Életmód

A gyógytornász, aki az érzéseire hallgatva ért el rendkívüli eredményeket

Sosem érdekelte a pénz, viszont ismerői szerint empátiáért kétszer állhatott sorba annak idején, mégis méltatlan támadások özönét zúdították rá, amikor több évtizedes tapasztalatait felhasználva a saját útjára tért Dévény Anna, aki koraszülött, mozgássérült gyerekek ezreit segítette a teljes élethez saját fejlesztésű módszerével. Nem törődve a kézzelfogható eredményekkel, amelyeket a Dévény-módszer hozott, ellenlábasai azzal vádolták meg, hogy csak a szekrényében élére állított takarékbetétkönyvek gyarapítása motiválja, pedig élt-halt a gyerekekért, s még a saját család lehetőségét is azért tudta elengedni, mert úgy érezte, így tud a legtöbbet segíteni.

Dévény Anna

Dévény Anna dongalábú csecsemőt kezel

Fotó: Asztalos Zoltán / MTI

A szakma azért nem fogadta el, mert gyógytornászként szembement az íróasztalok mellett felállított gyakorlattal, amely szerinte olyan feladatok elé állította a betegeket, amelyeket képtelenek voltak megcsinálni. Nem érte be részeredményekkel, teljes gyógyulást akart. Módszerének első lépésével képessé tette a betegeket arra, hogy a rehabilitációjukhoz szükséges feladatokat el tudják végezni. Ezután kezdődhetett az idegrendszer testen keresztüli direkt stimulációja, amelyet minden tanítványának először a maga testén kellett megtapasztalnia ahhoz, hogy a betegeken hatékonyan tudja alkalmazni.

Az elmúlt évtizedek alatt bebizonyosodott: Dévény Anna módszerével száz koraszülött, születési rendellenességgel, illetve oxigénhiánnyal küzdő gyermekből nyolcvan teljesen meggyógyítható, ha időben értő kezek közé kerül. A gyógytornász titka az volt, hogy mindig a megérzéseire hallgatott. Józan ésszel belátható, empirikus tudását lépésről lépésre szerezte meg. Nem tudta például, mi az oka, de észrevette, hogy a csökkent izomtónussal született csecsemők még egy-másfél éves korukban is fejleszthetők, míg a spasztikusok esetében féléves kor után „elmegy a vonat”. Évekkel később, Gerald Maurice Edelman Nobel-díjas agykutató tanulmányát olvasva szembesült azzal, hogy ez feltehetően összefüggésben van az agy öt hónapos korig aktív tartalék állományának létezésével.

Dévény Anna még más világban szocializálódott. A munkájától minden tekintetben elválaszthatatlan mozgásszeretetet legendás polihisztor tanárától, Vágó István édesapjától szerezte, aki a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban angolra és a művészet szeretetére oktatta.

Gimnázium után elvégezte az Állami Gyógytornászképzőt, később pedig a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát is, ahol 1957-ben diplomázott. Ezután a neurológiai klinikán dolgozott gyógytornászként, közben művészi tornát tanított és speciális tréninget tartott a Magyar Állami Operaház balettegyüttese számára.

Nem egy általa csodált balett-táncos karrierjének tragikus kettétörését nézte már végig, amikor egyik nagy kedvence, Volf Katalin prímabalerina is lesérült. A keresztszalag-sérülés nem sok kilátással kecsegtetett. Soha nem látott elszántsággal ment neki a feladatnak, és a lehetetlen sikerült: nyolc hónap után ismét talpra állhatott a táncos, akit közben úgy megszeretett a legendás gyógytornász, hogy lányává fogadta.

Az általa kifejlesztett gyakorlatokat és irányelveket először Vitray Tamás nevezte Dévény-módszernek (hivatalosabban ma már csak DSGM-ként, azaz Dévény-féle speciális manuális technika-gimnasztika módszerként emlegetik) az 1980-as, Siker című műsorában, amelyben Dévény Anna nyerte el a legtöbb közönségszavazattal járó díjat. Ez indította el a lavinát. Özönleni kezdtek a betegek és ezzel egy időben a szakmai támadások is.

A koraszülöttek mozgásrehabilitációjának forradalmasítója nem csak a balettért rajongott. Nem ismerte, de értőn figyelte Fischer Annie-t is. Amikor a zongoraművésznő elvesztette a férjét, az együttérzés arra indította, hogy kis ajándékkal nyújtson neki vigaszt. Miniatűr kódexet készített a róla szóló zenekritikákból, s mivel sikerült nagy örömet szereznie ezzel a művésznőnek, a kapcsolatból barátság és egy egész kódexsorozat született, amelyet Dévény Anna a rá jellemző aprólékossággal, míves kalligráfiával és pontos levéltári munkával állított össze a művészi életmű fellelhető darabjaiból.

Különleges személyiség volt, aki nagyon tudott szeretni. Egyetlen dologgal lehetett kihozni a sodrából: ha azt látta, hogy valaki nem megfelelően végzi a munkáját. Végtelenül elszomorította, hogy egyes tanítványai önálló praxist teremtettek a Dévény-módszerből, és borsos áron gyógyítanak. Nem a megélhetést sajnálta tőlük, de úgy gondolta, mások nyomorúságán nyerészkedni bűn. Nem volt nagy lobbista. Talán ezért is lehetséges, hogy csak hosszú, kitartó küzdelmek után, néhány éve ismerte fel az állam, hogy korai gyógyító tevékenységével sok milliárd forintot spórol meg a költségvetésnek azzal, hogy olyan gyerekek ezreit gyógyítja meg, akik enélkül egy életen át különböző juttatásokhoz lettek volna kötve. Alapítványa sok viharos időszakon esett át, de vallotta, amikor kezdtek összecsapni feje felett a hullámok, odafentről mindig leeresztettek egy kötelet. Ennek a kötélnek a felső végénél pedig – mindvégig hitte – ott állt korán elvesztett édesanyja, aki örökké erőt adott neki a küzdelemhez. Nyolcvanegy év után végül elhagyta a hajót. Hétfő óta már ő is odafönt ül, de biztos, ami biztos, rajta tartja a kezét a kötélen, hogy ha kell, le tudja hajítani. Életműve, a Dévény-módszer azonban most már nem süllyedhet el. Gyerekek ezrei nőnek majd fel abban a tudatban: neki köszönhetik, hogy mozogni tudnak.

 

Forrás: MNO.HU

2017 július 07.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás