Berszán Lídia: Másmesék

Színnapló

Áron sok időt töltött az ablak előtt állva. Pedig csak az erős fényt tudta érzékelni egy kicsit, színeket, alakokat egyáltalán nem látott. A tavasz volt a kedvence, mert olyankor gyakran váltakoztak a fényviszonyok, pillanatok alatt befelhősödött az ég, s aztán váratlanul ismét felragyogott a nap. Az arcjátéka követte a nap bújócskáját, örült minden felvillanó sugárnak. 

            Dánoska odaállt mellé az ablakba.

– Mit csinálsz Áron, mit csinálsz Áron? – kérdezte ritmikusan ismételve, mindaddig, míg választ nem kapott. Áront előbb bosszantotta ez a folytonos motyorékolás, de aztán mégiscsak válaszolt, hogy elhallgattassa.

– Nézek, Dánoska, nézek.

– És látsz? Mit látsz? Nem vak a szemed?

Ezért a kérdésért mindenki másra megharagudott volna Áron, de ismerte Dánoskát, hogy ő csak ilyen egyeneseket tud kérdezni.

– Látok is Dánoska, látom a fényt. Egy kicsit a szememmel, de látom az arcommal is, mert melegít, meg az eszemmel, mert már sok mindent olvastam a fényről.

– Ühüm, én is - mondta Dánoska.

– Mit te is?

– Én is tudok látni az orommal. Látom a fasírtot, hogy az lesz ebédre.

– Te mindig csak a kajára gondolsz – kuncogott Áron, de csodálkozott is Dánoskán, mert azonnal megértett valamit abból, amin ő már annyit gondolkodott. Hogy nemcsak a szem tud látni.

Így kezdődött el a közös ablakban állás, és tulajdonképpen a barátságuk is. Ha Áron valami érdekeset vélt történni az utcán, Dánoskával meséltette el a látványt. Igaz, ő nagyon sajátosan tudósított, legtöbbször meg kellett fejteni. Ilyeneket mondott: „Egy százegy kiskutya húzza a gazdáját sétálni”. Áron nagyon figyelt, s mindig türelmesen lefordította a hallottakat: „Egy dalmata kutya szalad a gazdájával.”

– Dalma ta, mi az, hogy Dalma ta? – kérdezett vissza Dánoska.

– Nem Dalma, hanem dalmata. Így hívják, egy kopófajta – oktatta Áron. A Százegy kiskutyában is minden kutya dalmata. Apa mondta, ez a nevük.

– Mint nekem a Jánoska – nyugtázta Dánoska a tanulságot.

– Hát -  bizonytalanodott el Áron – nem is tudom.

Eszébe jutott, hogyan kapta Dánoska ezt a nevet. Két János volt az osztályban, és Tanci egyszer azt mondta a másiknak, hogy nem te, hanem a Down-os János. A mindig békés, szelíd Jánoska ekkor öklével a padra csapott, és egy szusszra mondta: „Semmi dános, hanem Lázár Jánoska a nevem”. Olyan mulatságos volt, hogy mérges, és hogy kikéri magának, hogy azonnal ráragadt, előbb csak, ha bosszantani akarták, aztán már mindenki Dánoskának hívta.

Különben Áron Dánoskától tudta meg azt is, hogy milyen a világoskék és milyen a sötétkék. Mert Dánoska sohasem mondta, hogy világos, meg sötét, hanem csak hogy ’reggelkék’ és ’estekék’, ’reggelzöld’ és ’estezöld’. „Már fáradt, mert esteledik”, mondta Dánoska, amikor Tanci is megkérdezte egyszer, hogy miért ’estekék’ az ég. És akkor Áron bólintott, ő pontosan tudta, hogy milyen ez a fáradt ég.

A ’télhaj’-ban is Dánoskának volt igaza. Le kellett rajzolniuk a családtagokat. Dánoska nem szeretett rajzolni, egy-két vonallal megoldotta a családi képet. De a haját mindenkinek kifestette:

– Anyáé sárga, enyém barna, tata és mama fehér.

– Ősz – mondta Tanci, – őszül a hajuk.

Dánoska rosszallóan ingatta a fejét:

– Nem ősz, tél, fehér.

Áron ezeket a színekkel kapcsolatos felfedezéseit beírta egy füzetbe, amit ő szín-naplónak nevezett.

A csillagok voltak a másik közös felfedezésük. A csillagokat Áron egyáltalán nem látta. Még a nyári táborozáskor sem, ahol Tanci szerint millió csillag volt az égen. Áron kétkedően ingatta a fejét, hogy lehet millió, ha olyan kicsit fénylenek csak, hogy ő nem érzékel belőle semmit. Mert hold csak egy van, de azt érzi, pontosan tudta, hogy mikor van telehold és a holdjárást apával sokszor elmeséltette.

– A csillagok fölött van a mennyország – mondta egyszer Dánoska, amikor ismét együtt álldogáltak az ablak előtt. Őt nagyon foglalkoztatta akkoriban, hogy van pokol, és van mennyország és középen a föld. Le is rajzolta: három vonal volt az egész, de mindenkinek megmutatta: egy fekete vonal, egy zöld vonal és egy sárga vonal. Tanci még meg is dicsérte, hogy szép párhuzamosak. Plébános bácsi is megnézte, mindegyik vonalhoz odaírta, hogy mit jelent, és beragasztották együtt Dánoska vallásfüzetébe.

Áron nem látta a három vonalat, de tudta, hogy nagyon fontosak Dánoska számára, ezért ő is elkezdett gondolkodni, hogy is van ez. Apát hiába kérdezte, őt idegesítette a téma. Nem keresett elő szakkönyveket és nem nézte meg az interneten sem, mint máskor.

– A csillagok fölött lenne a mennyország? – ismételte Áron maga elé. Onnan jön a fény, nagyon messziről. És a csillagok? Apró lyukak az esti égen?

Dánoska folytatta:

– Kilátszik rajtuk a mennyország.

– Ezt beírom a színnaplómba – mondta Áron megilletődött hangon. Csillagok: apró lyukak az esti égen, kilátszik rajtuk a mennyország.

 *****

Háromszög

–     Anya, nekem van testvérem?

–     Nincs, kisfiam.

–     Mért nincs, Anya?

–     Mert nem született.

–     Áron a testvérem, Anya?

–     Nem, Jánoska. Áron a barátod.

–     Áron nagyon a barátom. De egy kicsit a testvérem is. Mert neki sem született testvére.  

–     Hát, így is mondhatjuk – hagyta rá Anya.

–     És apukám sem született, Anya?

–     De született kisfiam, csak már nem él velünk.

–     Elment, amikor pici bébi voltam – bólogatott Dánoska . Tata mondta. 

Anya hallgatott. Magához húzta Dánoska fejét, félresimította a haját.

–     Ne szomorkodj Anya! Én majd feleségül veszlek, és szület nekünk egy apa. Akkor mindig hárman leszünk.

*****

Írástudók

Anya mostanában sokat dolgozott otthon is. Az íróasztalán lapok, könyvek, irattartók tornyosultak. Dánoska ilyenkor odaült a kanapéra és nézte, hogy ír Anya.

– Adok neked is egy füzetet – ajánlotta Anya. – Örülnék, ha te is dolgoznál velem. Rajzolj valami szépet!

Dánoska nem szeretett rajzolni. Kifestőzni még annyira sem. Kezébe vette a ceruzát, és Anya kezét nézte. Próbálta három ujjra fogni, de az minduntalan kibicsaklott a kezéből.

– Ez nem ír – mondta.

Anya fel sem nézett, egy másik ceruzát tett elé. Szúrósra volt hegyezve. Dánoska a szeméhez közelítette, aztán marokra fogta. A füzet fölé hajolt, aprókat mozdított a kezén, mint Anya, a nyelvét is kidugta igyekezetében. A ceruza halvány nyomokat hagyott a lapon, s ha erősebben nyomta, a hegye belekarcolt a fehér papírba.

– Tollat adjál nekem is! – kérte.

Anya egy golyóstollat vett elő a táskájából, és figyelmeztette:

– Csak a lapra, Jánoska, az asztalra ne!

Dánoska tartotta a tollat, pontokat pettyentett vele a lapra, aztán girbe-gurba vonalakat húzogatott. Nézte a füzetét, nézte az anyáét, nem volt megelégedve az eredménnyel.

– Ez sem tud írni. A tiedet adjad, Anya!

Anya sóhajtott, elcserélte a tollát a Dánoskáéval, és sietve folytatta a munkáját. Dánoska megsimogatta arcával a tollat, s közben nógatta:

– Na, írjál szépen! Hosszú betűket írjál nekem is!

Fejét asztalon nyugvó karjára hajtotta, úgy várta a csodát. Anya azt hitte, hogy már el is szunyókált, amikor váratlanul kitört belőle a sírás:

– Nekem nem fogad szót, Anya ! Nem akar kijönni belőle az írás!

Anya előbb zavarodottan nézett fel rá, aztán felderült az arca, és ölbe vette:

– Az írás a kezedben van, Jánoskám, és a fejedben, nem a tollban! Ne sírj, megtanulod ezt is! Anya segít.

Dánoska Anyához bújt, fejét Anya fejéhez támasztotta, két tenyerét Anya kezére tapasztotta.

– Adjál az én fejembe, az én kezembe is egy kis írást, Anya! A tiedben nagyon sok van!

*****

Bárányszem

Dánoska nagyon szerette a hasát. A nap és az éjszaka bármely órájában tudott enni, szinte mindent szeretett. Legfőképpen az édes ételeket, bár Anya ezeket porciózta a legszigorúbban. Mamával viszont lehetett alkudozni. Elég volt egy széles mosoly, egy kis bujcsizás vagy puszi, és mama cinkosan a szája elé emelte a mutatóujját, aztán kipottyantott Dánoska tényárjába két újabb gombócot, vagy egy második kocka almás sütit. A csokit, cukorkát már ő is jobban meggondolta, de egyetlen egyszer mindig adott repetát.

Tata is jó szakács volt, ő inkább fiús ételeket készített: szalonnás- hagymás rántottát, tormás kolbászt, velős piritóst. Az ő találmánya volt a vöröshangyás kenyér is: megzsírozott egy jókora szeletet, aztán megszórta apróra vágott lilahagyma kockákkal, és meghintette pirospaprikával.

Ha jókedvében volt, még palacsintát is sütött. Egyedül ő tudta a levegőbe feldobva megfordítani, de ezt a művészetét csak akkor gyakorolta, ha sem Anya, sem mama nem voltak otthon. Eleinte engedte Dánoskának is, hogy segítsen, aztán mégis letiltotta, mert túl sokat kellett takarítania a közös főzések végén. A nagy bepocakolások azzal folytatódtak, hogy végigfeküdt a konyhai kanapén, Dánoskát meg odatette lesportolni a lakomát. Menetelnie kellett körbe az asztal körül, miközben tata számolt: „egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb”.

Dánoska utálta a tornaórákat és minden egyéb sportot, kivéve az úszást. Mégis béketűrően menetelt, sőt még csapta is a talpát, ha tata úgy vezényelte. A negyedik, ötödik körnél tata már félálomban mondta a vezényszavakat, aztán csak intett, hogy takarodó, és Dánoska is bekuckózta magát a saját ágyába. Anya nem volt elragadtatva ezektől a fiús lakomáktól, utána néhány napra megpróbálta diétára fogni a fiúkat, de tata nem sokat adott Anya intelmeire.

Húsvét előtti szombaton tata egy levágott báránnyal jött haza a piacról. Dánoska hallotta reggel, hogy valamilyen bárányról beszélnek. A képeskönyvekben és az állatsimogatóban látott bárányok jutottak eszébe. Most elnémulva nézte a tata neccéből kibontakozó négylábú, lógó fejű valamit.

– Bárányka! Simogasd meg a fülét – biztatta tata.

A tál mellé ereszkedett a földre, előre-hátra himbálta magát. Tata nem értette, Anyát hívta.

– A szeme. Néz a szeme! – tört ki Dánoskából a zokogás, amikor Anya az ölébe vette és elcipelte a konyhából.

Egész délelőtt a szobájában maradt, és Anyát sem engedte ki a konyhába. Anya beszélt neki a háziállatokról és arról is, hogy mindenünk, amink van, valamilyen alapanyagból készül: a bútorunk fából, a ruhánk gyapottból, a kenyerünk búzából, az ételünk zöldségekből és állatokból.

Délutánra Dánoska már nagyon megéhezett. Anya kezét szorítva óvatosan kijött a konyhába, mereven maga elé nézett, s leült az asztal mellé. Elmondta a jöveljézust, majd a tányérja fölé hajolt, és odasúgta a levesnek:

– Bocsáss meg, paradicsom!

Megérintette a kenyeret:

– Bocsáss meg, búza!

Megsimította az asztalt:

– Bocsáss meg, fenyőfa!

Utána békülékeny arccal megette az ebédet.