CsaládCsaládi szerepekSzülő

Külföld - Kitekintés Ázsiába

Tigrisanya – gyermeknevelés kínai módra

Nagy botrányt kavart az Amerikában élő, kínai emigráns szülők gyermekeként felnőtt Amy Chua A tigrisanya harci himnusza könyve saját anyaságáról. Amy Chua visszaemlékezésében arról ír, hogyan nevelte fel két lányát, milyen fejlődésen ment át mint anya. Nevelési elveit gyakran az amerikaiakéval veti össze. Egy ázsiai anya vagy apa mondhat csúnyákat a gyereknek, mint például: „Hé te dagi, le kellene fogyni néhány kilót!” Vagy mondhatja rá, hogy lusta, ezért húznak el mellette az osztálytársai, utasíthatja a gyerekét, parancsolhat neki.

Az amerikai szülők viszont megütköznek ezen, a gyereket önálló személyiségként kezelve csak kérik, de nem kötelezik. Ázsiai – és valljuk meg néha európai szemmel is – szerfelett kesztyűs kézzel bánnak velük. Sokan úgy értelmezték Amy Chua gondolatait, mint az ázsiai anyák felsőbbrendűségéről szóló vitairatot. A szerző erre úgy visszakozott, hogy írása emlékirat, nem nevelési iránymutatás.

Képzeljünk el egy kínai emigráns családból származó asszonyt az Egyesült Államokban, aki – amerikai férjjel az oldalán – jogász professzorként dolgozik az egyik legelismertebb amerikai egyetemen. Szigorú és hagyományos nevelést kapott, habár úgy emlékszik rá, hogy apja mókázós és rebellis volt. Mindenesetre amikor Amy az egyik versenyen „csak” második lett, azt mondta: „Soha többé ne okozz nekem ilyen csalódást”.

Amy Chua hálás szüleinek, és mindmáig úgy érzi, nevelési elveik hozzásegítették magabiztossá válásához és későbbi sikereihez. Éppen ezért, amikor később ő maga is szülő lett, továbbvitte a családi hagyományt. A szerző talán legnagyobb vihart kavaró nevelési eszköze egy sajátságos „tízparancsolat”, amely a gyerekei számára tiltott dolgokat sorolja fel.

Amy Chua „tízparancsolata”

Gyermekeinek tilos volt:

  1. pizsama-partin részt venni, nem otthon aludni,
  2. a délutánt a többi gyerekkel, közös játékkal tölteni,
  3. iskolai előadásban szerepelni,
  4. panaszkodni amiatt, hogy nem vehetnek részt iskolai előadásban,
  5. tévét nézni vagy számítógépes játékokat játszani,
  6. dönteni a szabadidős tevékenységeikről,
  7. 5-ös osztályzatnál rosszabbat szerezni,
  8. osztályelsőnél rosszabbnak lenni minden tárgyból, kivéve a drámát és a testnevelést,
  9. a zongorán vagy a hegedűn kívül más hangszeren játszani,
  10. nem hegedülni vagy zongorázni.

A merev szabályrendszer és szigorú elvek célja: kihozni gyermekeinkből a legtöbbet. Amy úgy véli, ez a cél pontosan ugyanaz, mint a nyugati típusú nevelést folytató anyáké, csak éppen más eszközökkel.


Fotó: Erin Patrice O’Brian for The Wall Street Journal

A kínai tigrisanya három fő különbséget lát a két nevelési típus között.

  1. A nyugati szülőknek nagyon fontos, hogy a gyereknek önbizalma legyen, ezért akkor is dicsérik őt, ha csak közepesen teljesít. Féltik a gyerek pszichéjét, a keleti szülő viszont nem. A keleti szülő a tökéletest várja el a gyerekétől és megszidja, ha nem a legjobb valamiben.
  2. A keleti szülő úgy gondolja, hogy a gyerek tartozik neki. Ezért a gyermek egész életét azzal tölti, hogy meghálálja szüleinek, amit tettek érte. Az amerikaiak szerint viszont nem a gyerek akart megszületni, és nem is tudja megválasztani a szüleit, éppen ezért nem is tartozik semmivel a szüleinek.
  3. A keleti szülő úgy gondolja, tudja, mi kell a gyerekének, ezért a gyerek ezzel ellentétes vágyait elnyomja, felülírja, mert meggyőződése, hogy ezzel teszi a legjobbat neki. A nyugati szülők viszont megpróbálnak a gyerek személyiségéből kiindulva haladni előre, és gyakran meglehetősen bizonytalanok abban, mi lenne jó a gyereküknek.

Az egyik legjobb illusztráció arra, hogy hogyan is nevel egy tigrisanya, ahogyan Amy kisebbik lányát próbálta rávenni, hogy megtanuljon egy nehéz zenedarabot (lásd keretes írás).

Motiváció vagy kényszer?

Kisebbik lánya, Lulu hétéves volt, amikor egy nagyon nehéz zenei darabot tanult eljátszani a zongorán. A mű kifogott rajta, egy idő után fel akarta adni a gyakorlást. A fő nehézséget az jelentette, hogy a két kezével egymástól eltérő ritmusban kellett volna játszania, s ennek összehangolása nem ment neki. A tigrisanya természetesen nem hagyta annyiban. És most jöjjenek a szerző saját szavai:

Lulu nem volt képes rá. Egy hétig éjjel-nappal dolgoztunk rajta, külön gyakorolva mindkét kezére. De bárhogyan is próbáltuk összehozni a két kéz ritmusát, az egyik mindig belerondított a másik munkájába, és szétesett az egész. Az órája előtti napon végül Lulu elkeseredetten közölte: feladja, kész van, nem csinálja tovább.

- Ülj vissza a zongorához, most azonnal! – utasítottam.

- Nem kényszeríthetsz.

- Óh, dehogy nem!

Visszatérve a zongorához, én kezdtem el játszani. Ütni, vágni, rúgni kezdett mindent. Megfogta a kottát, és darabokra tépte. Fogtam a kottát, összeragasztottam, és betettem egy műanyag keretbe, hogy többé ne lehessen eltörni. Megragadtam a babaházát, és kivittem a kocsiba azzal a felkiáltással, hogy minden egyes darabját az Üdvhadseregnek fogom adományozni, ha nem játssza le a darabot tökéletesen holnapra.

Lulu így szólt: "azt hittem már el is mentél az Üdvhadsereghez, hogyhogy még itt vagy?". Megfenyegettem: nem lesz sem ebéd, sem vacsora, sem karácsonyi vagy Hanuka-ajándék, sem pedig születésnapi bulik a következő 2, 3, 4 évben. Mindezek után is rosszul játszotta a darabot, ezért azt mondtam neki, igazából titkon attól félt, hogy nem képes eljátszani azt, és éppen ezért szándékosan kergette magát ebbe a hisztibe. Azt mondtam neki, ne legyen ilyen lusta, gyáva, elpuhult és szánalmas.

Jed (Amy férje – a cikkíró) vitt félre. Azt mondta nekem, hagyjam abba Lulu sértegetését –amit éppenséggel nem csináltam, én csak motiváltam őt –, és hogy szerinte Lulu fenyegetése nem segíti őt.  Felvetette, talán Lulu még nincs a megfelelő képességek birtokában, talán nem rendelkezik a koordinációs képességgel, egyáltalán, számba vettem-e ezt a lehetőséget.

-Te nem hiszel benne – mondtam.

-Ez nevetséges – válaszolta Jed megvetően –, igenis hiszek.

-Sophia ugyanennyi idősen már el tudta játszani ezt a darabot.

-De Sophia és Lulu két külön ember – jegyezte meg Jed.

-Jaj, csak ezt ne – mondtam forgó szemmel –, "minden ember különleges a maga saját módján" – mondtam szarkasztikusan. – Még a vesztesek is különlegesek a maguk módján. Figyelj, neked nem kell a kisujjadat sem megmozdítanod. Addig fogom csinálni, ameddig kell és nem bánom, ha utálni fog. Cserébe te lehetsz az, akit imádnak, mert te csinálsz nekik palacsintát, és elviszed őket Yankees meccsekre.

Felgyűrtem az ingujjamat, és visszamentem Luluhoz. Minden szóba jöhető fegyvert és taktikát felhasználtam. Vacsora helyett is dolgoztunk, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felállni, még inni sem, vagy akár kimenni a mosdóba, amíg el nem játssza tökéletesen a darabot. A házunk háborús övezetté vált, elveszítettem a hangomat a sok kiabálástól, ennek ellenére csak sikertelenség következett, így végül saját magam is elkezdtem kételkedni. 

És ekkor hirtelen Lulunak sikerült. A kezei váratlanul szinkronba kerültek, mindkettő végezte rendíthetetlenül a saját feladatát, ahogyan azt kell.

Luluban és bennem egyszerre tudatosult a dolog. Visszafogtam a lélegzetem. Lulu próbaképpen újrajátszotta. Majd gyorsabban és magabiztosabban megint, még mindig tartva a ritmust. Egy pillanat múlva már ragyogott az arca: Anya, nézd, ez könnyű!

Ezek után újra és újra el akarta játszani a darabot, és fel sem akart kelni a zongorától. Aznap éjjel mellettem aludt az ágyban. Összebújtunk és öleltük egymást, hangosan kacarásztunk. Később, amikor Lulu előadta a darabot, szülők jöttek oda hozzám dicsérve őt, és megjegyezték: hogy ez mennyire ő, neki való!

Szembeállítandó-e szükségszerűen a boldog gyermekkor és a magas elvárásokat támasztó, szigorú nevelés?

Természetesen az amerikaiak sem hagyták válasz nélkül, a Wall Street Jounal oldalán egy amerikai apa a „pandaapa” szimbólummal száll szembe a tigrisanya nevelési felfogásával. A három gyermeket nevelő, diplomata feleség és szabadúszó író férj alkotta család 3 és fél éves pekingi tartózkodása késztette a szerzőt válaszra.

Alan Paul szerint a kínai nevelés valóban nagyon hatékonyan hozza ki a gyerekekből például a művészeti tehetséget, de nem tanít meg olyan fontos kommunikációs és szociális képességekre, amelyek elengedhetetlenek a sikerességhez, és amelyek éppen a barátoknál alvás vagy a játék során sajátíthatóak el. A pandaapa kiemeli: a valódi önállósághoz az kell, hogy a gyermekek a maguk életkori szintjén felelősek legyenek döntéseikért, és ne a nárcisztikus szülői elképzeléseink öltsenek testet bennük, hanem saját, valódi sikereik.

Alan kedves szeretettel uralja a „kontrollált káoszt” – ahogyan ő fogalmaz ironikusan – és éppen ezzel készít fel gyermekeit az életre, amelyben a merev szabályok követése helyett a keretek közötti rugalmas működés lehet a leghatékonyabb stratégia. Számára visszatetsző, ha egy szülő úgy gondolja, gyermeke tartozik neki azért, mert felnevelte őt. Nem utolsósorban hangsúlyozza: essen szó az apák szerepéről is, ha a nevelésről beszélünk.

Hol van mindebben az európai, illetve azon belül a magyar anya és apa? Van ilyen? Kérdés, hogy beszélhetünk-e tipikus európai/magyar nevelésről, hiszen innen belülről nagyon sokfélének tűnünk. Másképpen nevelünk aszerint, hogy milyen nevelést kaptunk mi magunk. A generációs különbségek mellett beleszól elveinkbe az életmód, az, hogy milyen iskolát végeztünk, kikkel barátkoztunk, hogy mekkora és milyen településen élünk. Mások az elvárásaink gyerekeinkkel szemben, és más hatások érnek, amelyek formálják világképünket.

A „felvilágosult” nyugati nevelésben meghatározó az individuumot, az egyént középpontba állító pszichológia szemlélete, amely sokkal inkább azt helyezi előtérbe, hogy mi a jó nekünk, miben tudunk kiteljesedni, mitől érezzük jól magunkat. A keleti gondolkodásban még mindig a közösség a fő szempont, így az alkalmazkodásnak, a konformizmusnak nagy jelentősége van.

Egy milliárdos országban, mint Kína, létérdek, hogy tudjanak együttműködni, hogy elfogadják a szabályokat - ez persze nálunk is fontos lenne. Ha ki akarnak tűnni, vagy csak megmaradni, ki kell hozniuk magukból a maximumot, különben csatlakozhatnak a nyomorban élők sokmilliós táborához. Talán ebben is gyökeredzik a nevelési elvek különbözősége: a tigrisanyák fel akarják készíteni gyermekeiket arra a világra, amelyben ők nőttek fel, és amelyről jól tudják, csak a legkitartóbbaknak nyújt kiemelkedési lehetőséget. 

Amy Chua számos televíziós megszólalásában elmondta, könyve egy út, a szülősége útja, amely bemutatja saját anyai szerepváltozását az idegen emigrációban szerencsét próbáló szülőktől örökölt vasszigortól a nyugati típusú nevelés, a gyermek egyéni igényeit figyelembe vevő hozzáállásáig. Hangsúlyozta, nem útmutatót akart adni, csak bemutatni saját életét. Sok hibát követett el, mégis úgy gondolja, lényegében ugyanígy csinálná, ha újrakezdené, mert gyermekei önállóak, sikeresek, boldogok, és szeretetük igazolja nevelése helyességét.

És Te hogyan neveled a gyereked?

Forrás: Why Chinese Mothers Are Superior? The Wall Street Journal, January 8, 2011

Tiger Mom …Meet Panda Dad. The Wall Street Journal, March 29, 2011

 
Kölöknet hozzászólások  
(8 hozzászólás) 
2011 június 25.
cs
szerintem amibe jó a gyerek és szereti csinálni aban támogatni kell ha a gyerek jó matekbol és szeret is matekozni akor akor támogatni kell ezt a tehetségét de ha nem lenne jó az se lenne baj .
2011 június 23.
nila
Úgy gondolom kell a szigorúság a gyereknevelésben, de azért hagyni kell kibontakozni a személyiségét is a gyermeknek. Nehéz mikor mi a helyes, de vannak alapelvek, amikhez ragaszkodni kell, különben káosz lesz és a gyerkőcöt is összezavarjuk, ezért 1 dolgot mindenképpen betartok: KÖVETKEZETESSÉG. "-Sophia ugyanennyi idősen már el tudta játszani ezt a darabot." Nem értek egyet azzal, hogy összehasonlítsuk gyermekeinek, még ha végül sikerül is eljátszania a kislánynak. Ez az anya másoknak akar megfelelni és érdekli mások véleménye és nem csak azt tartja szemelőtt, hogy a lányainak szuper élete legyen, és ez szomorú!

Bárhogy is van, nehéz és felelősségteljes szülőnek lenni.
Kritizálhatjuk, rosszallóan nézhetjük mások nevelését, de őszintén, biztos jól neveljük a gyerekeinek? Biztos úgy neveljük, hogy mások ne ítéljenek el?
A válasz igen? , de az nem biztos, hogy mások is egyetértenének :-) !
2011 június 20.
Netti
Amit én mostanábantapasztalok, az a verseny, ami ugye nálunk Magyarországon is van. Az elit iskolákba igen is sok esetben protekcióval lehet bejutni, csak erről nem beszél senki. Sok gyereket sztárolnak szülei, tanárai anélkül, hogy különösebben kiemelkedő képességei lennének. Ha van pénz a magántanárra, akkor csak eltolják az egyetemig, azután a család kapcsolatai révén berakja egy munkahelyre. Így aztán lesz önbizalma és magát is becsapja azzal. hogy a saját erejéből lett valaki.
Szerencsére vannak olyan lehetőségek, ahol objektíven felismerik és gondozzák a tehetségeket, szociális helyzettől függetlenül.
2011 június 15.
aprooka
Elnézést a duplázásért!!!
2011 június 15.
aprooka
Nagyon nagyon tetszik a cikk!!! Igaz, hogy két teljesen külön világ és nehéz összehasonlítani, én nem tartom ezt feleslegesnek, ellenben az kifejezetten fura lenne, ha csak azért mert Amerikában él, feladná a nevelési elveit. Sztem ez nem földrajzi tényező függő!
Én sem értek egyet az Amerikai mindent engedjünk filozófiával és mellékesen ott sem kolbászból van a kerítés, a "jólét" messze nem adott. Nézzük meg hányan halnak meg tök fölöslegesen mert nincs biztosításuk. Szóval bár amit leírt A.C. példaként, nekem eléggé szélsőséges, de sok sok tekintetben sztem példaértékű maga az elv, amit követ. Aztán itt is vannak fokozatok a Spártaiságban....
2011 június 15.
aprooka
Nagyon nagyon tetszik a cikk!!! Igaz, hogy két teljesen külön világ és nehéz összehasonlítani, én nem tartom ezt feleslegesnek, ellenben az kifejezetten fura lenne, ha csak azért mert Amerikában él, feladná a nevelési elveit. Sztem ez nem földrajzi tényező függő!
Én sem értek egyet az Amerikai mindent engedjünk filozófiával és mellékesen ott sem kolbászból van a kerítés, a "jólét" messze nem adott. Nézzük meg hányan halnak meg tök fölöslegesen mert nincs biztosításuk. Szóval bár amit leírt A.C. példaként, nekem eléggé szélsőséges, de sok sok tekintetben sztem példaértékű maga az elv, amit követ. Aztán itt is vannak fokozatok a Spártaiságban....
2011 június 13.
szjuli
Nagyon érdekes cikk, a tigrisanya jelenségről már korábban is lehetett olvasni, de jó, hogy itt is megjelent. Viszont nem igazán megalapozott az amerikai és a kínai nevelési elveket összevetni. (Ez nem a Kölöknet cikkre vonatkozik, hanem Amy Chua harcos elveire.) Ez még rosszabb, mint a porosz és az angolszász nevelési elvek folyamatos ütköztetése. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy régió hagyományai, a korábbi generáció szocializációs tapasztalatai mit tartalmaznak. Nem lehet kiiktatni a korábbi tapasztalatokat, és átszökellni az egyik paradigmából a másikba. Részben ennek a következménye, hogy a felnőttek ennyire elbizonytalanodtak a netgeneráció nevelését illetően. Nincs könnyebb, mint kritizálni, főleg az elvek szintjén.
2011 június 12.
-m-
Én csak azt tudom, hogy a felettünk lakó, mindent a gyerekre ráhagyó szülők gyereke bizonytalannak, frusztráltnak, kiegyensúlyozatlannak és figyeleméhesnek tűnik. Hát tényleg nagyon jót tettek ezzel a gyereknek...

A cikkhez: Ázsiában, ahol rengetegen laknak, és nagyon sokan nyomorban, az emberhez illő élethez csak úgy lehet hozzájutni, ha valakinek sikerül kiemelkednie. Ezért muszáj színjelesnek-jósportolónak-zseninek lenni/-vé válni. Ilyen kontextusban van létjogosultsága a sikerre-kényszerítésnek. De A.C. szerintem feleslegesen "izmozik" a jólét világában...


Ezzel szemben a "jólét világában" azzal, hogy csináljon-amit-akar-mert-ő-az-én-gyerekem (micsoda logikai bukfenc...), sokszor túl nagy terhet pakolunk rá: döntéskényszert, az élete irányításának a terhét és észre se vesszük, hogy ezzel marhára nem segítünk... Aki kételkedik ebben, annak érdemes elgondolkodnia, hogy hm, vajon miért is alakult az úgy ki, hogy pl. csak felnőttként szavazhatunk-dolgozhatunk-vezethetünk? Mert egy gyereknek KELL az iránymutatás. Útvonalat és célt kell kapnia, és igen, teljesítésre kell sarkallni, valamelyest. Nem zsarnokian, és ez benne a szolgálat. Mert gyereket nevelni nem passzió, és nem játék, és nem szórakozás, hanem egy óriási szolgálat, aminek nagy a tétje.

Visszatérve a házbeli példára: ha valaki nem érez erre magában elég erőt, akkor már azzal is sokat használhat a gyereknek, ha pl. beíratja úszni, ami lekötheti a fölös energiáit, célt adna, a sikerélmény lehetőségét, iránymutatást és figyelmet. Na nem a szüleitől, de az edzőtől legalább igen.
Összes hozzászólás (8) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás