Dolgoztam a nyáron

Tudtam, hogy ez a nyár sokban különbözni fog az eddigiektől. Munkát kellett vállalnom, hogy pénzt szerezzek a vakációs tervek megvalósításához.

A szünidő harmadik napján a barátnőm kezét fogva mentem be az irodába, ahol a következő hónapom nagy részét fogom eltölteni. Nem tudtam, hogy mire számítsak, mert még sosem voltam ilyen helyzetben. Aggódtam, hogy nem fogom tudni elvégezni a rám szabott feladatokat. Amikor beléptünk a munkatársaink közé, pár percig nem vettek észre bennünket. Csak álltam ott és egy szó nem hagyta el a számat a félelemtől.

Örültem, amikor valaki meglátta a két megszeppent kislányt az ajtóban, és odajött köszönni. Leültetett minket egy-egy számítógép elé, és elmagyarázta a teendőket. Ezután otthagyott minket, és visszament, hogy a saját ügyeit intézze tovább. Kétségbeesetten néztem a társamra, mert már fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálnom. Amikor kicsit felbátorodtam, segítséget kértem, és természetesen rögtön ugrottak, hogy elmondjanak mindent még egyszer. Megkönnyebbültem, és nekiláttam a papírok ide-oda rendezésének és begépelésének. Délben kaptunk egy félórás ebédszünetet.

A második műszak enyhébb volt, mert elromlott a szkenner. Emiatt nem volt sok dolgunk. Délután négykor boldogan tartottam hazafelé, hogy mégse olyan megterhelő ez a munka dolog. Nem tudtam elképzelni, hogy miért siránkoznak miatta annyit a felnőttek.

Másnap „hajnali” hétkor alig bírtam felébredni. Nagy nehezen összekészülődtem, és nagy meglepődésemre éppen beértem a munkahelyemre. Az előző nap elromlott gépet már megjavították. Leültem a helyemre, és szinte rögtön egy nagy rakás papírt kaptam az asztalra, hogy dolgozzam fel. „Ezzel soha nem leszek kész”- súgtam oda a barátnőmnek két órával később, amikor még több mint a fele hátra volt. Az ebédszünetre sikerült befejeznem, és teljesen kimerülten csoszogtam oda az ebédlőasztalhoz. Helyet foglaltam a barátnőm mellett, és nekiláttam a szendvicsemnek. Nem tudott megszólalni se a mellettem ülő, se én. Abban reménykedtem, hogy a következő négy órában megkímélnek, hisz tudják, mennyit dolgoztam. De nem így lett.

Munka után úgy dőltem be az ágyamba, mint egy élőhalott. Anyukám azt mondta, hogy úgy is nézek ki. Sejtelmem sem volt, hogy másnap vagy azután, hogyan fogok lábra állni. Így ment ez két hétig. Nem találtam már annyira megterhelőnek, mert megszoktam, hogy rengeteg munkát kell elvégezni. Pár nap után fel is oldódtam, és gépelés közben jókat beszélgettem a "kollégáimmal".

A második pénteken aztán szembesültem a szörnyű hírrel! A főnökasszony hazajött a nyaralásából, és hétfőtől jön be dolgozni. Mindenki arcán láttam a rémületet, de én arra jutottam, hogy nem lehet olyan vészes, hisz ennél több munkát úgyis lehetetlenség lenne velünk megcsináltatni. De tévedtem. Az a nő dupla annyi melót adott nekünk. Kétszer akkora sebességgel kellett dolgozni, mint eddig. A jó kis beszélgetések megszűntek, és láttam mindenki arcán, hogy legszívesebben a falhoz vágna valamit az irodából.

Az utolsó héten komolyan arra gondoltam, hogy feladom, és nem csinálom végig. Úgy éreztem, nem vagyok képes már egy billentyűt lenyomni a klaviatúrán, és ha még egy papírt látok, széttépem. Kínszenvedés volt végigcsinálni. Azt hittem, hogy csak én gyötrődöm ennyire, és csak én nem vagyok képes arra, hogy dolgozzam. Végül kikértem a barátnőm véleményét is:

„Szerintem a diákmunka többsége ugyanilyen rossz. Az olyan munkákat sózzák ránk, amit a felnőttek nem szeretnek elvégezni, mert túl komplikált, monoton, unalmas. Egy ideig még egészen jó, de a végén már kiborító. Mennyire szeretném, hogy már ne kelljen dolgozni! Ráadásul nagyon rosszul fizetnek. Pluszban voltak idegesítő dolgok. Például egy fiú, aki velünk dolgozott. Folyamatosan marhaságokat beszélt, és az idegeimre ment, pedig már amúgy is teljesen kivoltam ennyi munkától. Irodai kukac nem leszek többet, az biztos.”

Már értem, miért az irodában dolgozók a legstresszesebb emberek. Végül ki kellett mondanom magamban azt, amit azt hittem, hogy sohasem fogok: „Inkább a suli!”.