Életmód

A családi élet minősége

Jutott időm a fontos dolgokra!

2010 szeptember 7. Török Ildikó

Egy anyuka mesélte lelkendezve, hogy balesete következtében két hetet otthon kellett töltenie, és váratlanul ez a kényszerű szabadság számára élete egyik legnagyobb felfedezése és élménye lett. Végre lehetősége nyílott, hogy alaposabban megismerje saját cseperedő gyerekeit, a szó szoros értelmében vett minőségi időt tölthessen el együtt velük.

Egyébként tizenkét éve dolgozik, szereti a munkáját, eddig egyszer sem hiányzott a munkahelyéről, a gyerekbetegségek idején segítettek a nagyszülők. Egészen eddig meg volt győződve arról, hogy a férjével együtt sokat foglalkoznak a két általános iskolás gyerekükkel. Hétvégenként együtt jártak bevásárolni, moziba, voltak állatkertben és vidámparkban. Tudták, mi történik az iskolában, a barátokkal, és rendszeresen megbeszélték a felszínre kerülő lelki problémákat is. Igaz, hogy mindennap későn értek haza, de mindig szorítottak időt a közös vacsorára. Nyáron pedig legalább három hetet közösen nyaraltak. El sem tudta képzelni, hogy ennél jobb minőségű is lehetne családjuk élete.

Az első otthoni napján kora reggel kibicegett a konyhába, reggelit készített a gyerekeknek. és a férjének. Csöndesen tett-vett, hiszen még szinte hajnal volt. A balesetét okozó ónos esőt felváltotta a havazás. Az ablaknál állva rácsodálkozott a váratlan ajándékra: a hóra, az otthonára, az éppen ébredező családjára. Ma nem rohan, nem irányít, nem szervez, nem megy dolgozni. Tizennégy napon át itthon lesz. Mit fog egyáltalán csinálni?

Közbevetettem, hogy ilyenkor – akár bicegve is meg lehet csinálni a sok elmaradt házimunkát: átrendezni a szekrényeket, megvarrni a függönyöket, kiselejtezni a fiókokat.

„Anyuka és feleség voltam. Nem takarítottam halálra magam, nem is lettem volna képes rá, de mindkét gyerek hazajöhetett a napköziből. Itthon palacsintát sütöttünk, együtt tanultunk. Aztán betettünk egy olyan mesefilmet, amit utoljára óvodás korukban láttak. Kint megint esett a hó, és a fiam elaludt a nappali díványán. Akkor már éreztem, hogy ez a két hét csodás lesz. Megfeledkeztem a vállalati gondokról, a kiesett pénzről, még a lábam se fájt annyira. Két nap múlva a férjem egészen meghatódott, amikor este tizenegykor még megvártam, és forró húslevessel kínáltam. Olyan jó otthon illat van! – mondta.

A két hét alatt állandóan ott voltam a családom számára. A gyerekek szinte repültek haza, hiszen otthon egy olyan anya várta őket, aki nem rohant sehova, nem „programoztunk”, csak rájuk figyeltem. A rutinszerű „Mi volt ma a suliban?” kérdés után most ténylegesen volt időnk részletesen meghallgatni a nap történéseit. Észrevehettem, hogy a fiam képtelen koncentrálni a leckére, szenved a szöveges matekpéldáktól, és írás közben állandóan izeg-mozog.

Most megkérdezhetné, hogy ezt eddig miért nem vettem észre. Mindkét gyerekem óvodás volt, és az iskolában is az elejétől fogva kezdve napközisek, itthon nagyon ritkán kellett tanulniuk, legfeljebb hétvégén. Szerintem mindketten jól teljesítenek, férjem szerint viszont messze a képességeik alatt. Ő nagyon sokat, rendszerint a hétvégén is dolgozik. Ha itthon van, igyekszik mindenhova velünk jönni. Olykor leült velük társasozni, de ez egyre hálátlanabbnak bizonyult, mivel ilyenkor mindkét gyerek félszemmel a gépet bűvöli.

Ötödikes nagylányomon észrevettem, hogy csak ábrándozik az íróasztalánál. Amikor viccesen rákérdeztem, szerelmes-e, nagyot nyelt, és rábólintott. Már régóta, egy hatodikos fiúba. Ha ez máskor történik, vagy nem is tudom meg, esetleg két rohanás között felhívom a figyelmét, hogy inkább tanulnia kellene, ahelyett, hogy ábrándozik.

Ebben a két hétben jutott időm a fontos dolgokra.

A gyerekeink olyan gyorsan felnőnek, az édes kicsikből szempillantás alatt nyegle kamaszok lesznek, akik már nem kíváncsiak ránk, nem nekünk mondják el, ami valóban foglalkoztatja őket, nem velünk osztják meg a gondjaikat.

Serdülőként én is ugyanígy voltam: ha lehetett a barátaimmal töltöttem az időt, és csak a tiszta ruha, a teli hűtő meg a zsebpénz miatt jártam haza. Lehet, hogy ez így azért enyhe túlzás, de akkoriban nekem nem is volt olyan közvetlen és bizalmas a kapcsolatom a szüleimmel, mint a mi gyerekeinknek velünk. Eddig meg is voltam győződve arról, hogy ennél jobban nem lehet csinálni a gyereknevelést: közös programok, sok közös élmény, a zenetanulás és a sport lehetőségének megadása.

Nem hiszem, hogy az én keresetem nélkül meg tudnánk élni, és viszonylag jó munkahelyem is van. És egy idő után bizonyára megunnám a főzőcskézést meg a takarítgatást. De most nagyszerű volt, hogy az ajándékba kapott két szabad hét alatt szorosabb lett a kapcsolatom a gyerekeimmel. Mintha ez a két hét az ismerkedés ideje lett volna. Egymásra csodálkoztunk: jé, Peti milyen ügyesen érvel, Anyu tud Duna-hullámot sütni, Niki meg szerelmes...

Azóta persze ismét dolgozom, és rohanunk tovább. De már nem gondolom azt, hogy pusztán a jól szervezett családi programoktól meg a különóráktól lesz igazán minőségi a családunk élete. Pozitív irányban változott a véleményem a hivatásos anyákról is, akik örömmel töltenek otthon több évet, több gyerekkel.

A lényeg szerintem nem is önmagában az együtt töltött idő mennyisége. Hiszen hosszan lehetünk otthon úgyis, hogy nem együtt, csak egymás mellett élünk. Niki például zenét hallgat a szobájában, Peti gépezik, én a nappaliban telefonálgatok, apa pedig nézi a tévét, és néha összefutunk. Nem akarom elfelejteni, hogy milyen nagyszerű volt megélni a felismerést: milyen érdekes kis emberkék élnek velem, akik csodálatos módon éppen az én gyerekeim. Egyre jobban érdekelt az ő világuk.

Az együtt eltöltött napok, hetek, hónap vagy akár évek csak akkor nem jelentenek elvesztegetetett időt, ha sikerül megismernünk a velünk élőket, és vannak olyan időszakok, amikor én is teljesen „odaadom” magam nekik. Megértjük és érvényesítjük a régi szabályt: ami neked fontos, az minket is érdekel.”

Kedves Szülők és Pedagógusok! Remélem, hogy az oktatásban beígért sok-sok változás közepette is marad erőnk és energiánk, hogy ne csak neveljük és tanítsuk, hanem meg is ismerjük a ránk bízott gyerekeket. Ehhez pedig szükség van az őszinte odafordulásra, az értő figyelemre. Itt az ideje, hogy elkezdjük gyakorolni…

 
 

Hozzászólás

aláírás
Hány lába van két nyúlnak? A választ írd be számmal:

A Kölöknet kiadója a Netvestor Kft. © Minden jog fenntartva

. Strict Standards: Non-static method siteLog::performance() should not be called statically in /home/koloknet/site/lib-2013082/functions.php on line 2270 Strict Standards: Non-static method siteLog::sitestat() should not be called statically in /home/koloknet/site/lib-2013082/functions.php on line 2271