Életmód

3 gyerek és munka, avagy hogyan találtam meg a helyem (remélem)

Én az a típusú anyuka vagyok, azt hiszem, akit nem elégít ki, hogy otthon lehet a gyerekekkel. Valahogyan mindig hiányérzetem volt meló híján, így minden gyerek születése után és között visszamentem valahogy-akárhogy dolgozni.

 

Félix születése után nem sokkal egy rendezvényszervező cégnél kezdtem el 4 órában tevékenykedni, Pál születése után nem sokkal kedvenc minisztériumom hívott vissza a tettek mezejére. Mindig szívesen mentem, és zsonglőrködtem idővel, programokkal, és főleg a családom és főnökeim idegeivel.

Aki volt már ebben a cipőben, az tudja, hogy ugyan a ‘jaj-de csinálnék valami fontosat, lennék felnőttek között kicsit’ - vágya ilyenkor kielégül, de valahogy semelyik mezőn sem érzi magát az ember teljesnek. A gyerekekkel kapcsolatban is, meg a melóval szemben is lelkiismeret-furdalás keringett bennem folyton, hogy nem adom a 100%-ot, hogy nem vagyok ott a topon…
 
Amikor más vitte a gyereket orvoshoz, amikor a kollégák túlóráztak, én meg rohantam a beteg gyerekhez, amikor késtem szülőiről, amikor késtem a melóhelyről, mert a gyerek reggel behisztizett a bölcsiben…
 
Na igen. Ráadásul a Pál születése utáni melóba-visszamenés nagyon korainak bizonyult, és hallgatólagos főnöki jóváhagyással 8 órában voltam munkaviszonyban, legalábbis papíron, és ez is baromi kényelmetlen volt a munkatársakkal szemben és és és….

Harmadik alkalommal a fenti tapasztalatok alapján próbáltam rettentő okos lenni. Hogy a kecske-káposzta egyensúly megmaradjon. Buzsika (aki Fruzsina valójában) már ovis volt egy éve, 6 órásra változtattam a munkaviszonyomat, kiharcoltam, hogy 9-re járhassak.

Gondoltam, pont abban a minisztériumban, pont azon a területen nem lehet gáz, hajrá Anyuka, itt az idő, visszaállhatsz az önmegvalósítási pályára, rá, rá, rá:)

Ez nem egy sikertörténet, és én utálok rinyálni. Nem is tudom, hogyan folytassam.

Első munkanapomon találkoztam Vele. Mióta elmentem szülni, sok víz lefolyt a Dunán. Az államtitkárság kabinetvezetője lett az az ember (és emellett nő!), aki rögtön első nap kiábrándított a családbarát kormányzattal kapcsolatos téveszméimből, de alaposan.

Mondta nekem, hogy

-         csak nem képzelem, hogy amikor mindenki más 10-12, sőt 14 órát dolgozik, akkor én majd különleges szabályok szerint játszom?

-          ez nem tisztességes a többiekkel szemben -

-          addig nem ad érdemi munkát, amíg én is nem leszek ugyanúgy terhelhető, mint a többiek -

-          ha unatkozom, mosogassam el a poharakat a tárgyalóban…

Hát ilyeneket mondott, a teljesség igénye nélkül. Első nap.

Ezután rettenetes 9 hónap következett. Tényleg nem adott érdemi munkát, tényleg leveleket bontogattam és tényleg iktattam maximum. A kollégák irtó hülyén érezték magukat, annál is inkább, mert szükség az abszolút lett volna rám. Egy napon aztán elegem lett, feladtam, és felmondtam, magam mögött hagyva mindent.

Majd csak lesz valami! Majd csak megtalálom a helyem ezen a világon! Pszichológushoz is jártam akkor már egy ideje, ő is bíztatott, hogy ilyen csudálatos képességekkel ne heverjek parlagon, legyek bátor, meg minden. A munkahelyi szitu totál összezavart, már nem tudtam semmit. Sem azt nem tudtam, hogy ki vagyok, sem azt nem, hogy mit is akarok, hogy mit is akarhatok egyáltalán még munkaügyben, karriertémában..Éreztem, hogy 40 felé közeledek, hogy nem is annyira tét nélküli ez a vergődés, átsuhant néha a fejemen, hogy mi lett volna ha...és ezek nem voltak kizárólag pozitív gondolatok.

És akkor, egy kertipartin belefutottam az Ildibe.

Rövid bevezető után, mint akkoriban mindig, bele is csaptam a 6-órás visszamenős-felmondós történetembe. Meghogy akkor most hogy..meg mint? és hogy én úúúgy dolgoznék, de úúgy csinálnék valamit....

Ildi mesélni kezdett. Mondott különös dolgokat:

  • részmunkaidőről;
  • arról, hogy ennél a cégnél a feladat a fontos, nem az, hogy mennyi időt töltesz a megoldásával;
  • a megbeszélések Hangouts-on zajlanak többnyire - mondta;
  • személyes jelenlétet csak ritkán követel;
  • évente 2-szer elvonulás van, amire pont azért van szükség, mert nem egy irodában gubbaszt a csapat, kell a közös élmény;
  • itt cégküldetés van,
  • egyenes a kommunikáció, sőt, mi több;
  • holacracy van.

Atyavilág!

Csak pislogtam, és abban maradtunk akkor, hogy hív, ha kell nekik ember. Aztán hívott.

A felvételi folyamat sem a szokásos módon zajlott, nem a kiöltözős, egymással szembenülős formát választották. Nyílt napnak nevezték, ahol az volt a cél, hogy a jelenlegi munkatársak saját történetei alapján a jelentkező azt tudja eldönteni, hogy tényleg szeretne-e egy ilyen cégnél dolgozni. Ahol a saját területén nem jog, hanem kötelesség az önállóság, ahol mindenki megmondhatja, ha valamit nem szívesen csinál, ahol nincsenek klasszikus alá-fölérendeltségi viszonyok.

Most tehát náluk dolgozom, részmunkaidőben, itthonról. Ez olyan felállás, amiről pár hónappal korábban álmodni sem mertem. Részmunkaidő??? Otthonról??? Eleinte ‘csak’ telefonáltam, mert kétségtelenül jó vagyok kommunikációban.Mivel a férjem maga KályhásKristóf, így enyhén szólva is megtalálom a hangot a Szakikkal:) Igaziból majdnem mindenkivel...Mostanra része lettem a Kontent-teamnek (kontent=tartalom) is, minthogy szívesen írok szövegeket (régebben államtitkároknak és minisztereknek, most cikkeket Szakiknak, Szakikról, Ügyfeleknek, Ügyfelekről…). És élvezem. Szemben a minisztériumi környezettel itt egyenes a kommunikáció - valóban - ha valakinek valami baja van, az megmondja, ha valamire szüksége van, jelzi, tiszták a dolgok, és ez is üdítő a sok mellébeszélés és keszekusza hivatali játszma után.

Szóval sikerült. Nem adtam fel, és sikerült, és reményeim szerint mind a cég, mind én a kiteljesedés felé menetelünk, immár együtt. Ezek után hiszem, hogy van értelme követni a jeleket, és arra menni, amerre az Út visz.

Hogy melyik ez a cég? Legközelebb elmondom smiley

 
 
Címkék: életmód

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XTeakiadó