CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - Havas kalandok, avagy menni vagy maradni?

Nem vitás: bevágott az időjárás, ez a március közepi hóvihar. Fogalmazhatnék drasztikusabban is – akár a nagylúcsi búcsút emlegető szólás szóhasználatával is élhetnék, ahogy ezt most apósom meg is tenné – de ezt az olvasóimra tekintettel nem teszem.

Tegnap még hipszteres könnyedséggel utaztam le Pécsre, megtartani e heti előadásaimat. Az időzítést illetően nem is volt semmi gond – az előadások tekintében, amelyek a Sixtus-kápolnáról, főleg persze a Michelangelo freskókról szóltak, úgy, hogy ott szinte még ki sem szellőztettek a pápaválasztó bíborosok meg a felszálló füstök után.

Az öltözetem időzítését illetően viszont gondjaim akadtak – a meteorológiai jelentések vonatkozásában egyáltalán nem tűnhettem tájékozottnak. Pécsen óriási hóvihar fogadott.

A Művészeti Kar felé lépkedve százszor megbántam, hogy a nyakkendő helyett nem sálat tettem, hogy a mandzsettagombok helyett nem csuklóvédőket szereltem fel, hogy a normális körülmények közt merkuriuszi könnyedségű lépteket biztosító cipő helyett nem hótaposókat vettem fel. 

Hosszú volt odáig az út, volt mit megbánnom.

A Sixtus-kápolnába épp, hogy belemelegedtem, máris mehettem át a vendégházba. Lift befagyva, lépcsők lefagyva, ajtók behavazva. A szél egész éjjel ostromolta az ablakaimat (a vendégházban szobánkhoz úgy nyolc-nyolc ablak tartozik, oldalanként négy-négy). Épp aláhagyott kissé az ablakok ostroma, következett az ajtóé.

No, de ezen nem a szél dörömbölt, hanem magát zenésznek mondó vendég, akit talán az éjjeli szereplése alapján inkább a részegségével lehetne jellemezni. Nyilván eltévedt a sok vendégszoba közt, s elveszítve türelmét hozzám akart betörni. Nemcsak a szobáját nem találta, de a pisildét sem. Birtokba nem tudta venni a szobát, hát megjelölte az ajtaját.Végül valamelyik zenész-társ könyörült meg rajta, én ugyan nem, s befogadta a szobájába.

A reggel pisisen találta a lépcsőházat, s a tegnapinál még havasabban a várost. A Zsolnay-negyedben épp a napokban szedték le a szobrokat és díszvázákat védő téli burkolásokat (no, az időjárás jelentést ők sem vették komolyan, biztos a pápaválasztással voltak elfoglalva), s most azokat is hótakaró borította.

Nem sokat gondolkoztam azon, hogy nekivágjak-e a pesti útnak, Zsófi ugyanis telefonon közölte: nagyon hiányzom neki. Hátrahagyva a kívül-belül hófehér Zsolnayt siettem felszállni a vonatra. Túlélőcsomaggal persze felszerelkeztem. A vonaton aztán volt időm bőven a kézirataimon dolgozni, meg blogot írni, meg olvasgatni. Ezt igen élvezetem: két mondat közt nem kellett sem Geronimót alakítanom, sem Harry Pottert.

Pesten aztán a szél szinte hazarepített – hihetetlen gyorsasággal értem haza. Lehet, Zsófinak nagyon hiányoztam, de érkezésemkor igen el volt foglalva, szinte észre sem vett. Kellett nekem sietnem!?

Az általunk is gyakran használt autópálya utasai viszont hiába sietnének – a hótorlaszok még mindig előttük tornyosulnak. Ahogy hallom mérgelődnek, hogy ilyenkor vajon miért nem lehet fentről valamilyen hóeltakarítót szervezni!? Március tizenötödike ide vagy oda, osztrák hókotrókra várnak.

A pisilő zenészről jutott eszembe egy régi történet. Zsófinak a jó múltkor elmondtam néhányat azok közül, amelyet nagymamám szokott mesélni az ő gyerekkoráról. Pontosabban: megpróbáltam rekonstruálni ezeket a történeteket.

Tudjuk: a rekonstrukciók csak halvány visszfényei lehetnek az eredetieknek. Most mégis leírok néhányat, tekintettel a jövőre, hiszen azt is tudjuk, hogy a rekonstrukciók jövőbeli rekonstrukciói még csak a halvány jelzővel sem illethetők. Zsófinak mindenesetre tetszettek a történetek és azóta többször követelte is őket. S ha közülük kifelejtettem valamelyiket, reklamált.

A történetek a bánáti Padéra visznek el bennünket, vissza az 1920-as évek vége tájára. Dédszüleim házához, melyhez hatalmas virágoskert tartozott középen egy kerek rózsaágyással. Az ágyások közt színes üveggömbökben lehetett gyönyörködni, meg a gyönyörködő arcának a tükröződésében.

Szóval a kislány dédi is ott nézegette magát e gömbökben, kis barátnőjével együtt, s sétáltak körbe-körbe. Dédi bátyja, Géza mindeközben felmászott az egyik közeli fára, annak is az ágyás felé nyúló ágára. Ott: megvárta, amíg a lányok alája értek, s akkor a barátnő zsebébe pottyantott valamit. Egy élő egér volt. A leányka sikoltozni kezdett. Erre, kifutott a házból a sziesztájából felzavart apuka, s megpróbálta Gézát a fáról leparancsolni:

„Gyere le!” A válasz: „Gyere te fel!

No, ez így ment egy ideig („Gyere le! – Gyere te fel! Gyere le! – Gyere te fel!”). Amíg az apuka meg nem unta, s vissza nem ment a házba.

Hasonlóan végződött Géza egy másik csínytevése is („Gyere le! – Gyere te fel! Gyere le! – Gyere te fel!”). Az áldozat most Vilma néni, a mostohanagymama volt. Ezúttal ő szeretett volna sziesztázni. Kinn a kert Kikindának nevezett részében, a fákra függesztett hintaágyban.

Először úgy tűnt: kellemes lesz a szieszta (adott volt a szép nyári délután, a gyerekek csöndben és nyugalomban). A nagymama így el is szundított. Arra ébredt, hogy: „Jé, süt a nap, és esik az eső. Nahát, meleg eső esik”. No, de nem kósza felhő volt ennek az oka, hanem a csibész Géza – aki lepisilte a nénit.

Pedig nem zenésznek készült a kisfiú. Egyébként készülhetett volna annak is – a lehetőség adva volt: szalonjukban egy Beregszászy koncertzongora terpeszkedett, akkor még kitűnő állapotban. Hát, Blankának nincs ekkora zongorája, ha lenne, mi nem férnénk be a lakásba.

Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás