Élvezd a tanulást

Történelmi tévhitek - és a valóság 2. rész

A világ- és magyar történelem is tele van olyan sztorikkal, mely makacsul tartják magukat, pedig a történészek már rég bebizonyították, hogy tévhitek. Sajnos nagyon sok esetben még a tankönyvekben is találkozhatunk ezekkel a dolgokkal, amiket tanárként sokszor árnyalni kell, el kell magyarázni, miért is kerültek ezek be, és miért tartják magukat ennyire ezek a tévedések. Hisz ezeket a sztorikat mindenki ismeri, mindenki tudja, de nagyon sokan rosszul. Hahner Péter történész, egyetemi oktató pedig úgy döntött, lerántja a leplet ezekről a tévhitekről. Megírta az immár harmadik résznél járó 100 történelmi tévhit című könyvét, ami nagy sikernek örvend. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert személyesen ismerhetem a Tanár urat, tanított engem az egyetemen, és mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ha valakit érdekel még több érdekes tévhit, keresse a 100 történelmi tévhit, Újabb 100 történelmi tévhit és a Legújabb 100 történelmi tévhit című könyveket! Most pedig jöjjön néhány, a köztudatban lévő tény cáfolata.

A Szent koronát a pápa adta Szent Istvánnak

A híres történet, miszerint Szent István Asztrik apátot küldte II. Szilveszter pápához koronáért. Ez azonban csak a 100 évvel későbbi Hartvik-legendában olvasható, mely az akkori kor felfogását tükrözte. A 11. században a pápa és a német-római császár viszálya miatt egyáltalán nem volt mindegy, melyik hatalom ismeri el az adott király hatalmát. István korábban azonban II. Szilveszter és III. Ottó szövetségesek voltak, Istvánt is valószínűleg közösen ismerték el királynak. A koronázási jelvények közül azonban csak a palást készült István korában: szerepel is rajta a király arcképe, és az is, hogy egy, a korban elterjedt széles, abroncsszerű, szabályos ékkövekkel díszített fejéket visel, nem a Szent koronát. A ma ismert Szent korona 1074 és 1300 között keletkezhetett: bizonyítja ezt az is, hogy olyan történelmi személyiségek arcképe szerepel a koronán, akik akkoriban éltek, István korában nem ismerhették őket. A korona két részből áll: a tiszta aranyból készült latin korona (felső rész) és a nagyobb ezüsttartalmú, aranyból készült görög korona (alsó rész).

Dugovics Titusz önfeláldozó hőstettet hajtott végre 1456-ban, Nándorfehérváron

Dugovics Titusz az 1456-os nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódó legenda önfeláldozó hőse. A legenda szerint 1456-ban, a nándorfehérvári vár védelme közben egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz a várra zászlót kitűzni készülő török katonát élete árán a mélybe rántott, ezzel megakadályozva, hogy az ostromló törökök a várra kitűzött lófarkas-félholdas zászló láttán fellelkesülve bevegyék a várat.

Antonio Bonfini Magyar történet című művében említ egy magyar hőst, aki a mélybe rántotta magával a zászlót kitűzni készülő törököt, azonban nem nevezi meg őt, névtelen katonáról ír.

Feltételezésük szerint az „ősi nemesi Dugovics család történetét a Nándorfehérvárnál hős Dugovics Titusszal” Dugovics Imre Vas vármegyei szolgabíró találta ki az 1820-as évek elején, nemesi származása bizonyításául, illetve patinásabbá tételéhez. Egy adománylevelet készíttetett magának, ami a nevezett rokonságra utal. A Dugovics Titusz nevet először Döbrentei Gábor tette közzé a Tudományos Gyűjtemény 1824-es évfolyamában, miután Dugovics Imre átadott neki három dokumentumot, mely a leszármazását igazolja. A vizsgálatok azonban szerint mind a három dokumentum hamis. Úgy állítják be Dugovics Titusz hőstettét, mintha az köztudott lenne, azonban egészen addig semmilyen feljegyzés nincs róla.

Az már biztosnak látszik, hogy a korábbi hős (ha létezett egyáltalán) csak az 1820-as években kapta meg a Dugovics Titusz nevet azért, hogy egy vitatott származású nemesi család bebizonyítsa a származását.

fotó: Wikipedia

A déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét hirdeti

A mindössze három évig regnáló III. Calixtus pápa arra tett esküt, hogy a törököket kikergeti Európából. Elrendelte, hogy 1456-ban induljon egy újabb keresztes hadjárat a törökök ellen, amihez csatlakozásra szólította fel a híveket, Kiadott egy pápai bullát is, melyben bűnbocsánatot ígért mindenkinek, aki imáival segíti a kereszteseket. Ennek érdekében a pápa háromszori harangozást rendelt el, melyet a harangozók úgy oldottak meg, hogy az eddigi egy harangozásba rövid szüneteket iktattak be. Az eddig meglévő két harangozás (délután 3 és délután 6) közé kellett beiktatni a harmadik harangozást. A pápai rendelet egy hónappal korábbi, mint a nándorfehérvári diadal, hazánkba azonban csak azután ért el a rendelkezés, ezért él a győzelem emlékeként a harangozás. Végül VI. Sándor pápa módosította 1501-ben (azaz a nándorfehérvári diadal után 45 évvel) a korábbi rendeletet és határozta meg, hogy délben kell harangozni.

 

Köszönöm Péter, hogy megtanulhattam tőled azt, milyen felszabadultan történelmet tanulni egyetemi szinten, és köszönöm, hogy ezt most tovább is adhatom!

 

2017 május 16. Jocó bácsi

 
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

A Kölöknet kiadója a Netvestor Kft. © Minden jog fenntartva