Különleges helyzetekKölöknet mesék

Különleges gyerek meseíró pályázat - OKLEVELES

Barcza Katalin: Bebe és a kósza szél

Napok óta dühödten fújt a szél. Bebe idáig szerette a szelet, de ez most már őt is kezdte bosszantani. Az udvaron porral hordta tele a szemét, szerteszét dobálta műanyag játékait, feldöntötte az üdítős poharát, haját pedig össze-vissza gubancolta, hacsak össze nem kötötte. Ezt a szelet már nem lehetett szeretni. 

A legrosszabb mégis az volt, hogy éjszaka nem tudott aludni tőle. A felbőszült szél rángatta az ereszcsatornát, fóliadarabot csapkodott a cseréphez, és a falhoz vagdalta a ház mellett álló öreg diófa ágait.

Aztán másnap az iskolában figyelni kellene, ami amúgy sem megy könnyen.
- Bernadett, te megint rossz helyen nyitottad ki az olvasókönyvedet! – nézett rá szemrehányón Mária néni, a többiek pedig kuncogtak, mint mindig.
- A szél miatt van - kezdett volna magyarázkodni, de aztán inkább elhallgatott, és kicsit odébb lökte lábával az iskolatáskát. A padtársáét.
Könnyen megvan ám a baj, ha az ember olyasvalakivel ül egy padban, akinek még a táskájához sem lehet hozzáérni!
- Már igazán nem tudom, ki mellé ültesselek, Bernadett – csillant meg bánatosan Mária néni szemüvege, ahogyan padjuk fölé hajolt - Te még Katába is képes vagy belekötni!
- Nekem jó lesz egyedül is – pillantott föl Bebe, és tényleg erre vágyott a legjobban. Akkor biztosan nem kerülne állandóan bajba.
- Lehet, hogy igazad van – sóhajtott föl a tanítónő, és már rá sem szólt a kislányra, amikor az elgurult ceruzája után iramodva leszegett fejjel végigrohant a fél tantermen. De krétáért aznap mást küldött ki a folyosóra, és Bebe ebből pontosan tudta, hogy haragszik. A krétát mindig szabad volt őneki behozni.”Legalább legyen okod egy kicsit szaladgálni” – szokta mondani Mária néni.
- Mindenről a szél tehet – döntötte el Bebe végleg, és hazafelé menet ellenségesen nézte a fákat, amelyek ágai eszeveszettül hajladoztak. - Legalább ti kitalálhatnátok valamit!
Aznap anyához ment haza, mert nem volt péntek. Apáéknál csak hétvégén lakott, de a pénteket elég könnyű volt más napokkal összekeverni. Apa mindig vigasztalta, hogy ez nem lesz így sokáig, csak amíg végleg hozzájuk nem költözik, de Bebe nem tudta, szeretné-e. Oda vajon magával viheti Fügét? Mert a kutyája nélkül még egy hétvége is épp elég keserves. Füge most is ott várta a kertkapuban, s ragyogó szemmel fogadta, amikor gazdája megölelgette.
- Gyere be velem, Füge! – hívta a kislány a házba a kutyát. – Legalább nem leszek egyedül, amíg anya megérkezik.

Anya mindig későn jött haza, és ha megkérdezte, miért, valami főnökről beszélt, aki a lelket is kidolgoztatná az emberből. Ez annyira ijesztő volt, hogy Bebe tudni sem akart többet. Egyszer így is álmodott egy szörnyeteggel, akit Főnöknek hívtak, valami sötét erdőben üldözte őt, meg akarta szerezni a lelkét, mert anyué már kevés volt neki. Ébredés után úgy találta, a szörnyeteg pont úgy nézett ki, mint a dementorok a Harry Potter-filmben. Ettől megnyugodott kissé. Hiszen az csak egy film. Anya főnöke viszont sajnos létezett.

Elszántan ült le az asztalhoz: ma lesz az a nap, amikor elkészít minden leckét, és egyetlen könyvet sem felejt ki a táskájából. Csak képedjen el az iskolában mindenki, még Mária néni is, és csak dicsérgessék egész nap, hogy ő milyen ügyes! Kinyitotta az első füzetet. Csakhogy eszébe jutott, hogy Füge biztosan éhes, és először ad neki enni. Aztán úgy gondolta, a kutya szomjas is lehet. Később ceruzát hegyezett, molylepkét üldözött, fölborított egy doboz kukoricapelyhet és kipróbált egy vadonatúj konyhai ollót. Aztán újra visszaült a füzete mellé.
Kinézett az ablakon, de azonnal izgatottan föl is pattant a helyéről. Odakint a szél, a goromba és erőszakos szél éppen kedvenc műanyagelefántját kapta föl, és hajította odébb.

- Ebből elég legyen! – lódult meg Bebe olyan lendülettel, hogy lófarokba kötött haja alig tudta követni. Futott ki az udvarra, még épp jókor ahhoz, hogy lássa, amint a szél átdobja a kapun az elefántot, és görgeti tovább az utcában.
- Adod vissza? – süvöltötte ekkor elkeseredetten, és a kaput föltépve játéka után rohant. Az elefánt már az utca végén járt, majd átlendült egy kis tisztásra, s ott forgolódott a bokáig érő tavaszi fűben.
- Megvagy! – rikkantotta a kislány elégedetten, de mielőtt elkaphatta volna a jószágot, a szél ismét megszerezte magának, s nyargalt vele tovább.

Ezt már nem lehetett annyiban hagyni. Bebe űzte, üldözte játékát a réten, majd egy másikon is, úttalan utakon, árkon-bokron át loholt utána, nem nézte, merre jár. Ki tudja, merre s mióta szaladt, amikor egyszer csak egy bokor ágán fönnakadt az elefánt. Végre lihegve, kifulladva rántotta magához, s elégedetten huppant le a földre. Percekig csak üldögélt, majd lassan körülnézett.
Alkonyodott. Körötte mindenfelé bokrok és fák álltak, egy erdőben volt, ismeretlen, sosem látott erdőben. Nem volt út arrafelé, még csak egy árva ösvény sem vezetett semerre. Az egyetlen, ami ismerősnek tűnt, a szél volt, amint fütyülve, haragosan száguldott a fák közt.
- Már megint te! – kiáltott bele a szélzúgásba Bebe haragosan.- Látod, most hogy jártam miattad? Azt sem tudom, hol vagyok!
- Sajnálom – zúgott föl az erdő mélyéről a válasz.
A kislány szeme nagyra nyílt.
- Hogy mondtad?
- Azt mondtam, sajnálom. Nem akartam, hogy eltévedj.
Bebe körülnézett, de rajta és a kiselefántján kívül senki nem volt arra.
- Te ki vagy?
- Én a szél vagyok. Hát nem hozzám szóltál?
- De, de, éppen hozzád. Jó, ha tudod, hogy sok bajom volt miattad.
- Hidd el, nem akartam.
- Nem akartad? Akkor miért fújsz ilyen dühösen, miért csapkodsz, csörömpölsz és ragadsz el dolgokat? Miért nem lehet tőled éjjel sem aludni? Én korábban szerettelek, de akkor még nem ilyen voltál!
- Azt mondod, szerettél? Sajnálom, hogy elmúlt.
A szél bánatosan búgott.
- Ha ezt tudom, biztosan megpróbálom fékezni magamat, akkor is, ha ilyen rossz a kedvem.
A kislány picit hallgatott. Tulajdonképpen kedves volt, amit a szél mondott.
- Rosszkedvű vagy?
- Az ám. Sőt, egyenesen búskomor! Meg egy kicsit ádáz.
Bebe bólintott.
- Tudom, milyen az. Mint amikor mások táskájába rúgsz bele.
- Olyan lehet – értett egyet a szél, majd ismét fölsüvöltött, de most mintha halkabb lett volna ez a süvöltés.
- Mitől lehet rossz kedve a szélnek? – morfondírozott hangosan a kislány, míg egy fatörzsnek dőlt. Most érezte csak, hogy hűvösödik.
- Hogy mitől? Képzeld csak el, milyen volna, ha nem lenne sehol otthonod!
Egy bólintás volt a válasz.
- El tudom képzelni. Valaha együtt éltünk, apa, anya, az öcsém meg én. Aztán apa és anya válni kezdtek, és eladták a házat, amiben a szobám volt. Eladták az udvart a hintámmal, a kertet a barackfámmal, amit még a nagypapám ültetett. Most hol anya, hol apa új házában lakom, így egyeztek meg.
- És az öcséd?
- Ő mindig apánál van. Apa azt mondta, egy fiút jobban tud nevelni. Bár mostanában már lehet, hogy engem is szeretne. Azt mondja, anya sem nevel jól engem, akkor meg mindegy. Néha elmegyek a régi házunkhoz, de már más lakik benne. Nem hiszem, hogy megengedné, hogy a hintára üljek.
- Pedig talán tudnám a hintádat hajtani- zümmögött a szél.
- Neked is volt valaha otthonod?
- Emlékszel a völgyre a kis tó mellett?
- Egyszer jártam arra.
- Ott éltem én. Három hatalmas tölgy között volt egy kis tisztás, az volt az otthonom. Mindig oda bújtam, ha meg akartam pihenni, s aztán onnan indultam el. Néha lengedeztem, olykor csak fuvalltam, máskor duruzsoltam, és persze az is előfordult, hogy futkároztam, száguldoztam vagy éppen tomboltam.
- Mostanában csak ez fordul elő.
- Ahol éltem, ott autópálya épül. Kivágták a három tölgyfát, elkezdték feltölteni a völgyet. Gépek zúgnak, morgolódnak hajnaltól napestig. Nincs ott már helyem, elűztek. Gondolj csak bele, nincs meg a hely, ami az otthonom volt. Nem tudok hol megpihenni, nem tudok honnan duruzsolva elindulni.
- Választhatnál másik otthont – töprengett el Bebe - Mert így mégse jó, hogy nem hagyod aludni az embert, és elefántokat ragadsz el!
- Nekem se jó – sóhajtott a szél. – De nem könnyű új otthont találni. Mert otthon csak ott lehetsz, ahol szeretnek, ahol örülnek neked, ahol helyed van mindig. Hová menjek?
A kislány azonnal megfelelt a kérdésre.
- Gyere hozzám! Igaz ugyan, hogy három tölgyfám nincsen, de áll a házunk mellett egy diófa, s találsz mögötte egy remek kis zugot a kertben. Ott jó helyed lenne. És tudod, hogy én szeretlek. És szeret a kutyám, Füge is.
A szél halkan körbelibbent a fák körül.
- Szeretnék nálad lakni! De ha elköltözöl?
- Jössz velem. Viszlek téged és Fügét is, és mindent, ami fontos nekem – a hangja kicsit erősebb lett. Mert igenis, ha költöznie kell, egy tapodtat sem megy Füge nélkül. És most már a szél nélkül sem.

A szél végigsimított pár bokron.
- És tudod mit? – folytatta Bebe – Ha akarod, játszhatsz az elefántommal. Most már biztosan nem fogod csúnyán dobálni.
- Köszönöm, Bebe. Látod, már nincs is olyan dobálódzós kedvem. Örülök, hogy egy ilyen jószívű kislánnyal lakhatok együtt.
- Jószívű volnék? Én eddig csak azt hallottam, hogy nagyszájú, ideges, erőszakos, utálatos, feledékeny és várj csak… hiperaktív.
- Ilyenek vagyunk, ha nem tudjuk, hová menjünk – susogta a szél. – De ennek most már vége.
- Az ám! – kapta föl fejét Bebe. – Csakhogy én eltévedtem! Hogyan fogok innen hazatalálni?
- Hát elfelejtetted, hogy én ismerek minden helyet? Egyet se aggódj, én hazavezetlek. Itt van ez a száraz levél a földön, majd ezt libegtetem előtted hazáig, csak kövesd.
A kislány arca földerült, s megiramodott, amint suhanni kezdett a levegőben a levél.
- Így tulajdonképpen engem is hazaröpíthetnél! – kiáltotta a szélnek, de ő csak fölnevetett.
- Inkább megint szelíd és kedves leszek.
- Igazad van – értett egyet vele Bebe, és futott, futott hazáig.
A kapuban Füge várta ugrándozva, az örömtől lengő füllel.
- Ne félj Füge, nem vesztem el! – ölelte át Bebe. – És hoztam egy új barátot is. Most már ő is velünk fog lakni. Ő itt a szél.
Füge boldogan vakkantott, s szaladgálva helyeselt.
- És mától mind tudni fogjuk, hogy hová tartozunk – jelentette ki Bebe, s lerakta elefántját a földre. – Játszhattok vele.
Az elcsitult szél lágyan, halkan körbelengte a kertet.

2013 október 21. Barcza Katalin

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás