CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - Apuka és lányai az operába mennek - vagy nem?

Újra kikötött Pesten a Bolygó hollandi, gondoltam megnézhetnénk-meghallgathatnánk Blankával. Ilyenkor, havas télen nincs is kellemesebb program, mint elmenni azon ritka pesti épületek egyikébe, amely megőrizte eredeti állapotát, és ahol ráadásul zenét is lehet hallgatni, selyembrokátos páholy mélyére húzódva, csillogó nyakkendőtűs eleganciámat a páholytükörnek mutogatva.

Miközben az operának és az Operának örültem nem feledhettem a Zeneakadémiáért való aggodalmamat: marad-e valami a régi hangulatból az egyre inkább kibelezéshez hasonlító felújítás után, s feltámad-e benne a régi hangversenyélet – az épületnek és az ottani hangversenyeknek a hiánya már egyre gyötrőbb – legalábbis a számomra.

A Bolygó hollandit különben is régen láttam már, kétszer hét éve. Akkor még a feleségem sem volt a feleségem – nem is vele mentem az Operába. Most meg már nem vele járok. Mindig is nehéz volt őt oda elcsábítani. Mióta pedig gyerekeink vannak, kettesben megvalósuló programot nem is nagyon tervezhetünk.

A nagymamákat egy-egy színház vagy hangverseny kedvéért nem mozgósítjuk, azért sem, mert Blanka ezt nem is engedné. A feleségem ezt nembánja, hiszen esténként is kénytelen (?) a gépe előtt ülni és dolgozni. 

Nem véletlenül vártam tehát türelmetlenül, hogy Blanka olyan korba érjen, amelyben már élvezheti és végigüli az operát. Reményeim teljesülni látszottak: Blanka nemcsak nőtt s növekedett, hanem a műfaj is megtetszett neki.

A Zeneakadémián teszteltem, amelynek kakasülőjén a tesztelés nem volt feltűnő, és az sem lett volna az, ha elaludt volna. Nos, ez nem következett pedig a darab (Händel: Athalia) koncert-előadás volt, látványélmény nélküli. Egyszer egyébként csakugyan elaludt: a MüPában a Pelléas és Mélisande ugyancsak látvány nélküli bemutatóján, amelyen Kocsis Zoltán vezényelt.

Blanka komolyzenére való szoktatását persze idejében kezdtem. Nemcsak itthon gépi közvetítéssel, amint azt már írtam: komolyzenei adót hallgatva nyakló nélkül, de élőben is: amikor tehettem, vittem magammal a zeneakadémiai főpróbákra.

Emlékszem, egyszer Beethoven VI. szimfóniáját próbálták. Kivételesen nem a tanári páholyban foglaltam helyet, hanem a jobb oldali erkélyen. Blankának így mozgási lehetősége volt, amellyel élt is: mászkálgatott és egészen a zenekar közelébe kalandozott. Mászkálgatott, amíg volt hozzá bátorsága, amíg kellemes volt a zene.

Hanem aztán jött a vihar! No, ettől annyira megijedt, hogy rohant vissza hozzám. Összebújva vártuk meg a vihar végét – és csodáltuk az isteni békesség hangjait. A szimfónia azóta is a kedvencem, amelyet az említett próba óta közösen még nem hallgattunk meg újra. Merthogy ezt is, mint a kedvenceimet általában, csakis élőben vagyok hajlandó élvezni – ha a rádióban közülük bármelyiket is felkonferálják, azonnal kapcsolom ki a gépet.

Szóval: Blanka operai partnerségében bízó reményeim teljesülni látszottak! A Toscát szívesen hallgatta, a Xerxes-t igen élvezte, a Sevillai borbély és a Carmen is tetszett neki, a Nürnbergi mesterdalnokokat meg egyenesen imádta (amihez az is hozzájárult, hogy ezt az első sorból nézte végig – olyan érzésünk volt, mintha mi is a színpadon lettünk volna).

Mozartokra (Don Giovanni, Titus kegyelme, Figaro házassága, Cosi fan tutte) is eljött velem. Gyűjtötte s megőrizte az összes műsorfüzetet és a jegyeket is. Aztán ráunt az egészre. Pontosabban: először csak a szünetekben való Opera-bejáró, antik istenekre vadászó körutaink ellen tiltakozott. Igaz, a körutainkat csak egy alkalommal bővítette a színfalak mögötti – Blanka számára bizonyára izgalmasabb – rész megtekintése, amelyen az antik istenek helyett a szereplőkkel és a zenészekkel (köztük Kusser barátommal – no nem a Johann Sigismunddal, hanem a Dénessel) lehetett találkozni.

Blanka később már előadásra sem akart jönni. Szünetet tartottunk tehát. Számomra ez elég hosszúnak tűnt, de neki – mint kiderült – ennyi nem volt elég. A minap tehát úgy gondoltam: eljött a szünet vége. Az én lányom viszont nem így gondolta: A bolygó hollandira nem akart eljönni velem. Nem is jött.

Pedig a téma igazán bejön Blankának. Kísértethajó! A Karib-tenger összes kalózát név szerint ismeri – a kísérteteket, meg az élőket is! Wagner tengerészei meg nem érdeklik? Sem az élők, sem a holtak? Én igazán nem tehetek róla, hogy a rendező nem szerződtette Orlando Bloomot és a kísértethajó is Johnny Depp nélküli.

Blanka számára az sem jelentett csábítást, hogy az Operaház tereit sem kellett volna végigvánszorognia, hiszen az operát szünet nélkül játszák. Úgy tűnik, hogy Blankából nem sikerült sznob kisasszonyt nevelni. Vagy mégis – akinek az opera sem elég jó?

Egyelőre úgy tűnik, hogy nincs mit tennem, Zsófit nevelgetem. Operákra is igen jókat tudunk táncolni. Amint azt már említettem: Toscával, Cavaradossival meg a Scarpiával alszik. Igaz, most ő is egy kis szünetet tart – az anyja jóvoltából, aki az ikeás plüss pockokat kivonta a forgalomból, helyhiányra hivatkozva. Ettől függetlenül úgy tűnik az opera-barátkozással jól haladunk. Illetve: majd meglátjuk.

A bolygó hollandira most szívesen elkísért volna. Azon veszély nélkül, hogy a páholynyitogató neki kezét csókolom-ot köszönne, vagy, hogy az operai közönség egyes tagjai megsajnálná, hogy nálánál jóval öregebb pasival kell mutatkoznia.

Blankát mindenesetre ezek a veszélyek is visszatarthatják: hitték őt már túl fiatal partnernőnek egy nem túl fiatal, bizonyára kéjsóvárnak és pénzesnek sejtett pasi oldalán. No, ezen talán nekem kellett volna megsértődnöm. Ennek alapján mostmár Blanka is azt gondolja, hogy Operába egy lány csak az udvarlójával járhat?

Ezt rosszul gondolja. Ezt rosszul gondolják. A lányaikat az apukák szívesen viszik az Operába. De fogalmazhatunk úgy is, hogy apukák a lányaikat is szívesen viszik Operába.

Raffay Endre
 

2013 február 01. Raffay Endre

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2013 február 02.
Juli
Emlék, ma már felnőtt gyermekeimmel még délelőtti operabérlet, ráadásul páholyba. Nagyon előkelő. Bánk bán, Melinda őrülési jelenete, amikoris egy szál pendelyben sikoltozik Ottó aljat tett miatt. Akkor 6 éves fiam harsányan követelte, hogy azonnal mondjam meg neki, mi baja a néninek. de azonnal. Próbálkoztam csendben, tapintatosan. Azután olyan pianók jöttek, hogy a felháborodott többi páholytag miatt ki kellett vinnem. Többé vissza sem akart menni. Persze voltak azért nagyon szép élményeink is az operában, amire a lányom jobb vevő volt a fiamnál. Ő még most is emlegeti az 5 éves korában a Margitszigeten látott Turandotot, nem is szólva a Varázsfuvoláról meg a Mesterdalnokokról. Az unokáimmal már nem ment a dolog. Részben azért, mert nem tudtam időben kezdeni, mivel egy ideig vidéken éltek, és mire felköltöztek olyan horribilis lett az operajegyek ára, hogy többször meggondoltuk. Szegény apám pedig olyan operarajongó volt, hogy én Verdin, Puccinin, sőt Wagneren nőttem fel. Azért a kulturális igények is változnak, de jó lenne valamit átmenteni a hajdani nagy élményekből a jelen generáció számára is.
Kölöknet hozzászólás
aláírás