Mit üzen ma Kossuth Lajos?

A minap Budapestre utaztam vonattal. Három középiskolás lány ült mellettem, akik az iskolából tartottak hazafelé. A hétvégére tervezett programokról beszélgettek, amikor az egyik nagy örömmel újságolta, hogy náluk március 14-én és 15-én nem lesz tanítás, így négy napig lehet otthon maradni. A másik kettőnek felcsillant a szeme, és rögvest reménykedni kezdtek, hátha az ő iskolájukban is lesz ilyen.

Kérdezgetni kezdték hát társukat, nem tudja-e, miért lesz szünet. „Valami ünnep miatt” – hangzott a válasz. „Ja, tényleg, hát március 15. lesz!” – jött a reakció. Majd kezdetét vette egy jó néhány percig tartó eszmecsere arról, mit is ünnepelünk ezen a napon. Megkímélném a kedves Olvasót a részletektől. Szerintem az is elég lesz, ha elárulom, mire jutottak a 16-17 éves lányok: március 15-én bizony az aradi vértanúkra emlékezünk.

Nehéz volt megállni, hogy ne javítsam ki a tévedésüket. A velem szemben ülő, egyetemista benyomását keltő fiatalember arcára is kiült a döbbenet, de ő sem szólt semmit, csak lesütötte a szemét. A lányok helyesek voltak, a külsejükön és a viselkedésükben nem volt semmi szokatlan, ”nemnormális”, nem beszéltek csúnyán. Talán ezért is ütött nagyot a butaság, amely elhangzott.

Lehetne persze legyinteni erre, és továbblépni. De inkább gondolkodjuk el egy kicsit azon, mire is valók a nemzeti ünnepek, túl azon, hogy nem kell menni sem iskolába, sem dolgozni. És hogy időnként hosszabb lesz a hétvége.

A nemzet ünnepnapjai valamely történelmi eseményhez kapcsolódnak, örömhöz vagy bánathoz, dicsőséghez vagy veszteséghez. Olyan nagy, sorsfordító történésekhez, amelyek megváltoztatták az emberek életét, gondolkodását. Nem modern kori találmány, hogy megemlékezünk azokról az őseinkről, akik tetteikkel hősökké váltak. Már réges-régen is meséltek legendákat az elődökről, és generációról generációra adták tovább az egyre gyarapodó történeteket. A fiatalok példát vehettek az apáikról, okulhattak a hibáikból, és akaratlanul is gyökeret vert bennük az a tudat, hogy folytatásai lehetnek valaminek, ami már elmúlt.

Ma valami hasonló szerepet tölt be a történelem tanítása-tanulása. Nem lehet úgy élni és jövőt tervezni, hogy fogalmunk sincsen arról, kik vagyunk, honnan származunk, milyen örökséget és hogyan viszünk tovább.

Az ünnepek segíthetnek abban, hogy az órán megtanult tények-adatok átélhetőbbek legyenek, közelebb kerülhessenek hozzánk az akár több száz éve élt emberek, érzelmileg azonosulni tudjunk mindazzal, ami történt. Megfogalmazhatjuk, mit jelen nekünk ma mindaz, ami emberöltőkkel korábban megesett. Nem mellékesen pedig az ünneplés révén tagjai lehetünk egy közösségnek, átérezhetjük a valahová tartozás élményét.

Mostanában többször lehetett olvasni-hallani arról, hogy a kötelező iskolai ünnepségek nem képesek ezt a funkciót betölteni. A pedagógus bosszús, mert rásózták a műsorkészítést, a diák meg nyűgnek érzi nemcsak a szereplést, de az ünnepségen való részvételt is. Az egyik honlapon valaki arról is kérdezte az oktatási ombudsmant, miért kell ünneplőben menni az ünnepségre, és megkövetelheti-e az iskola az ünnepségen való részvételt. A műsorok a kritikusok szerint elcsépeltek, unalmasak, egy kaptafára készültek - Petőfi, Pilvax kávéház, 12 pont, Táncsics kiszabadítása -, ezért nem kötik le a gyerekeket.

Nem vitatom, hogy sok igazság van ezekben a bírálatokban, bár nekem középiskolás és tanár koromból is csak kellemes élményeim vannak az iskolai nemzeti ünnepekről. Nem akarok arról prédikálni, hogy az ünneplő azért (is) kell, hogy képesek legyünk kizökkenni a hétköznapokból. Valami nyilván nem működik, ha a 16-17 éves lányoknak problémát jelent kitalálni, miért is lesz tanítási szünet március 15-én. Valószínűleg otthon se sok szó eshet náluk erről. Mert hogy a magyarsághoz való tartozásunk kialakítása nem csak az óvodák, iskolák feladata. Otthon is lehetne beszélgetni a nemzeti ünnepekről, el lehetne sétálni a településen tartott megemlékezésre. És ha más nem is jut eszünkbe, hát meg lehet tanítani a kicsiknek a nagy klasszikus „Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld”-et, amikor magunkra tűzzük a forradalom emlékére a kokárdát.

Őszintén remélem, hogy a lányok a vonaton a ritka kivételek közé tartoznak. Bizakodom azért, mert a többségre talán mégis ráragad az iskolában Petőfi neve. És bizakodom, amikor a négyéves unokahúgom énekli a címben felidézett nótát, hogy vannak azért, akiknek - ha most még nem is - valamikor képes lesz majd üzenni valamit Kossuth Lajos.