ÉletmódSzabadidőünnep

Ballag már a vén diák!

Toronyórát aranylánccal – miről szól a ballagás?

2011 április 27. Kölöknet

Lassan megint itt a ballagás. Régen ez a középiskola befejezését jelentette, aztán  az általános iskoláét is. Ma pedig már sok óvodában is óriási csokrokat, méteres plüssállatokat cipelnek a kicsik, és kétségbeesett óvó nénik keresgélik az elhagyott borítékok hatéves gazdáit. Miről szól ma a ballagás? A külsőségeken túl jelent-e még valamit? Ismerjük-e még a latin kifejezést: Alma Mater? Mit visznek magukkal útravalóul a végzősök?

Tapasztalataink szerint egyre kevésbé arról szól ez a jeles alkalom, amiről kellene. Nem annyira az intézménytől, a pedagógusoktól és a társaktól való búcsúzás, a számvetés ideje, mint inkább egyfajta „parádé”, ahol leginkább a külsőségek számítanak. Ma már persze az érettségi vizsga sem azt jelenti, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Akkor még valamiféle rangot adott a fiatalnak és a szülőnek egyaránt –most erről már szó sincs. Így a ballagás is veszített az értékéből.

A ballagás eredete

A ballagás kifejezés a latin ’valetans’= búcsúzó szóból ered; a szokás pedig Selmecbányáról, ahol a XIX. század 70-es éveiben az erdészeti és bányászati Akadémia hagyományaként a hallgatók a Ballag már a vén diák… kezdetű dal éneklésével búcsúztak el iskolájuktól. A 20. század elejére az egész országban és minden iskolatípusban elterjedt a ballagás szokása.Hagyománnyá vált az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzősök szerenáddal köszöntik tanáraikat, a ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve járnak végig a folyosókon vállukon egy kis tarisznyával, amelybe az alsóbb évesek pogácsát, sót, földet és aprópénzt tesznek, és elhelyezik az iskola fényképét is.

Ahol nincs kötelező iskolai egyenruha, ott sokba kerül a ballagási öltözet. Nagy szerencse, ha olyan ruhát választanak a diákok, amit később is lehet hordani. (Az én narancssárga kosztümöm azóta is a szekrényben lóg – a végzős osztályokat szoktam vele riogatni.) A lányok előző nap vagy aznap reggel órákat ülnek a fodrásznál, hogy különleges frizurájuk legyen a nagy alkalomra, aztán nem kevés időt töltenek a kozmetikusnál, hogy a smink is rendben legyen.

Sok helyütt már hetekkel korábban asztalt foglalnak valamelyik előkelő étteremben, hogy vendégül láthassák a népes vendégsereget, másutt sátrat vernek az udvarban, és bográcsban fő az ünnepi menü.

Az iskolai ünnepségen egymást lökdösik a hozzátartozók, mert mindenki a tökéletes fotót akarja elkészíteni a gyerekről és a rokonokról, mindenki a legjobb pozícióból szeretné rögzíteni kamerájával az eseményeket. Olyat is láttam már nem egyszer, hogy a felbérelt fotós a Himnusz éneklése alatt (helyett?) a „népet” igazgatta fennhangon, mert belelógtak a képbe.

Félreértés ne essék: nem vagyok ballagás-ellenes. Csak jó volna, ha visszakapna valamit ez az alkalom az eredeti jelentéséből: elköszönés, búcsúzás valamitől, ami jó volt – és amit követ valami más, valami új.

Az érettségi régebben a gyermekkor lezárása volt, a legtöbbek számára a tanulmányok befejezését jelentette. Ma ugyan ez nem feltétlenül így van, de azért mégis csak kellene egyfajta számvetést csinálni, mégis csak érezni kellene, hogy lezárult egy korszak az életünkben. És mégis csak el kellene indulni lélekben is a felnőtté válás útján.  Mint ahogy a szó töve is jelzi: érettek vagyunk valamire.

Ne az legyen hát a legfontosabb, hogy a mi gyerekünk kapja a legdrágább ajándékot, a mi gyerekünk cipelje a legtöbb virágot. A lakást és az autót is ráérünk a sikeres érettségi vizsgák után megvenni neki.

Mostanában nagy a verseny a tekintetben is, mit adjunk a pedagógusoknak, főleg az osztályfőnöknek ajándékba. Pedig felesleges túlzásokba esni. Az ajándék értékét a legtöbb pedagógus nem forintban méri. Az a fontos, hogy érezzük, nekünk szánták, rólunk szól az, amit kaptunk.

Én sose vágytam kristálypohár-készletre, arany ékszerre, márkás órára. Szerencsére nem is leptek meg ilyesmivel. És kimaradt az életemből a váza, a gyertyatartó, a szobrocska – sőt, a gyümölcsös tál is, amivel a „pedagógus-gyerek” Tomi egész tizenkettedikben riogatott.

Évek óta őrzöm viszont a fotóalbumot, amelybe még mindig ceruzával van beleírva a képekhez tartozó szöveg, előkelő helyet foglal el a polcon a mat-infós tanítványoktól kapott BuksiKönyve, benne a „legemlékezetesebb” irodalmi alkotásokkal. Nagy kedvencem a József Attiláról szóló könyv, amelyet téglányi méretére való tekintettel választottak nekem. A két legkedvesebb persze az, amit a saját osztályaimtól kaptam: egy birkát és hozzá  a 38 kisbirkából álló nyájat, tavaly pedig egy édes kiskutyát, amely azóta rendes családtaggá lépett elő nálunk.

Közhelynek hangzik, de igaz: az az igazi ajándék, amely szívből jön, és amelyhez emlékek fűzik az embert. Ha felidézem a saját középiskolai ballagásomat, nem a látványosra sikerült ünnepség jut az eszembe. Hanem az utolsó osztályfőnöki óra, amikor a férfi osztályfőnökünk megkönnyezte a tőlünk kapott piros plüsselefántot. És ha a tanítványaimra gondolok, akkor az emlékül kapott tárgyakra ránézve is arcok, sztorik kelnek életre.

Szeretném hinni ilyenkor, hogy mindenki visz valamit magával útravalóul az Alma Materből. Hogy nemcsak ismereteket, tárgyi tudást volt képes adni az „éltető, tápláló anya”, hanem élményeket, barátokat, szerelmeket, akár életre szóló emberi kapcsolatokat is.

 
 
Hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2011 április 27. 16:56
Szjuli
A témával rokon, és hasonló mondanivalót hordoz a Szalagavatós puccparádé című írás az osztályfőnöki honlapon: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=868
Hozzászólás
aláírás
Hány lába van két nyúlnak? A választ írd be számmal:

A Kölöknet kiadója a Netvestor Kft. © Minden jog fenntartva

. Strict Standards: Non-static method siteLog::performance() should not be called statically in /home/koloknet/site/lib-2013082/functions.php on line 2270 Strict Standards: Non-static method siteLog::sitestat() should not be called statically in /home/koloknet/site/lib-2013082/functions.php on line 2271