Mindennapi történeteink

A mártír anya

2008 november 17. Szatmáry Nóra - Horváth Magdolna

Mindent maga akar megcsinálni, gürcöl, gondoskodik, éjszakázik, robotol, belebetegszik az idegeskedésbe. Magával alig törődik. Nem lehet segíteni neki, mert nem hagyja: ő erős, ő tökéletes, őt ne sajnálja senki. De közben szenved. Szenved mindattól, amit saját maga vett önként a vállára, és amit senki sem akar észrevenni.

És miközben ő feláldozza magát, elképesztő pusztítást végez maga körül. Erős lelki függőséget épít ki gyerekeivel, a szüntelen támogatás, a lekötelezettség és a hála alattomos hálóját, melyből nagyon nehéz szabadulni. Sokszor egy egész élet is kevés hozzá.

„Anyám vezető beosztásban dolgozott, három gyereket nevelt, önzetlenül ápolta és közben gyűlölte az anyósát, segítette idős szüleit, és mindig előkerült egy-egy távoli idős rokon, akit önként, de szörnyű teherként istápolnia lehetett. Ott volt a háztartás is, a hatalmas lakás, aminek mindig rendben kellett lennie, egy koszos bögre nem lehetett a mosogatóban. A vidéki ház ügyeit is ő intézte. Nagy társadalmi életet éltek apámmal, gyakran jöttek hozzánk vacsoravendégek, hatalmas felhajtással, miközben anyám majd beledöglött a főzésbe és a mosolygásba. Kifelé mindenben tökéletes akart lenni, de közben folyton szenvedett, hogy megszakad a családjáért, és mi ezt nem háláljuk meg. A gyerekkorom maga volt a horror, szüntelen bűntudat, hogy vagyok, és olyan, amilyen. Lusta, koszos, mihaszna, hálátlan.” (Zs., programozó matematikus)

„Kamasz koromban minden reggel hajnali ötkor a vasaló ütemes csapkodására és a deszka nyikorgására ébredtem. Anyám vasalt. Közben már ment a mosógép is, és főtt a leves a gázon. Mindent hallottam, de nem dugtam ki a fejem a paplan alól. Egy kicsit még hagytam, hadd szenvedjen egyedül, nem akartam asszisztálni hozzá. Mert igazából csak úgy működött a dolog, ha közönség is volt hozzá. De a bűntudat, amiért még ágyban vagyok, és amiért egyáltalán létezem, minden reggel végigmarta a gyomrom. Megváltás volt nap mint nap iskolába menni. Hazafelé menet meg már előre mondtam magamban a szöveget, ami várt rám: egész nap vasaltam, takarítottam, főztem rád, te meg úgy járkálsz itt, mint egy szállodában, már megint nem vitted ki, nem vitted le, nem raktad el, nem csináltad meg. Őrizgetek egy füzetet, a ki nem mondható mondatok jegyzékét, sok ehhez hasonló van benne. Odaadtam a lányaimnak, és mindig kérem, hogy üssenek le, ha valamelyik akár egyszer is elhagyja a szám. Ők meg csak nevetnek. Hál’ istennek.” (J., tanár)

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://www.koloknet.hu/files/530_vasal.jpg”.

„Apám okos, művelt ember volt, jó humorú, szerettük, ha mesél, ha kérdezget, ha tanít minket. Odavoltunk érte. De anyám mindig elintézte, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen, ha egy pillanatra nem az ő szenvedései körül forgott a világ. Képtelen volt jól érezni magát. A vasárnapi ebédek után jó lett volna apámmal beszélgetni, vagy csak úgy hülyéskedni még az asztalnál, de nem lehetett, mert még le sem nyeltük az utolsó falatot, már pattant is, és vadul csörömpölve, sóhajtozva, gyilkos pillantásokat küldve felénk, mosogatni kezdett. Hiába kértük, hogy üljön le egy kicsit, majd mi megcsináljuk, nem lehetett lebeszélni róla. Csak ültünk hát, és hagytuk, hogy a hátunkra spricceljen a hideg víz.” (P., művészettörténész)

„Nem bírta a vitát, különösen később, mikor már középiskolába jártam. Ha érezte, hogy igazam van, ahelyett, hogy elismerte volna, egyből azzal jött, hogy ő mossa a gatyáimat, ő takarítja a koszomat, tehát aljasság, amit most csinálok – vele. Vagy feltette a lemez B oldalát, és az iskolai dolgokkal, a jegyekkel meg az ellenőrzővel kezdett revolverezni. Minden személyes ügyemben magamra hagyott. Csak egy jellemző eset: tizennyolc éves koromban elhurcolt a nőgyógyászhoz, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, mert nem menstruál, én meg ott mondtam el neki, a hüledező orvos előtt, hogy hetedikes korom óta magam veszem a tampont. Nagyon kínos volt.” (J., tanár)

„Folyton segíteni akart, mindent helyettünk akart megoldani. Ha a terveimről beszéltem neki, máris ugrott, hogy intézkedjen, mozgósította kiterjedt társadalmi kapcsolatait, és elébe ment a dolgoknak. Aztán meg úton-útfélen az orrom alá dörgölte, mennyi mindent tett értem. Én meg hálálkodtam. Elvégeztetett velem két egyetemet, benyomott egy jól fizető munkahelyre, nagy lemondások árán megvette a kocsit, a lakást, és még ma is előfordul, hogy ha megemlítem neki például, hogy vendégeim jönnek, átjön, és addig ügyeskedik, míg meg nem főz mindent, és ki nem csiszatolja a lakásomat. Aztán meg két hétig hallgatom, hogy mire mennék nélküle. Még mindig sikerül elhitetnie velem, hogy egyedül gyenge és tehetetlen vagyok.” (K., közgazdász) 

 „Anyám őrületes problémát csinált a háztartásból, de azt nem engedte, hogy segítsünk neki. Illetve ez így nem teljesen igaz. Leszoktatott minket róla, hogy bármit is csináljunk otthon, mert ha kivasaltunk, újrahajtogatta az ingeket, ha kitakarítottunk, újraporszívózta a szőnyegeket. Tüntetőleg, és persze úgy, hogy lássuk. Mikor az egyik késő esti már-megint-csak-én-vagyok-mindenki-cselédje mártírrohama után a bátyám, aki tizenhét volt akkor, nekiállt, és felmosta a konyhakövet, az anyám kikelt az ágyból, kirontott a konyhába, megállt az ajtóban, és végigmutogatta neki a fel nem szedett milliméternyi koszfoltokat. Erre a bátyám zokogni kezdett, odavágta a rongyot, bele a vödörbe, és elrohant úgy, ahogy volt, tizenkét forinttal a zsebében. Két évig nem jött haza, csak én tudtam, hol van. Az érettségire úgy csempésztem ki neki apám egyik öltönyét. Harmincöt volt, mikor abbahagyta az ivást. Ma egy biztosítótársaság vezetője.” (K., olvasásterapeuta)

„Nagyon ambivalens dolog ez, mert anyám mindenben mellettem állt, legalábbis sikerült elhitetnie ezt a külvilággal. Sokan irigyelnek is érte, de nagyon alattomos ez az egész, egy csapda, semmi más. Ad, mindig is adott, erőn felül, de olyan hálát várt el érte és vár el ma is, hogy az egész érvényét veszti. Számtalanszor megfogadtam már, hogy semmit sem fogadok el tőle, mert tudom, hogy manipulál. Úgy segít, hogy az valójában róla szól, valójában neki fontos, nem nekem. Ez az ő élete. Az, hogy áldozatot hozzon értem. De valahogy mindig eléri, hogy elhiggyem, nekem van rá szükségem. Huszonkilenc éves vagyok, de még mindig nem hagyott felnőni.” (K., közgazdász)

Hogyan látja mindezt a családterapeuta?

Biztosan sok ember élt át hasonló helyzeteket, amelyek megkeserítették a gyermekkorukat. Bűntudattól szenvedve nem érezhették át az elfogadást, az otthon melegét, biztonságát. A szerepek, forgatókönyvek ismerősen csengenek: mártír anya, bűntudattal küszködő családtagok, megfelelési próbálkozások és kudarcok, meg nem értettség, kiborulások, feszültségoldásra használt pótszerek (drog, alkohol, házasságon kívüli kapcsolatok).

Mégis: Mi az üzlet mindebben?

Minden kapcsolatban, így a családi kapcsolatokban is mindenki akkor érzi jól magát, ha azt érzi, hogy fontos mások számára, értékelik, elismerést kap. Elismerést a szakmai tudásáért, értelmi képességeiért, külsejéért. Ha érzi a felé irányuló szeretetet, figyelmet, törődést. Optimális esetben a vágyott szeretetet, elismerést elérjük személyiségünk természetes megnyilatkozásaival. Természetesen nem feltétlenül mindig, vagy nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk, de ezt fel tudjuk dolgozni, bízunk magunkban, kapcsolataink erejében, a saját értékességünkben.

Azonban, ha csekély az önértékelésünk, magunknak kreálunk fontosságot, ezzel kierőszakolva környezetünk figyelmét, remélve, hogy ettől majd fokozottabban fejezik ki a szeretetüket. A pótolhatatlanság érzetének átélése mindennapi szükségletté válik, s aki ebbe a helyzetbe kerül, innentől fogva csak szüntelen demonstratív foglalatosságával tudja a család nélkülözhetetlen tagjaként meghatározni magát. Aki ezt a szerepet veszi magára, bár szenved attól, hogy fáradt, de kétségbe esik, ha valaki nélküle is el tudja látni magát, meg tudja főzni az ételt, ki tudja mosni a ruháját.

A család számára a legnehezebb ebben a helyzetben az, hogy nem lehet tudni, minek higyjünk. A szemrehányó szavaknak, amivel elmarasztalnak azért, mert nem vettük ki kellőképpen a részünket a munkából, vagy annak az érzésünknek, hogy úgysem lehetünk elég jók, hiszen valójában nem a közreműködésünkre, csak az elismerésünkre van szükség. Ellentétes elvárásoknak nem lehet megfelelni. Ha a családtagok elhiszik azt, amit hallanak, megpróbálnak részt venni a munkamegosztásban. De ekkor nem a megnyugvást, az elismerést tapasztalják meg, hanem a kritizálást, elégedetlenséget. „Ez nem segítség! Nem így kell! Csinálhatom újból utánad... Semmit sem ér a munkád!” S lassan kialakul a semmihez nem értő, „béna”, ügyetlen család, és a munkától megszakadó anya...

Minél inkább kiveszi az anya a családtagok kezéből a munkát, vagy megszégyeníti, leértékeli őket, annál tehetetlenebbé válnak. Ez az ördögi kör addig fokozódhat, hogy a család teljes passzivitásba vonul, az anya veszi át a terepet és az uralmat. Tiszta szeretetből, gondoskodásból, önfeláldozásból kontrollálja, szabályozza, irányítja, manipulálja a családot.

Természetesen az anya alacsony önértékelésén alapuló, pótcselekvésként is értékelhető mártír szerepénak kialakulása összefügghet az eredeti családjában átélt hasonló megfelelési nehézségeivel, és/vagy a jelenlegi párkapcsolatának hiányosságaival.

Próbáljuk a kört megszakítani!

Az ördögi kör megszakítható a párkapcsolat erősítésével, egymás értékeinek, erősségeinek tudatosításával, közös célok és élmények átélésével, empátiás készségek kialakításával. Mártírral együtt élni nehéz és örömtelen. Sajnálatot, haragot, feszültséget, tehetetlenséget, félelmet, érzelmi zsarolást, őszintétlenséget, menekülést eredményezhet, de szeretetet, megbecsülést sohasem. A gyerekek (a felnőttek is) a vidám, kiegyensúlyozott, egymás társaságát élvezni tudó családban érzik jól magukat. Testük, lelkük fejlődését is ez biztosítja. A kölcsönös szereteten, tiszteleten alapuló családi működés rugalmassága, nagyvonalúsága lehetőséget teremt mindenki számára, hogy a családtagok megtalálják saját helyüket, különleges értéküket egymásban és magukban egyaránt, s a mártír szerepre így ne legyen szükség...

 
 
Hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2012 július 19. 16:35
 
És a kiskamasznak,így visszatekintve harmincnégy évesen nincsen más emléke,hozzászólása az anyja /természetes önfeláldozásához/mint amit én kaptam üzenetképpen? Már nem emlékszik arra sem,hogy a mártír anya hat hónapon át heti hétszáz kilómétert autózott vele Rlak-Sopron-Győr-Sopron Rlak között,hogy a térdei rendbe jöjjenek,és ne legyen tizenévesen sánta? És ez csak tizenhét évvel ezelőtt volt.Az addig és azóta eltelt időről nem beszélek,mert amit addig és azóta is érted/értetek/tettem,nem mártíromság,hanem törődés,aggódás,gondoskodás,ami a soha nem múló végtelen anyai/szülői/szeretetből fakad/édesapádat is ideértve./ Örömmel közölhetem,Istennek'hála,még a sok-sok bántás,szomorkodás ellenére sem sikerült teljesen meghibbannunk,és a szeretet irántad és a kis unokánk iránt sem múlt ki belőlünk. Olvastam valahol,hogy a génjeinkben örökölt,születéssel magunkkal hozott tulajdonságok,mint a szeretet,alkalmazkodóképesség,hozzátartozóinkhoz való ragaszkodás,tűrőképesség és sorolhatnám még az ehhez hasonlókat/netán hála segítségért a bennünket ért nagy bajban-keresztszülőknek, húgunknak,sógorunknak-,/mindössze a magunkkal hozott tulajdonságaink 99%-át teszik ki,a maradék 1 % a nevelhetőség.Őszintén sajnállak,hogy /és a környezetedben élőket is/hogy nálad a 99% önzésből,a másik semmibevevéséből,érzéketlenségből,netán még durvaságból is megnyilvánul/A szeretet hírből ismered és az is önimádat formájában nyilvánul meg,az önsajnálat mellett. Nagy Andrásnak okulásul
Hozzászólás
aláírás
Hány lába van két nyúlnak? A választ írd be számmal:

A Kölöknet kiadója a Netvestor Kft. © Minden jog fenntartva

.