Család

A nagy pofonofon

„Ha beindul a nagy-nagy pofonofon” – szól a népszerű betétdal A dzsungel könyvéből. De vajon mi rejlik a valóságban eme vicces mondat mögött?

Ki ne látott volna már gyermekével üvöltöző anyukát vagy agresszióra agresszióval válaszoló, kétségbeesett apukát, aki kezénél fogva végigrángatja gyermekét az utcán, és ki ne gondolkozott volna már el, látva ezt kívülről, hogy vajon hová vezet mindez? A válasz egyértelmű: sehová!

LACKFI JÁNOS SZERINT

"A fizikai és verbális (szóbeli) bántalmazás: a pofon, a popsira verés, a nyakleves, a kiabálás, a szitkozódás és társai soha nem lehetnek elfogadott elemei a gyereknevelésnek! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fordulna elő bármelyikünkkel – akár még e sorok írójával is –, hogy elpattan egy húr, és sajnálatos módon sor kerül némi popsipacsira a gyermeknevelés hosszú és néha rögös útján. Nagyon fontos azonban leszögeznünk, hogy ez sohasem célravezető. Azt jelzi csupán, hogy a szülő is ember. Eme nemesnek nem nevezhető cselekedetével azt üzeni gyermekének, hogy neki is vannak idegei, és ő sem cselekszik mindig helyesen. A gyerekekben nagyon nagy az igazságérzet. Olyan nincs, hogy én vagyok a megtestesült igazság, ennél sokkal élesebb a szemük. Ha azt látják, hogy képtelen vagyok beismerni a butaságomat és újraértékelni a helyzetet, máris megingott a tekintélyem...."

 

A szülő nem szent: ember

Mi, szülők sem vagyunk hibátlanok, de ismernünk kell a saját hiányosságainkat is. Ha eljárt a kezünk vagy túlzott agresszióval léptünk fel gyermekünkkel szemben, álljunk meg egy pillanatra. Akár elmondhatjuk a gyermekünknek azt is, hogy nagyon sajnáljuk, amit tettünk, meg azt, hogy bizony, mi már jó előre szóltunk, jeleztük, hogy fejezze be... Nem kell titkolnunk azt sem, hogy mi váltotta ki belőlünk az ingerültséget, ami miatt nem tudtuk magunkat türtőztetni. Bátran be lehet vallani azt is, hogy aznap nagyon fáradtak voltunk, valami munkahelyi vagy magánéleti

 

 

Gyakoroljunk önkontrollt!

Fontos, hogy önkontrollt gyakoroljunk, de ha nagyritkán előfordul, akkor nem szabad magunkat keményen megbüntetnünk, mert az önmagunk iránt érzett harag, agresszió is sokszor a gyerekeken csattan. Átfordulhat abba, hogy ha már átszakadt a gát és megtörtént az első pofon, akkor attól kezdve jöhet a következő, hiszen már úgyis csalódtunk magunkban, egy újabb már nem oszt, nem szoroz. De hiába volt ő a „rossz”, mégis csak mi vagyunk a felnőttek, és a mi feladatunk nemcsak az, hogy korlátozzuk a gyermekünket és megneveljük, hanem az is, hogy magunk is gyakoroljunk önkontrollt, és példát mutassunk azzal, hogy feszült helyzetben miként kell viselkedni. Ehhez azonban világosan kell látnunk, hogy ugyan úgy nem megengedhető, hogy a gyerekemnek lekeverjek egy nyaklevest, mint az, hogy a férjem és köztem történjen meg hasonló. Pedig ki ne élte volna már meg azt a feszültségi fokot egy heves vitánál, veszekedésnél…

Ha a szülőt is verték...

Azok a szülők, akik gyerekként maguk is kaptak egy-egy pofont vagy megszokták a verbális agresszió, a kiabálás különböző formáit, sokkal hamarabb esnek ugyanebbe a hibába. Ráadásul, ha azt látják, hogy a megfélemlítésnek hatása is van: a gyermek megijed és befejezi a helytelen cselekedetét, akkor ez elfogadhatóbbá teszi a saját múltjukat is.  Azt gondolhatják, lám, lám, igaza volt az apukámnak, az anyukámnak, amikor én is kikaptam, hiszen milyen jól tudtam most én is alkalmazni ezt az eszközt. Nem hinném, hogy bármelyikünk is attól lenne tisztességes vagy tisztességtelen, szeretetteljes vagy undok, hogy hány pofont vagy mennyi verést kapott életében. A szeretetteljes odafordulás és az önkontroll gyakorlása sokkal fontosabb, mint a nevelési célzatú pofozkodás. Alapszabály: ne féljünk bocsánatot kérni gyermekünktől, ha hibát követtünk el. A gyerekeknek nem tökéletes, hanem szépre-jóra törekvő, megértő szülőkre van szükség.

 

Az írás részlet a Tea Kiadó legújabb kiadványából, Regős Judit Nem születtél anyának című könyvéből.

2016 február 22. Regős Judit

 
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

A Kölöknet kiadója a Netvestor Kft. © Minden jog fenntartva