CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - A lányok és a mesék

A lányaim szeretik a meséket. Blankának régebben – óvodás kora körül – igencsak sokat meséltem. Megtehettem, hiszen akkoriban rengeteg időt töltöttem otthon: a doktorimat már befejeztem, állásom még nem volt, új kutatásaimra pedig akkor sem voltak sokan kíváncsiak. Mesélhettem tehát reggeltől estig.

Mesével indult a nap és mesével is végződött. Sőt: mosogatás közben is mesélnem kellett. Nálunk mindig rengeteg a mosogatnivaló, lehet: minden falathoz új evőeszközt használunk, a tányérokat meg egy-egy fogás közben is cseréljük, s akkoriban, mosogatógép hiányában bizony állandóan a konyhában álltam. Blanka is mindig ott volt velem: leült az étkezőasztalhoz, rajzolgatott és várta a mesét. Az persze nem érdekelte, hogy vizeskedés közben könyvet nem foghattam a kezembe – fejből kellett mesélnem. A fejből való mesélés nekem is megtetszett – a munkával is szinte észrevétlenül végeztem.

Igen ám, de Blanka a konyhán kívül is azt várta el, hogy így meséljek: mesekönyvet csak nézegetni szeretett, de olvastatni belőlük nem. Ő csak azokra volt kíváncsi, amelyeket én olvasás nélkül is tudok. Belejöttem a dologba, sőt hamarosan már azzal dicsekedtem, hogy a világ összes meséjét ismerem, bármelyiket kérheti tőlem Blanka. Elég csak a címet mondania. Ő pedig sorolta is ezeket. Királylányokról, sárkányokról, varázslókról, kalózokról, várakról, utazásról és boszorkányokról kellett mesélnem. Estére a fantáziám már csak az ismert mesék kiszínezett változatainak előadásaira volt képes. Ezek közül egy időben a Csipkerózsikának állandóan a repertoáron kellett szerepelnie.

A mesélgetéseknek híre ment és néha mások is társultak Blanka mellé. Egyszer aztán a sógornőm felszólított: írjam meg a meséimet s majd ő illusztrálja, és így kiadót is fogunk tudni találni. Ami a megírást illeti nem volt gond: leültem az akkori asztalomhoz, és hamarosan végeztem is. Az illusztrációk viszont csak nem akartak megszületni. Pedig a leírtak családi közönség előtt való felolvasása, amelyre sógornőm kamasz(odó) fiúk is beültek, sikeresek voltak.

Sőt, sógornőméket még egy tanulmányút értékű nyaralásra is rábírtam: a mese helyszíneinek megrajzolásához elengedhetetlennek tartottam Dubrovnik ismeretét és szeretetét.

Illusztrációk azóta sem születtek. Blanka pedig már nem igazán kíváncsi a meséimre. Zsófi kíváncsi lenne. De ő sajnos kevesebb mesét hall. Egyrészt én is kevesebbet vagyok otthon, másrészt pedig mosogatógépet alkalmazunk – ami kitűnően mosogat, de mesélni nem tud. Zsófi mesékkel való ellátása – szerencsére csak a mosogatási időben – másféle gépre van bízva. No, nem televízióra, mert ilyesféle dolgot sose engedtünk be a lakásba (ej, ezek a fránya konzervatív lakberendezési elvek), hanem DVD-lejátszóra. Esténként továbbra is enyém a terep.

Meg kell mondjam: kevesebb élvezetemet lelem a dologban, mint akár a mosogatás közbeniben. Merthogy Zsófi állandóan a következő (és hasonló) című mesékre kíváncsi: „A lámpa, az asztal meg a szék”, „A lámpa, a lufi meg a szappanbuborék”, „A rák, akinek ellopták a páncélját, amíg fürdött”, „A nénipók, aki elveszítette a cipőit”, „A nénipók, a bácsipók, a lámpa meg a légy”, stb. Nincs mit tennem, hiszen neki is én dicsekedtem, a világ összes meséjét ismerem, bármelyiknek a címét mondhatja.

A pókos mesék szeretetéről (és így lányom arachnofil hajlamáról) persze én tehetek: első, a kézben történt altatási-dajkálási séták során, nap mint nap előadott meséjének is pók volt a szereplője. A mesét a kisszobánk egy valódi, szakadtan lógó, terjedelmes pókhálója ihlette, amelyet Zsófi a karomban fekve nap mint nap tanulmányozhatott. Láttam ezt az érdeklődést s ezért (ezért?) jó ideig őriztem a szekrény feletti szöglet hálóroncsát, és megszületett a történet is.

Legközelebb elmesélem.

Raffay Endre

2012 október 26. Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás