CsaládTabuErőszak

Így látom én

Elég!

Fel vagyok háborodva. Sőt, dühít! Dühít az, ahogyan lassan már fel sem kapjuk a fejünket, amikor a híradások újabb iskolai erőszakról szólnak. Hol gyerek ver gyereket, hol gyerek tanárt, vagy egy magából kikelt szülő a pedagógust, egy egyetemista gyilkol, a másik meg csak tervezte véres tettét. Nem egyszerű megérteni brutalitástól átitatott világunkban a miérteket. Túl sok a kérdőjel. Bárhova nyúlunk, csak a bizonytalanság a bizonyos. Meg az, hogy baj van. Nagy baj!

A tanárnő elesett, a ruhájánál, a hajánál fogva földre rántott pedagógusnak esélye sem volt arra, hogy védekezzen. Magatehetetlenül élte meg az áldozatok magányosságát, rémült szempárok fordultak el, érezte, hogy nagyon magára maradt. Egyedül volt akkor is, amikor a kamera előtt nyilatkozott: hangját torzítottan, arcát kitakarva idézte fel a támadás pillanatait. Ott és akkor az áldozat szólt, az ember, aki nem kap sem együttérzést, sem támaszt, aki szégyelli a történteket.

A lány csak tűrt... Nem tudom, mi fájhatott jobban. A pofonok, a rúgások, vagy a rendszeres megaláztatás, az a lelki sokk, amit nap, mint nap kellett elszenvednie. Válogatott módszerekkel bántották, egyedül maradt, senki sem fogta meg gyötrői kezét, senki sem szólt a tanároknak, senki sem emelte fel a hangját, hogy elég! Szégyenében ő sem szólt, félt... A botrány kirobbanását követően pedig inkább kivették a suliból. Őt, az áldozatot. Arról nem szólnak a híradások, hogy mi lett a bántalmazókkal, mit szólnak a többiek: gyerekek, szülők, pedagógusok.

Az iskola, az egész oktatási rendszer, mindenki úgy viselkedik, mintha csak néma díszletei lennének ezeknek a hétköznapi tragédiáknak. A hús-vér áldozatok meg tűrnek, hallgatnak, és mélyen magukba zárják szégyenüket.

Pedig nem nekik kéne a szemüket lesütni, nem nekik kellene önbeteljesítő módon tűrni a gyalázatot. Ugyanis a szégyen a miénk, mindannyiunké! Az oktatási rendszert szétzüllesztő döntéshozóké, a sztorira éhes sajtómunkásoké, a valós gondokat szőnyeg alá söprő szakembereké, a szülői felelősséget cinikusan elhárító apáké és anyáké. Ilyen helyzetben vétkes, aki hallgat, vétkes, aki az általánosítások mögé bújva csak úgy tesz, mintha tenne valamit, és vétkes, aki a „nem az én gyerekem, nem a mi a tanárunk” önmegnyugtatás mögé rejtőzik.

Nem hallani a felháborodás hangját. A máskor oly hangos szakpolitikusok nem találják meg a mikrofonokat, hogy elítéljék az erőszakot. Nem hallani sem jobbról, sem balról, hogy ennyi és ne tovább! De hagyjuk is Őket, úgy tűnik, politikusaink nem érnek ránk, nincs idejük arra, hogy velünk foglalkozzanak.

De nem hallani a szakmát sem! Egy-két magányos próbálkozás elhalt a semmiben, olvashattunk szegregációról, leszakadó térségekről, gettósodásról, az elszegényedés össztársadalmi összefüggéseiről. Csak a bűvös mondatot nem mondta ki senki, hogy „Tanárt nem ütünk meg!”, vagy, hogy bűn, az is, ha gyerekek verik véresre tanulótársukat! Ne ölj! Ciki kimondani? Hát igen, az! De hát itt tartunk, idáig süllyedtünk.

Persze lehet mondani, hogy régen is így volt, hogy mindig is jelen volt az iskolákban az erőszak. Állítólag csak annyi változott, hogy ma a szinte mindenki kezében ott levő mobil telefonoknak köszönhetően felvételek készülhetnek. Lehet, hogy így van. Az emberben mégis ott motoszkál az a csillapíthatatlan érzés, hogy valami nincs rendben.

Iskoláskorú gyerekeink tökéletesen visszatükrözik mindazt, amit mai valóságunk rájuk terhel. A hagyományos értékek lenullázása, a hétköznapi agresszivitás, a mindent átszövő közöny nagyon magányossá tett mindenkit.

Gyermekeink úgy járják ki az általános iskola alsó tagozatát, hogy jobb esetben csak írni-olvasni nem tanulnak meg tisztességesen. Ezt később talán még bepótolhatják. Az már aggályosabb, hogy tanulni sem tanulnak meg. De ami a legveszélyesebb, hogy teljesen magányosan, minden kapaszkodó nélkül pörögnek végig a lelketlen tudásgyárak iskolaévein.

Az iskoláknak már nincs idejük közösségként létezni, a gyerekek jövőjét alapjaiban befolyásoló osztályközösségeket formálni. Az agyonrángatott pedagógusoknak nincs idejük a gyerekekre. Nekünk szülőknek sincs támaszunk, hajtjuk a lóvét, a melót, rohanunk előre és közben elmerülünk a ránk zúdított középszerűségben. Hogy vannak jó példák, követendő értékek? Biztosan, csakhogy nem látszanak a talkshow-k és celebvalóság mindent elborító szennyétől.

Az illetékesek finanszírozási gondokról beszélnek, a fegyvertartás szigorításáról, a büntethetőség korhatárát feszegetik, még a detektoros kapuk felállításáig is eljutunk. Jó üzlet lesz valakiknek! Bla-bla-bla.... A megszokott maszlag. Mindenről szó van, csak éppen a gyerekeinkről, a kicsikről, a középiskolásokról, a nagyokról nem esik szó. Az pedig végképp nem merül fel, hogy ideje lenne visszaadni a tanárok becsületét, a tudás tekintélyét, azokat az értékeket, amiket jó ideje elvettek tőlük-tőlünk.

Addig is, míg valakinek végre eszébe jut a lényegről szólni, legalább mi mondjuk azt: elég!

:

Felhívás

A Kölöknet szerkesztősége segítséget kíván nyújtani azoknak a gyerekeknek, tanároknak, akik úgy érzik, hogy nincs kihez fordulni fájdalmukkal. Írjatok! Akár lelki, akár fizikai bántalmazás áldozatai vagytok, megpróbálunk segíteni! Együtt sikerül!

 
Kölöknet hozzászólások  
(11 hozzászólás) 
2010 február 26.
timika
Sziasztok! Szerintem nem volt ez mindig így, a tanároknak volt tekintélye. 33 éves vagyok, tehát már mikor én jártam általános iskolába, már akkor sem volt divat a körmös és társai, mégsem volt komoly gond a diákok fegyelmezésével. Véleményem szerint alapvetően két dolog áll a háttérben. Az egyik, szerintem sajnos a szülők hibája - a kicsik kontrollálatlanul szívják magukba a szennyet a netről és a TV-ből. Nálunk pl. a kisfiam csak este nézhet pár általunk kiválasztott DVD-t (Minimaxot és társait sosem). Tehát neki pl. fogalma sincs róla, mi az a Transformers vagy Pókember... Persze ez azzal jár, hogy mi, szülők sem kapcsoljuk be a TV-t. A másik, hogy sajnos annyit kell az embereknek gürizni, hogy a legfontosabbra, a gyerekekre nem jut idő :(((
2010 február 24.
dera
Igen , komoly.... Azt az előbb le sem írtam, hogy a férjem büntetlen előéletű ,ötvenhat éves nyugdíjas könyvtáros. Nem szokott huszonéves kigyúrt bünözőket megtámadni. Amikor kijöttek a rendőrök fél órát győzködték, hogy ne tegyen feljelentést, mert mostanában ezek az ügyek úgy szoktak végződni, hogy azt is megbüntetik, aki feljelent...Nem hitte el.... Visszatérve a pedagógusokra:valakinek ki kellene állni mellettük, beleértve az Oktatási Minisztériumot is. Nem nagyon szólaltak még meg ez ügyben.A pedagógusok pedig nem kaptak képzést ilyen helyzetek megoldására.Példásan meg kellene büntetni azokat akik erőszakos bűncselekményeket hajtanak végre. Mert ez csak egyre gyűrűzik.Biztosan nem csak arról van szó, hogy a média hullámoztatja....
2010 február 24.
Kiss Andrej - apa
Usermami, jól mondod, bár az biztos, hogy az agresszió nem a gyerekekből fakad. Az edző biztosan hibát követett el, amikor nem magyarázta el a kissrácnak az alapvetéseket. Az is igaz, hogy mindenre nem kell ugrani, de ezt barátságosan, de érdemes jelezni. Azzal tudok azonosulni, hogy a gyereknek meg kell tanulni megvédeni magát, de az ilyen helyzetek kezelésében komoly szerepe van a felnőtteknek, szülőnek, pedagógusnak, edzőnek egyáránt. Az uszodák világában nem ritka jelenség az üvöltöző, a civil külvilághoz képest szokatlanul kemény stílus. Bizonyos dolgokat el lehet és el is kell fogadni. De nem szó nélkül. Az ilyen konfliktusokat például jó megbeszélni. Mi is így tettünk, amikor a lányunk megosztotta velünk a sérelmeit. Kulturált párbeszéddel mindent lehet kezelni... :)
2010 február 23.
Usermami
@dera: ez komoly? Hát tényleg veszett egy világban élünk... De visszatérve az iskolára: a lányom elsős volt, vitték őket úszni, egyik alkalommal sírva jött haza, hogy az egyik kisfiú lenyomta a víz alá és nem engedte fel egy ideig. Persze, megijedt, gondolom, kevés is lehetett már a levegője, úgyhogy - tök jogosan - ment az úszómesterhez szólni. Aki csak annyit reagált, hogy leüvöltötte a gyerek fejét: védje meg magát! Na, ez volt az a pont, mikor azt mondtam a gyereknek: legközelebb nyúljon ki, kapja el a kisfiú kisgatyáját és tekerjen rajta egy erőset, míg el nem engedi. Tudom, hogy nem a legszebb dolog, ezt ő is érezte, de inkább ez, minthogy többször elszenvedjen ilyet vagy netán baja essék. Persze, kérhettem volna időpontot beszélgetni is, de tapasztalatom szerint az a lassabb út, ráadásul sokszor egyáltalán nem célravezető... Hogy hol kezdődik az iskolai agresszió, azt nehéz megfogni, számomra ez a kisfiú már igencsak agresszív fellépést tanúsított. Az edző pedig egyáltalán nem kezelte a helyzetet.
2010 február 23.
dera
Igen ,illenék már végre valamit tenni...Igen, nagyon nagy a baj...A múltkor mikor az a fiatalember megrugdosta a kutyáját azt mondtam:A lüttyő!Nem tudta, hogy Magyarországon csak pedagógusokat szabad verni? Itt nem a bűnözőt marasztalják el, hanem a rendőrt!A férjembe két bűnöző belekötött, megrugdosták és Őt is elmarasztalták csoportos garázdaságért.(mivelhogy ketten rugdosták és a három már csoport)Ez hol normális? Becsületes embernek itt kevés az esélye.
2010 február 22.
birdy
Nanana, ha érdekel, innen letöltheted http://www.budapestedu.hu/agresszio/hirek/beszamolo_oib_2009.html
2010 február 20.
Nanana
Több, mint két éve, hogy Gyermekpszichológusokat és bûnmegelôzési szakértôket kért fel a budapesti fôpolgármester az iskolai agresszió elleni hatékony fellépés érdekében. Egy Ranschburg Jenővel készült interjuban olvastam, a terveikről. Hol van, milyen eredményre jutott a szakértő csoport?
2010 február 19.
oma
Kedves Andrej! Tulajdonképpen egyetértek, de úgy vélem (Mizsóhoz hasonlóan), hogy kinek-kinek a saját szűkebb körében kellene lépnie. A szülő a család, a pedagógus az iskola légköréért felelős. Persze ez csak hosszú távon segít az országos bajokon, de ha például a szülők és a pedagógusok hajlandóak lennének egymásra mutogatás helyett együttműködni, a biztonságérzetük is nőne, és a gyerekek számára is jobb kapaszkodót jelentenének. Modellezhetnék a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló kapcsolat kialakítását, a felmerülő problémák együttműködéssel történő megoldását. Attól tartok, hogy ezt a pozitív mintát csak kevés gyerek kapja meg a felnőttektől az iskolában és sajnos otthon is. (Egyelőre hagyjuk a médiát, hiszen arra nem igazán van befolyásunk.)
2010 február 19.
Kiss Andrej
Kedves oma, többek között azért is éreztem késztetést a gondolatok leírására, mert szerintem mindenkinek lenne tennivalója... Nem is kevés. Nekünk, egyszerű embereknek az, hogy ne menjünk el közömbösen amellett, ha a környezetünkben tapasztalunk erőszakot, vagy zaklatást. A mindenkori kormányzatnak, a politikai elitnek természetesen összetettebb a felelőssége és a tennivalója. Nincs jobb-, vagy baloldali tanár és diák, így ideológiai színezettől függetlenül illett volna a pártoknak, akár együtt, akár külön-külön elítélni az iskolai erőszakot, az áldozatok, diákok, tanárok mellé állni. Tudom, hogy ezek „csak” szavak, de együttes hatásuk sokakra hatott volna, ahogyan a csend bátorítja a maguknak mindent megengedőket. Az államnak, és az önkormányzatoknak vannak eszközeik, vannak szakmai és szervezeti eszközeik, pénz is van (mert nem igaz, hogy semmire sincs pénz!). Úgy gondolom, hogy a sok állami és önkormányzati léhűtőnek (tisztelet a kivételnek!) végeznie kellene a dolgát! Demokráciában a jogrend képes érdekes helyzeteket teremteni, de én hiszek abban, hogy Magyarországon a jogrend védi a törvénytisztelőket és igazságot szolgáltat az áldozatoknak. A fellépés keretei adottak, csak nem kéne hallgatni.
2010 február 18.
Mizsó
Tényleg nincs így rendjén, ahogy a cikk is leírta. Ám nem hiszem, hogy most sokkal rosszabb lenne a helyzet, sőt, azt gondolom, nagy általánosságokban, minden hibájával együtt a mai világ sokkal de sokkal jobb, sokkal több embernek nyújt viszonylagos biztonságot, mint 50, 60, 100, vagy akár 400 évvel ezelőtt is. Én nem szerettem volna az ötvenes évek elején élni, sem a világháborúkban, sem a nagy gazdasági világválság idején, de még csodás Mátyásunk korában sem túrtam volna szívesen a földet - no nem a munka miatt. Az erőszak ellen mindig kell tenni valamit. De ez a cikk nem ezt segíti elő. A médiát szapulja, de ő is csak beáll a sorba. Sajnos a károgástól nem lett még jobb semmi... Én a magam részéről csak a saját szűk környezetemben tudok tenni bármit is az ügy érdekében: kiállok a magam és mások igazáért, akire figyelni tudok, odafigyelek, és igyekszem nem megbélyegezni azt, aki még nem ismer más konfliktuskezelési módot, mint az erőszakot, akár szóban, akár tettben. Igaz, csak kissebb atrocitások értek. Jó lenne, ha sokkal kevesebb önzőség és sokkal több önzetlenség lenne a világon. Én ezt tekintem nagy általánosságban megoldásnak. No meg a megbocsájtást. "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" Tudom, könnyű mondani, de mégis...
2010 február 18.
oma
Kedves Kiss Andrej! Ön hogy képzelné el az első lépést? Mit kellene tennie a kormányzatnak, hogy a szülő nyugodtan engedhesse a gyerekét az iskolába? Mit az iskolába! Az utcára, a buszra, a plázába vagy bárhová. Nem csupán az iskola, hanem a társadalom egésze tele van indulattal, erőszakkal. Az okok persze sokfélék. Úgy vélem, hogy a média (no nem éppen a Kölöknetre gondolok) is ludas abban, hogy a hangulat ilyen hisztérikus. Ha az ember a sajtót figyeli, az iskoláról csupán a botrányos esetek kapcsán hall, lát, olvas. Nem véletlen, hogy fél, és okkal, ok nélkül félti a gyerekeit. Vissza az indító kérdésre: Ön szerint hogyan és kinek kellene kezdeni a kívánatos változást? Kíváncsian várom a konkrét választ!
Összes hozzászólás (11) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás

XTrefl