CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - Velük és nélkülük

A mai reggelen is szerencsésen túl vagyunk: én már vonaton ülök, irány egy konferencia - előtte anyut is meglátogatom -, feleségem is útban van egy interjúra.

Blanka megint cirkuszolt. Az ősziesre fordult időjárási viszonyokat figyelmen kívül hagyva egy szál pólóban akart elindulni az iskolába. Az anyja ezt nem engedte. Blanka viszont az általa ajánlott pulcsikat utasította mind vissza - hol sipítozva, hol csak kiabálva, hol hangtalanul földhöz csapkodva a ruhadarabokat. Az anyja igyekezett csöndben megoldást találni, nem azért, mert az önuralmát akarta ilyen módon demonstrálni, hanem Zsófi miatt. Nehogy felébredjen. No, nemcsak az álmát szerette volna meghosszabbítani - neki később kell elindulnia az oviba, aludhat még egy keveset -, hanem pedagógiai okokból is. Nem lenne jó ugyanis, ha a kicsi ma is megkapná az öltözködési cirkusz-leckét.

Blanka végül távozott - megfagyni nem fog -, Zsófi pedig szerencsére lemaradt a mai oktatásról. Lemaradt, de ez nem jelentette azt, hogy az övé elmaradt volna. Ennek már nem voltam tanúja, mert időközben megszöktem otthonról, futva a vonathoz. Feleségem telefonbéli tájékoztatása szerint Zsófi mai produkciója kissé ernyetegre sikeredett - Blankáét meg sem közelítette, nem is beszélve a saját, tegnap esti, a hajmosás kiváltotta jelenetek intenzitásáról. Végül ő is hajlandó volt felöltözni, sőt - ez már az anyjának is örömére szolgált - téli kabátot is kért. Épp időben tudtak így elindulni ahhoz, hogy az ovis reggelit lekéssék. Pontosabban a saját csoportjáét, a szomszédosét még nem. A leányka nem izgatta magát: beült az idegen csoportba, és nekilátott a falatozásnak.

A betegszabadságot követően sem lett tehát probléma az óvodába járásból - úgy látszik, Zsófinak továbbra is tetszik a dolog, a csoportjától függetlenül is. Ebben biztosan rám ütött. Annak idején én a délutánokat is az óvodában töltöttem, méghozzá nem a saját, hanem a húgom csoportjában. Mintegy helyettesítve őt, aki egyáltalán nem szeretett oda járni, és ha tehette, nem is ment. Én ebédelni ugyan hazamentem, de azt követően azonnal vitettem magam vissza.

Iskolába aztán már egyáltalán nem szerettem járni. Blankához hasonlóan: a szülők által igazolható napokat én is mindig igénybe vettem, sőt azon felül is volt módom szabadságokat eszközölni. A szabadságolást én egyébként mind a mai napig szeretem. Akár beteg voltam, akár nem, az orvosoktól nem emlékszem, hogy féltem volna. No, ebben Zsófi nem hasonlít rám: ő nemcsak az orvosoktól, de a hozzájuk hasonlóan köpenyt viselő fodrászoktól is a legutóbbi időkig rettegett. Blanka viszont kifejezetten szereti a háziorvosát. Ez a szeretet kölcsönös. De a félelem is kölcsönös, mármint a kicsivel: a doktornő a kiszámíthatatlan reakciók miatt nem is szeret a vizsgálgatásával sokat foglalkozni. A múlt heti náthát is nélküle, önállóan kúráltuk.

Otthon tehát elcsöndesedhetett a lakás. Ahelyett, hogy most otthon írnék az asztalomnál, a vonaton ülve pötyögtetek a laptopon. Az vigasztal, hogy úgysem tudnék otthon dolgozni. Mert: először is rendet kellene raknom, hogy az asztalig egyáltalán eljussak. Másodszor: ha már kihámoztam az asztalomat a játék- és ruhahalmokból, gyönyörködni szeretnék benne (sokáig vártam az ízlésemnek és a méret-igényemnek megfelelő darabra), amit csak kellő távolságból lehet. S ha már leültem az íróasztallal szemben, nehéz onnan felkelni - kávé, tea, gondolatok.

Nehéz eljutni az asztalig, pedig ott még csak különösebb rendrakási akcióba se kellene fognom. A játék és ruhahullámok a lakásnak ezt a szigetecskéjét elkerülik - hála a sok-sok, idejekorán elkezdett nevelő (a kezdeti sikertelenségeket látván cirkuszos-látványos kitörésekkel mediterrán jelleget öltő) pedagógiai munkának köszönve. És ha el is jutnék végre az asztalig - a hozzá való széket még nem találtam meg -, ott tovább folytatnám a bámészkodást, hiszen az asztal is tele, eredetileg az itteni munkák inspirálására összeválogatott tárgyakkal, bolhapiaci csemegékkel.

Az asztali díszlet csak a munkakedv és –ihlet felélesztésében játszhat szerepet, de annak fenntartásában nem: a bámészkodás végeztével kinyitott laptop képernyője eltakarja az inspiratív díszletet. Amelyért egyedül a szembeni ablakok alá helyezett, a gép által nem takart pompás karosszékek nem kevésbé figyelemelterelő látványa és az ablakpárkányok növénydísze kárpótol. De e kárpótlás kevés a munkához, mert a székek is és a növényeim is honvágyat gerjesztenek. Az előbbiek Anglia, az utóbbiak a kertem után. Anglia messze innen és a kertem sincs a lakás előtt. S ha túl lennék mindezen, dolgozni már akkor sem tudnék.

Zavarna a nagy mozdulatlanság. Rádöbbennék: nem nekem való sem az üres lakás, sem az ezzel járó csönd - hiányzik innen az élet, a gyerekek. Mit csinálhatnak most, csak nem lett semmi bajuk? Mikor jönnek már haza? Alig mentek el itthonról, máris várom haza őket.

Így nem lehet dolgozni - ezek a csemeték akkor sem hagyják az embert nyugton, ha nincsenek itthon!
Úgy tűnik tehát, hogy a munka szempontjából mégsem baj, hogy nem maradhattam ma otthon. A vonati pötyögtetés ellen nem lehet panaszom. Nem, azért sem, mert ha valami jót írok, itt nem ugorhatok fel örömömben, de ha rosszat, akkor sem hagyhatom magára a gépet. És: bámészkodni sincs itt nagyon mit - a mi vidékeink nem bővelkednek látnivalókban. Hetente járok a Déliből a pécsi egyetemre tanítani, s útközben megvan a lehetősége a munkának - az út legelején még érdemes feltekintenem a Mátyás templom tornyára, aztán csak a bükkösdi kastélyra érdemes felnéznem, meg a dimbes-dombos tájra.

Más útvonalakon viszont kevésbé van módom dolgozni, lévén ezek általában családi körben megvalósulók. Látnivaló ezeken a vidékeken sincs több, de van néhány, amelyeket a gyerekek már előre várnak, Blanka ma már csak megszokásból. A Keletiből Győr felé, anyósomékhoz szoktunk utazni és a tatabányai turul szobrát figyelni („Ott a turul, amíg a hegyről le nem gurul!”), meg a komáromi hidat, majd – autóba átülve – gólyafészkeket meg a bősi kastélyt, ahol a kalapos király megszületett.

A Nyugatiból Szeged felé anyukámhoz szoktunk utazni, és figyelni a ceglédi állomás régi gőzmozdonyát, a kecskeméti szélmalmot, a kiskunfélegyházi állomás hatalmas pálmáit. Aztán autóba átülve a horgosi órás-villa kicsi órás tornyát várjuk, ahol a dédi kislánykorában játszani vendégeskedett, majd egyre nagyobb tornyokat kémlelünk felfedezve előbb a kanizsai templomtornyot, majd (már egészen messziről látni) a zentai városházáét. A századik „ott vagyunk már?” kérdésre ez utóbbi fölénk magasodva felel. A látnivalókat persze a visszaúton is lesni szoktuk, nyugtázva, mind megvan még – látjuk a turult is, mert az le még nem gurult.

Most ezen az utóbbi vonalon egyedül utazom, így közben dolgozom, sorban kihagyom a mozdonyt, a szélmalmot és minden mást is. Így legalább nem azon gondolkodom: milyen jó lenne, ha nem a gyerekek nélkül kellene utaznom. A városházi torony távoli fürkészését azért egyedül sem fogom kihagyni. Addigra már a gyerekek is hiányozni fognak, máris, pedig alighogy eljöttem otthonról.

Raffay Endre

2012 október 19. Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás