, messziről kerülte a konfliktusokat, mert azt tanulta otthon, hogy abból veszekedés van, amit menetrend szerint követ a verés. És ő nem akart engem megverni. Iszonyatos küszködés volt az élet vele. És nem tudtam rá haragudni, csak sajnáltam, hogy a "művelt" apja ilyen nyomorúságos útravalót adott neki.
2011 április 24.
TTT
Nekem a volt pasim kapott ilyen nevelést, az erőszak verbálisan, érzelmileg a párkapcsolatban is folyton megjelent.De nem kell ám nagy dolgokra gondolni. "A menj orvoshoz!" tanácsot is úgy tudta mondani, hogy 2 napig rosszul voltam attól, ahogy mondta.
2010 augusztus 30.
E.
Engem egyedülálló anyám nevelt így, veréssel, válogatott szidalmakkal a saját érdekemben. Gimis koromban egyedül hagyott, hogy külföldre menjen dolgozni. A kapcsolatunk előtte sem volt ideális, utána teljesen elhidegültünk (soha nem értette, miért), el is költöztem tőle, amint nagykorúvá váltam. A mai napig bírálja minden lépésem, a férjem sem elég jó (családcentrikus felsővezető), a gyerekek sem (hatéves lányomra megsértődött, mert a lányom által sütött sütik közül nem ő kapta a legnagyobbat, ezért önzőnek, irigynek titulálta a gyereket), a főztömet valami rejtélyes okból visszautasítja, de ha mi nem esszük meg az övét az utolsó morzsáig, vérig sértődik... És persze bírált, amikor a lányommal itthon maradtam, majd kiakadt rám, hogy a fiam mellett részmunkaidőben dolgozni merek... Ugyanakkor, amikor nagy ritkán találkozunk, a maga módján próbál segíteni, (anyagilag - amire nem vagyunk rászorulva, a főztjével, sütikkel), csak a valódi igényünket nem veszi észre: szeretetet, melegséget, elfogadást várnánk az állandó sértettség és kritikák helyett. Belefásultam már. Nem érdekel. Fenntartunk egy látszatviszonyt, az ő kedvéért, hogy az unokáiban örömét (?) lelhesse. Szerencsére több jól működő családot sikerült alaposan megismernem, amelyeket mintának tekinthetek, és a nagymamámtól az anyai szeretet többszörösét kaptam, amíg élt. Így egész normális embert tudtam faragni magamból, mielőtt a gyerkőceinken kezdtem gyakorolni szülői tudományom :)
(Egy kis humorérzék és egy könyvtárnyi gyermekpszichológia-könyv segít a felemás viszonyok és hatásaik objektív tanulmányozásában!)
2009 szeptember 24.
 
Volt szerencsém egy ilyen szülőpár gyerekeként felnőni. Bár már bőven felnőttem, mai napig remegek azért, hogy legalább egyetlen egyszer az életben megdicsérjenek, egyetlen egyszer azt mondják, büszkék rám. Miközben a józan eszemmel tudom, hogy esélytelen a dolog, és hogy nem az alapján kellene meghatároznom magam, a milyenségem, hogy ők mit gondolnak rólam. A saját gyerekemmel szemben próbálok nagyon tudatos lenni: dicsérni, biztatni és büszkeségemről biztosítani, ha megérdemli. Meg persze elmondani azt is, ha valami nem tetszik. De sajnos, olykor érzem, ahogy előbuggyannak belőlem ők. Ez ellen mit tehetnék még?
Összes hozzászólás (4) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás