CsaládCsaládi szerepekSzülő

Játszótéren a gyerekkel

Anya, segíts!

Sokszor, sok helyzetben hangzott el a fenti mondat a gyerek szájából az elmúlt években. Ez természetes, végül is az a szülő dolga, hogy ha szükség van rá, megtegye, ami tőle telik. A kérdés nagyon sokszor felhangzott a játszótéren is. A mászókák és csúszdák között leginkább akkor fordult hozzám segítségért, ha olyan magasságokba szeretett volna feljutni, ahová egyedül még nem tudott. Hogy segítettem-e neki? Nem. Azt is megmondom, miért.

Amikor játszótérre kezdtünk járni, természetesen ott álltam mögötte, ha épp – még kissé bizonytalankodó léptekkel – mászott a kötélhágcsón felfelé, hogy elérje a csúcson a kisházat, és onnan a csúszdát. Olyan is előfordult, hogy felmásztam utána, és együtt csúsztunk le, mert bár lentről nem tűnt olyan magasnak, fentről más képet mutatott az építmény. És rendre követtem a gyereket, mint egy kiskutya, ha a hinták felé indult, nehogy valamelyik égbe szárnyaló nagyobb gyerek elé lépjen.

Ahogy ügyesedett, úgy vonultam vissza a háttérbe. Ott voltam, ha kellettem, de nem akartam mindenáron megmenteni az esésektől, horzsolásoktól. Ha a mászókán elakadt jó magasan, és nem mert elindulni lefelé, nem az volt az első mozdulatom, hogy leszedem, inkább megpróbáltam lentről navigálni, hogyan induljon el lefelé.

És nem sokkal ezután kezdődött a segítségkérés: Anya, fel szeretnék menni a mászóka legtetejére! Felteszel? Anya, szeretnék felmászni a fára, segíts! Ez volt az a pont, amikor először nemet mondtam. És következetesen, azóta is. Persze, magyarázatot is fűztem hozzá neki, mert nyilván nem cserbenhagyni akartam őt, csak óvni. A segítség megtagadásával.

Azt gondolom ugyanis, hogy ahová a gyerek saját erejéből, ügyességéből fel tud mászni, onnan nem is nagyon fog leesni. Ha mégis, az csak ritkán fordulhat elő. Mert miközben felfelé küzdi magát, tudni fogja, hol kell óvatosan lépnie, még jobban kapaszkodnia, tekernie magán egyet. De ha én megemelem és felteszem, ezek a tapasztalatok kimaradnak. És lefelé lesz nagyobb bajban. Ha csak bizonytalanabbnak érzi magát, már akkor nagyobb az esélye annak, hogy leesik.

Bevallom, nemcsak a balesetveszély minimalizálása miatt mondok ilyenkor nemet a gyereknek. Hanem azért is, mert érzésem szerint fizikai segítség sokszor az ő átmeneti önbizalomhiányát pótolná. Inkább azt próbálom megerősíteni benne, hogy még egy csepp önbizalommal sokkal többre képes, mint amit gondol. Megoldhatnám helyette a helyzetet, de az nem az ő sikere lenne. Márpedig a saját erejéből elért eredmények a sikerélményen kívül még sok mindent adhatnak neki: a fent említett önbizalmat, tartást, bátorságot, kezdeményezőkészséget és a kompetencia érzését, hogy képes hatni a környezetére.

A gyerek megtanult egyedül is felmászni a fára, a mászókára, megtanult olyan sebesen száguldani a hintán, ahogy csak akar, megtanult rollerezni, görkorcsolyázni, bringázni – mint sok más gyerek. És megtanulta elkerülni a veszélyhelyzetek nagy részét, van benne egyfajta óvatosság-megfontoltság: látni, ahogy először végiggondol egy helyzetet, és csak aztán vág bele. Ha nem sikerül, akkor megrázza magát, elmolyol rajta agyban egy kicsit, és újra megpróbálja. Irigylem is az elszántságáért és kitartásáért.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó