CsaládÉletszakaszokóvodás

Mindennapi történeteink

Benedek és a gereblye

Többedmagunkkal ülünk a játszótéri homokozóban. A kora őszi nap jólesőn melegíti a vállunk. Akárcsak a többi felnőtt, a homokot szegélyező facölöpökön üldögélek, egy játékgereblyével piszkálgatom a homokot. Gondolataimba merülve, de ugrásra készen, ha segíteni kell. Az otthoni, napközben jobbára üres játszótér szűkké vált kereteit elhagyva, először vagyunk itt, ezen a nagy és ismeretlen terepen.

Talán innen ez a feszült készenlét bennem, ami azonban, úgy tűnik, felesleges reflex, oldódik is lassan. Nincs beton, nincs magasság, mélység, nincsenek célt tévesztett bőrfocik. Biztonságban vagyunk.

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://www.koloknet.hu/files/517_homokozo.jpg”.Figyelem a kétéves Benedeket, aki terpeszülésben tevékenykedik. A megszokottnál messzebb, de még olyan távolságban, hogy érzékelje jelenlétem, szétvetett lábával jelzésszerűen védelmezi a többiektől vödrét és egyéb kincseit. A lapáttal és a hajóformával foglalatoskodik elmélyülten, bár én jól tudom, hogy közben egy pillanatra sem téveszti szem elől a még biztonságos távolságban heverő játékait és persze engem. Széles, de sietős lapátlendítésekkel igyekszik homokkal megtölteni a formát, melybe a befektetett energiához képest, mint általában, most is kevés homok kerül. De sebaj. Jöhet végre a nemrég tanult fogás, a munka betetőzése, az élvezet netovábbja, eddigi erőfeszítései jutalma: a tömörítés és simítás avatott művelete. Erősen megszorítja a szerszámot, és lapos felével jó nagyokat csap a félig telt formára. A két műanyag élesen ütődik egymásnak, a hajó mintha minden ütésnél meg is ugrana kissé, jócskán veszítve tartalmából. Még egy simítás a levegőbe, majd, mintegy mellékesen, csak a rend kedvéért, gyors mozdulattal kiborítja a forma alján maradt, alig maréknyi nedves homokot.

Elégedetten felém pillant, és nyugtázza, hogy én is látom a – valljuk be – hajónak csak nagy részrehajlással nevezhető, csenevész kupacot. De mindegy is, itt maga a mozdulatsor a lényeg, az eredmény másodlagos. Olyannyira, hogy sietősen fel is térdepel, és mint mindig, a rombolás különös örömével a tekintetében, kéjesen elsöpri alkotása maradványait. Szegény hajóroncs, ennek bizony végképp befellegzett.

Már-már úgy tűnik, újra kezdődik a művelet, mikor Benedek hirtelen meggondolja magát, és elindul felém, a kezemben lévő gereblyét fixírozva. „Kérem”, néz rám, mint aki pontosan tudja, most minek kell következnie, és sürgetőn meg is ragadja a szerszám nyelét. Nem váratom tovább, „Tessék”, mondom erősen artikulálva, azzal a sajátos hangsúllyal, amit elkérős-visszaadós szertartásainkból oly jól ismerünk, és engedek a szorításon. „Köszönöm” – jó hosszú szó, mire a végére jut, az új alkalmatossággal már vissza is ér a helyére, az elsüllyesztett homokhajó mellé. A „Szívesen”-t már csak úgy magamnak mormolom.

Szép narancssárga gereblye, klasszikus modell, nyele, feje egy darabból öntve. A közelünkben eddig csendben tevékenykedő, négyéves forma, gyönyörű kislány, aki, úgy tűnik, a homokozó szélén ülő felnőttek egyikéhez sem tartozik, láthatóan izgalomba jön a Benedek kezében lassú barázdákat szántó szerszám látványától. Előbb fészkelődni kezd, majd úgy, ahogy van, ültében, közelebb és közelebb csúszik a mit sem sejtő kisfiúhoz. A távolság fogy, a szándék egyre nyilvánvalóbb. Meg kell szerezni a gereblyét. Benedek, a rutintalan, ezúttal nem érzékeli a veszélyt. Elővigyázatlanul mind hosszabb mélyedéseket ró a homokba, éppen a kislány felé, aki nem is teketóriázik sokat: hirtelen kikapja a kisfiú kezéből a játékot.

Benedek szeme kikerekedik, előbb a kislányra, majd rám néz; nem harag és nem segélykérés, inkább az új helyzet okozta meglepettség ül az arcán. Mintha pontosan értené, hogy egy csapásra megszűnt a kérem–tessék–köszönöm biztonsága, és valami új lépett a helyébe, valami ismeretlen és ijesztő, amivel most egyedül maradt, és ami – még az is lehet – az eddig megtanulttól eltérő stratégiát kíván. Tudom, hogy könnyű lenne közbelépni, az agresszort az idegen felnőtt fölényével rendre inteni, a játékot visszavenni, és folytatni, ami abbamaradt. De szerencsére van annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal felmérjem: ez a pillanat sokkal értékesebb annál, mint hogy egyetlen mozdulattal helyreállítva a rendet, eltékozoljam. Végre megtudhatok Benedekről valami újat, olyasvalamit, amilyennel otthoni puha magányunk nemigen szolgálhat. Várok tehát, és szabad folyást engedek az eseményeknek.

A kisfiú felegyenesedik, szemben az egykedvűen gereblyéző kislánnyal; karját, akár a nagyok, sután összefonja maga előtt – istenem, milyen jól ismert, megejtő mozdulat, mindig így tesz, ha nem kézenfekvő a megoldás –, és vár, hátha történik valami. Telnek a másodpercek, a gereblye lassan jár új tulajdonosa kezében, aki művét egy pillantásra sem méltatva, egyik barázdasort a másik után húzza a homokba, mindig ugyanoda, miközben a kisfiú szemébe fúrja tekintetét.

Benedek ekkor, megelégelve a dolgot, hirtelen gondol egyet, megragadja a homokban heverő hajóformát, és mintha mi sem lenne természetesebb, a kétévesek legtisztább mosolyával odanyújtja a kislány felé: „Tessék!”, majd, mintha az élete múlna rajta, lehajol, előrenyúl, és óriási lendülettel elmarja a másik kezéből hirtelen kipottyanó gereblyét. Csak úgy porzik a száraz homok. Aztán hozzám szalad, boldogan, akárcsak egy igazi nagy kaland után. Bátor kicsi Benedek.

2008 november 14. Szatmáry Nóra

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás