ÉletmódEgészségBetegség

Apablog - Orvosok és sütemények

Zsófinak nemrég nagy élményben volt része: elkísérhette nővérét a fogorvoshoz. Ahol ottlétük majd’ egész ideje alatt azzal nyagatta az anyját, hogy ő is szeretne a kis öblítőbe beleköpni. 

Az ügyködésének köszönhetően végül beülhetett a fogorvosi székbe, hogy onnan vegye célba az öblítőt. De csapdába került: ha már a székben ült, a doktornő az ő fogait is megnézte. Zsófi ezt sem bánta, s örült, hogy a vizsgálat után újra köpködhetett, használva immár nemcsak a kicsi öblítőt, de a kicsi poharat.

 A lányaim egyébként nem is sejtik, hogy én egykor milyen veszélyes voltam a fogorvosokra – pontosabban a csinos és fiatal Zorica fogorvosnőre. Akárhányszor megvizsgálni, netalán fogat fúrni, vagy húzni próbált megharaptam az ujját. Azt hiszem egy kissé félt tőlem.

Engem egyébként nem a köpőcsésze érdekelt, hanem az az udvar és kert, amelyből a rendelő nyílt. Merthogy az elvadultságukban magasra nőtt bokrok tövében érdekes dolgokra bukkanni reméltem. E reményben egyszer nem is csalatkoztam: a rendelő régi épületével egykorú, tehát századelejei leletre bukkantam.

Egy világoskék cserépkályha épen maradt saroklapjára. Talán a Zsolnay-gyárban égették, azokban a kemencékben, amelyek mostanság könyvtárunk részei, ahol hallgatóimnak szoktam kutatószemináriumot tartani. Persze nem bokrokalji cserépkélyhák felkutatásáról szólókat. Ilyenek őket nem érdeklik, Zsófit, és két évvel ezelőttig Blankát is, annál inkább.

A múlt héten egyébként nem szórakozni mentünk az orvoshoz. A lányok egyszerre betegedtek meg. Mint kiderült: a nagyot vírusos, a kicsit bakteriális fertőzés érte. E diagnózisért persze sokat kellett várni – nemcsak mi voltunk ott betegek. Zsófi a várakozást a falra festett mesefigurák és állatalakok szemlélgetésével töltötte,

Blanka a telefonjával játszott, én pedig beálltam az érkezési sorrendet árgus szemekkel figyelő anyák sorába. Félelmetes volt a dolog, mert ezek az árgus szemek vérbenforgóak voltak. A lázas gyerekek mellett éjszakázók szeme is ilyen, meg az érkezési sorrendet felborítókat leleplezőké is. A leleplezések persze nem voltak minden esetben megszégyenítő hatásúak, hiszen a sorrendet kiszámíthatatlanul felborítók egy része a telefonos bejelentkezés raffinált megoldására hivatkozhatott – a mit sem sejtő bénázók csodálkozását kivívva.

Zsófi egyébként már itt sem félt és főleg az orvosnő matricaajándéka izgatta. Szerencsénkre a kiírt orvosság bevétele-beadása sem jelentett gondot, annak ellenére, hogy az Ospen íze jónak semmiképp sem nevezhető. Vannak finom gyógyszerek, de ez nem tartozik azok közé . Viszont a Panadol ízét Zsófi kifejezetten szereti, ha tehetné, azt állandóan élvezné.

Blanka is beszedte a gyógyszereit, nemúgy mint kiskorában, amikor alig tudtuk meggyőzni annak fontosságáról. Egyszer addig riogattuk kórházzal, hogy valóban kórházi kezelés lett a vége – no, nem a riogatás, hanem tüdőgyulladás miatt. Egy régi novemberben, akkor, amikor Blanka volt akkora, mint most Zsófi.

A november intim hangulatához a sütemények illata is hozzátartozik. Sokan mondták: két lányom van, el leszek kényeztetve, sütik majd a sütiket, édes életem lesz. A nagyobbik már valóban járatos ebben a világban, annak ellenére, hogy ő sose volt édesszájú. Anyósom sütijei közül egyedül a kuglófot (náluk néha még: kudluf) és a mézespuszedlit szereti, amelyek nem édesek, apósom pedig cukorkákkal hiába próbálta magához szelídíteni – azok közül a savanyú-erőseket se szereti.

Talán egy éve egy pompás fényképekkel gazdag szakácskönyvet kapott ajándékba, egyszerű és könnyen elkészíthető receptekkel. Azóta többször előfordult, hogy átvette a konyhánkban az uralmat és nekiállt sütni. Az első sütije muffin volt, s ha jól emlékszem az illatára: fahéjas ízesítésű.

Szóval ez a fahéjas muffin illat kezdte belengni a lakás. Kellemes volt, ínycsiklandó, reményteli – még akkor is, ha a fahéjas ízt különösebben nem kedvelem. Gondoltam, ha Blanka időben kikapcsolja a sütőt, nem járunk úgy, mint a mesebeli Kati az első pogácsájával, amelyhez mindenki jó képet vágott, de végül a kutyus sem tudta megenni.

Kávét vagy teát főzni nem merészkedtem ki a konyhába – zavarni nem akartam, meg a hangulatomat sem elrontani lisztbenjárás kellemetlenségével. Máshogyan készültem: a süti tálalásához megfelelő porcelánokat és fajanszokat kezdtem válogatni. Abban hamar döntöttem, hogy angolos hangulatot teremtek, de ennek kivitelezését illetően gondban voltam: a talpas tálat válasszam-e vagy a hosszúkás alakú, kék mintásat vagy valami rózsaszínűt?

Mindeközben a pesti dédnagybácsimra gondoltam, aki az egyszerű nyári dinnyeevéshez is angol fajansszal és antik ezüsttel terített. Az angol fajanszra emlékezve végül a Cauldonunk mellett döntöttem – az analógia persze nem lehetett teljes. Az emlékezést ezüsttel persze nem tehettem teljessé, a nagybácsiét a rokonok – mind a két és fél kilót – „lenyelték”, én magam pedig ilyen luxusra nem tehettem szert, bolhapiaci Hermész-szerencse ide vagy oda. 

Végül elkészültem a terítéssel. S elkezdtem várni. Vártam és vártam. Hiába. Aztán nagy levegőt vettem – lehet liszthegyek várnak s eldugított mosogató, meg toronymagasra halmozott mosogatnivaló – s kimentem a konyhába. Liszthalom nem várt, csak elszórt foltok, amelyeken persze majdnem hanyatt estem. Ez szerencsére nem következett be – szerencsére, mert így aznap este nem kellett kétszer hanyatt esnem.

A hosszú várakozás után azzal szembesültem, hogy kinn már vacsorához készülődtek (épp szólni akartak), sütemény pedig sehol sem volt , legalábbis látható/elérhető helyen. Hanem: szépen elcsomagolva. No, ezúttal a hanyattesést nem spórolhattam meg, mert kiderült: a sütemény az iskolai barátnők számára készült, kizárólag!
 

Raffay Endre

Kapcsolódó:

Apablog - Zsófi a mikulástól is fél

Apablog - Az ősanya portréja

Orvoshoz megyünk

2012 december 01. Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás