Iskola

Egy év múlva egy másik gyereket kapok vissza

Amikor pár hete megírtam a Facebook-oldalamon, hogy a lányom valószínűleg Dániában tölti a következő tanévet egy cserediákprogram keretében, a többség nem a lehetőséget látta benne, hanem azon rugózott, hogy a szabályok értelmében egy évig nem láthatom a gyerekemet. Értetlenül álltam a szokásos magyar mentalitás előtt. Vajon nem az a lényeg, hogy a gyerek tanul, fejlődik, önállósodik? De aztán több ismerősöm és olvasóm rám írt, akiknek már van konkrét tapasztalatuk a témában. Egyetlen olyan levelet kaptam, amelyben rossz élményről számoltak be – a fogadó család kiválasztása volt elhamarkodott –, a többiek áradoztak a programról. Két anyukát faggattam a részletekről. – a WMN cikkét ajánljuk.

Edit gyermekei közel tíz éve vettek részt a cserediákprogramban még középiskolásként. A lánya az Egyesült Államokban töltött tíz hónapot, míg a fia Kínában. Az előbbi kiutazás egyszerűbb volt, mert az USA-ba rendszeresen utaznak cserediákok, Kínába azonban a fia ment először, ott semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett a programszervező cég.

Mindkét gyereknél szükség volt a családváltásra, de ezt minden gond nélkül sikerült elintézni.

„A lányomnak nem volt egyszerű például a napi utazás megszervezése. Tömegközlekedés nincs, az iskolabusz korlátozott, a távolságok nagyok. Reggel mindig a család vitte az iskolába, délután pedig úgy jutott haza, ahogy sikerült. Az első családnál márciusig volt, aztán átköltözött egy másikhoz, ahol melegebb, élettel telibb légkör vette körül. Az iskolában hamar alkalmazkodott, az év végére szinte csak ötösei voltak. Kötelező sportórán a vízilabdát választotta, kapus lett, amit imádott, még itthon is folytatta” – meséli Edit. – „A fiam is családot váltott, de még nagyon az elején, mert az első család disszidált. A második család főnyeremény volt, bár az apuka azt hitte, hogy egy angol anyanyelvű fiút fogad be átmenetileg, aki majd az ő fiát is  megtanítja angolul. Ebből az apró félreértésből egy életre szóló kötődés, barátság lett. Az iskolai órákat a nyelvtudás hiányában nem tudta követni, de a szervezet más országokból jövő diákjaival napi szintű, szoros és intenzív kapcsolatot alakított ki. Közülük többen jártak már nálunk, hogy megkóstolják a híres zöldbabfőzelékemet.” 

A tanórákon tanúsított kényszerű passzivitás azonban nem korlátozta a nyelvtanulás elsajátításában Edit fiát. Amikor kiment, egyetlen egy szót sem tudott kínaiul, ám mire hazajött, körülbelül középszinten beszélt, bár – ahogy Edit kiemeli – a kínait nem lehet úgy kategorizálni, mint az európai nyelveket. A lánya a tíz hónap alatt középfokról felsőfokra fejlesztette angol nyelvtudását.

A nyelvtudáson kívül azonban sokkal több értékkel gazdagodnak a kint töltött idő alatt a kamaszok.

„Szinte mindenkitől azt hallottam, hogy a legfontosabb hozadéka a programnak a gyerek személyiségének megváltozása, és ez nálunk is így volt. Érettebbek, tudatosabbak, bátrabbak lettek, nekik már az egész világ az otthonuk. Később, amikor már a fiam is itthon volt, jókat nevettem magamban a nagyszülők aggodalmaskodását hallgatva, hogy nem tudom percre pontosan, mikor és hol jár a 18 éves fiam. Olyankor csak visszakérdeztem: »miért, Kínában tudtam?« A lányom is vett fel új tulajdonságokat, lazább lett. A csereév után már nem kelt reggel korábban, hogy kivasalja az aznapi ruháit, jó volt a farmernadrág félig gyűrötten is.”

Persze nem mutatnánk be a programot hitelesen, ha nem beszélnénk a nehézségekről. Igenis kőkemény kihívás közel egy évet eltölteni a szülőnek a gyereke nélkül, és a kamaszoknak sem könnyű a leválásnak ez a drasztikus folyamata. 

„Hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást. De kitartottak. Mert nem mindenkinek sikerül sajnos végigcsinálnia a programot. A lányom nehezebben barátkozik, neki szüksége van a nyitott, befogadó közegre. Szerencsére sikerült mélyebb kapcsolatokat kialakítania, például összebarátkozott egy indiai lánnyal, akit aztán évekkel később Indiában meglátogatott, amikor más ügyből kifolyólag utazott oda. A második családban a lány pár éve meghívta őt az esküvőjére, most meg a lányom hívja őket a saját esküvőjére Magyarországra. A fiam a kék szemével és hosszú, szőke göndör hajával kilógott a kínaiak közül. Nehéz volt elvegyülnie a tömegben. Minden kínai fotózkodni akart vele, mint valami különlegességgel. Elsősorban a kiutaztató szervezet diákjai tartottak össze, azóta is tartják a kapcsolatot. De a kínai család gyerekeivel is nagyon jó barátok lettek, most megint látogatóba készül hozzájuk. Idővel persze kínai barátokat is szerzett, ám ahhoz már kellett a kínai nyelvtudás is. Ami pedig minket, szülőket illet, nos, úgy éreztük magunkat, mint akiket felkapott a szél, és sodródunk vele, kissé öntudatlan robotvezérlésben, amit az iszonyú hiányérzetük okozott. Elengedtük a gyerekeink kezét, életükben először komolyan, és nagyon drukkoltunk, hogy minden jól sikerüljön. Az egész program alatt ugrásra készen álltunk, hátha szükség van ránk bármilyen formában. És vártuk, hogy mikor jön el megint a pillanat, amikor magunkhoz ölelhetjük őket.”

Amikor azt kérdezem Edittől, hogy volt-e valami kellemetlen hozadéka a tíz hónapnyi, idegenben eltöltött tanévnek, majd az azt követő, háromhetes országjáró utazásnak, azt válaszolta: „semmi”.

A teljes cikk a WMN-en olvasható. 

2018 március 07.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás