Szülő- és gyereknevelés

„Mit szólnál hozzá, ha én taposnám ki a beled?” - Egy magatartászavaros gyerek apja osztotta ki csúnyán a kezdő tanító nénit!

Megtörtént esetet írt meg nekünk egy anyukaismerősünk, aminek szemtanúja volt: egy magatartászavaros gyerek apja osztotta ki csúnyán a kezdő tanító nénit! A kérdés csupán annyi: igaza volt?

 

A minap az iskolai folyosón több mint érdekes eseménynek voltam szem- és fültanúja, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből, néha még elalvás előtt is eszembe jut, mert nyugtalanítja a stabilnak gondolt igazságérzetemet – kezdi sorait az ismerős anyuka.
Az alábbiakban a levél folytatását olvashatjátok.

„Mit szólnál hozzá, ha én taposnám ki a beled?” - Egy magatartászavaros gyerek apja osztotta ki csúnyán a kezdő tanító nénit!

Kislányom egy olyan iskolába jár, amely speciális nevelésű igényű gyereket fogad. A tanulók között sok diszes, ADHD-s, beilleszkedési zavaros, Down kóros és magasan funkcionáló autista gyerek is fellelhető. A szakmailag elismert vidéki iskola már közel húsz éve működik, a pedagógusi gárdája pedig nagyjából állandó. Ezt azért tartom fontosan leírni, hogy érzékeltessem, az intézmény régóta, sok tapasztalattal, nagy rutinnal, és olyan szakképzett pedagógusokkal teszi a dolgát, akik nem cserélődnek nap mint nap, hanem elhivatottan, nyilvánvalóan sok fáradozással, gonddal, és természetesen időnként hibákkal dolgoznak itt.

A tanító néni hosszas magyarázkodásba kezdett, amibe végül már ő is begabalyodott
Az eset úgy történt, hogy a folyosón a lányomat várva, egy első osztályos kisfiú apukájának és a szomszéd osztály tanító nénijének egyre hangosabb vitájára kaptam fel a fejem. A keménykötésű, „balhés-forma” apuka nem válogatta meg a szavait, és vette a bátorságot, hogy véleményét szemtől-szembe, keményen odamondja az iskolába frissen került fiatal tanító néninek.
-  Mi történt?! – rivallt az apuka a fiatal nőre.
A tanító néni hosszas magyarázkodásba kezdett, amibe már ő maga is belebonyolódott. – Boti azt üvöltözte a tornaórán a társának, hogy „kitaposom a beled”, alig tudott leállni... Nem nézhettem tétlenül, ahogy megfélemlíti a kisebbet – hebegte a tanító néni.

- Apa - vágott közbe árulkodva a kissrác - a tanító néni erre azt mondta nekem, hogy „mit szólnál hozzá, ha én taposnám ki a beled?” – mire az apuka újabb lendületbe kezdett…
- Mit szólna hozzá a tanító néni, ha megvárnám a sarkon, és én mondanám a tanító néninek ezek után, hogy „kitaposom a belét”? Nem fogom megtenni, csak kérdezem, hogy mi lenne, ha én ugyanezt mondanám? Hogy esne a tanító néniek??? Hát, nem azért vannak itt maguk, hogy az ADHD-s gyerekemmel szakszerűen foglalkozzanak?! Ezt a helyzetet szakmailag így kell megoldani? – kiabált a tanító néni szemébe az egyre dühösebb apa. – És miért nem tetszik most a szemembe nézni? Hogy van ez? Ide kell nézni rám, mert mi beszélünk ketten, nem a fiamra bámulni megfélemlítően – tette a helyzetet már egyre kínosabbá az apa.

„A gyereket büntetjük azért, mert a tanító néni szakmailag alkalmatlan?”
Erre a tanító néni már elvesztette a kontrollt a helyzet felett, és egyre jobban belekeverte magát a kínos magyarázkodásba. – Jó, Boti! Akkor innentől kezdve én már nem fogok veled foglalkozni, hozzád sem fogok szólni ezentúl, és nem fogok neked segíteni - rebegte.
Ez volt a végszó, amit az apai fül végképp nem tudott elviselni.
- Micsoda?! A gyereket büntetjük azért, mert a tanító néni alkalmatlan szakmailag? Megfélemlítjük, vagy, hogy van ez?! Mi történik még itt az iskolában, amiről nem is tudunk? Az én fiam legalább elmondja, hogy mi történt vele, de mit művelhetnek azokkal a szegény gyerekkel, akik még beszélni sem tudnak? Ha, még egy ilyet meghallok, akkor nem hagyom ezt annyiban, és megyek az igazgató bácsihoz, csak hogy én nem ígérgetek, hanem be is váltom azt, amit mondok… - szólt a világos fenyegetés.

A vita nagyon heves lett, és elég rendesen elszabadultak az indulatok, amelynek a részleteit kár is lenne tovább taglalni.
Őszintén sajnáltam a megszégyenült tanító nénit, mert tudtam, hogy egy alapvetően jóindulatú, tisztességes pedagógusról van szó, akinek nap mint nap ennél sokkal cifrább gondokat kell megoldani. Az iskolába olyan gyerekek (is) járnak, szerencsére a többségük nem ilyen, akik felállnak az óra közben, akik káromkodnak, szitkozódnak, verekednek, üvöltve sírnak dühükben, akik nehezen tartják be a szabályokat, akik fenyegetőznek, ütnek-harapnak, ha nem úgy történik valami, ahogy ők azt akarták, akik zavarják az osztályt, akik bontják a rendet. És hát, mi tagadás, úgy tudnia folyosói pletykákból, hogy Boti is ezekhez a gyerekekhez tartozik. De az is tény, hogy a tanító néni valóban pályakezdő, akinek minden igyekezete ellenére még nincs elég rutinja.

Kinek van igaza?
A hagyományos pedagógiának a hasonló esetekre megvannak a maga módszerei. Elvileg a gyógypedagógiának is. Elvileg. A gyakorlat, az iskolai élet, a hétköznapi szituációk viszont sokszor más megoldást diktálnak.
És, igen, én akkor is azon gondolkodtam, hogy a tanító néni is ember – ő nem borulhat ki időnként? Nála nem szakadhat el a cérna soha? Vagy néha azért elszakadhat, ha igen, akkor azt nem kellene nekünk szülőknek jobban tolerálnunk?

És mit kezdhet egyáltalán a tanár azokkal a szülőkkel, akinél látja, hogy bármit mondhat, mert az falra hányt borsó. Mit tehet akkor, ha ő megpróbál nevelni az iskolában, de a gyerek szöges ellentétét látja-hallja otthon?

Csak kattog az agyam, és marad a rengeteg kérdés. Jól tette az apuka, hogy kiosztotta a tanító nénit a szakszerűtlenség miatt?  Igaza volt, amikor azt bizonygatta, hogy a fia csak viccelt, játszani akart és nem gondolta komolyan a „kibelezést”? Ártatlan játék ez, vagy súlyos viselkedés, amibe már a tanárnak is bele kell avatkoznia?
És vajon mit tettem volna én, ha az én gyerekemmel esik meg a dolog?



 

2017 november 21. .

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás