Iskola

Vekerdy Tamás: Az iskolának fogalma sincs, milyen egy gyerek

A gyereket nem kell fejleszteni, ezt a legtöbb szülő tudja, csak hülyék vagyunk, és nem tudjuk megállni. Pedig éppen hogy abból lesz jó eséllyel topmenedzser, aki gyerekkorában szabadon játszhatott, akit dögönyöztek és csiklandoztak, és nem volt baj, ha kamaszkorában lerontotta a jegyeit. Az iskolának pedig semmi köze a gyerekekhez: a lányokat megbetegíti, a fiúk önvédelemből rosszalkodnak.

Vekerdy Tamás pszichológussal a nem régen megjelent Kisgyerekek, óvodások című könyvekapcsán beszélgettünk, de bőven belefolytunk a kisiskoláskorba is. Ha ön szülőként sokat izgul amiatt, hogy nem lesz rendes ember a gyerekéből, mert nem követeli meg, hogy rendet rakjon maga után, vagy késsel-villával egyen otthon is, még életében nem rajzolt egyetlen embert sem, és a házi feladatát is a szülei csinálják meg helyette, akkor megnyugodhat, ezek mind nem fontos dolgok. A fontos dolgok látszólag mind haszontalanok. 

Hogy veszi észre, jól működnek az anyák nevelési ösztönei?

Van, akinek igen, sőt, nagyon jól. Van, akinek egyáltalán nem, hanem, bár ő is tudná magától is, de hagyja, hogy a társadalmi nyomás sodorja, és azt higgye, hogy teljesíteni kell, fejleszteni kell. Teljesítményelvű világban élünk. 

Ez így marhaság, mert az lesz nyugodt, épkézláb, viszonylag kiegyensúlyozott ember, aki lehetett teljes értékű kisgyerek, sok szabad játékkal, rohangálással, szabad levegővel, mindennapos mesével. A legfontosabbak a haszontalan dolgok, nem az, hogy „Mosd meg a kezed!, Vedd le a cipőd! Vedd fel a tréningnadrágod! Rakd el a játékot!” Ez mind hülyeség. 

Viszont az, hogy dögönyözöm a gyereket, vagy csiklandozom, vagy marháskodok vele, ez mind egész életre kihatóan adhat érzelmi biztonságot. Tehát a haszontalan dolgok a fontos dolgok. A hasznosak lényegtelenek. Az anyák egy része ezt tudja, a másik része szintén tudná, de nem engedi meg magának.

Harmadik része pedig annyira elgyötört és ideges, hogy az okozza a problémákat. 
A világon nem volt olyan civilizáció, amennyire tudjuk, visszanézve 8-10-12 ezer évre, hogy egy anya egyedül küzdött volna 1-2-3 gyerekkel, mert vagy nagycsaládban élt, dédikék, nagymamák, nagynénik, nővérek vették körül, vagy nagy cselédség volt.

Tessék olvasni az arisztokraták emlékiratait, ott volt a szoptatós dada, aki ott marad a szoptatás után, de már beáll a pesztonka, a gyereklány, az is ott marad, de már jön a madame, a miss, a fraulein, a nevelőnő, miközben van szobalány, szakácsnő.

Tehát ez a gondolat, hogy egy anya egyedül küzd, ez nekünk jutott eszünkbe ebben a civilizációban, és társadalmilag nem vagyunk elég szervezettek, hogy azt mondjam, hogy átdobom a szomszéd nőnek, vagy játszótéri ismerősnek a gyereket, és elfogadom, hogy ő is ide dobja az övét. Nem mindig van nagymama vagy a húgom, vagy nem tudom ki.

És ha még tehetnénk is – és ez Magyarországra jellemző – még ha tehetnénk is anyagilag, nem veszünk segítséget, bébiszittert.


Beleszakadunk inkább.

Igen, beleszakadunk. A házasságunk szétmegy a második gyerek után, mert annyira vagyunk, hogy a férjünk keres valami jobb mulatságot.

Nem kellene az apákat egy kicsit jobban bevonni a gyereknevelésbe?

Az apák ma már sokszor jobban segítenek. Ez a nyugati trend, hogy az apa is részt vesz teljes értékűen, ez azért bekúszóban van, de ők pénzt keresnek, lényegében. 

 

Az anyák is dolgoznak.

Az anyák, jó, mikortól? Két év múlva? Egy év múlva? Három év múlva? Változó.

Jó, de az az apa, aki kis korában nem törődött a gyerekkel, az három év múlva sem fog. Inkább az marad a természetes, hogy az anya munka után rohan haza, az apa pedig beosztja a szabadidejét.

Ez is igaz. Ez jellegzetes magyar szokás, magyar macho ostobaságok és bunkóságok is hozzájárulnak persze. De a lényeg az, hogy ha mindenki kibírja, én is kibírom, nem fogok a segítségért pénzt adni, bár volna annyi. Tévedés. Súlyos tévedés!

Mentálhigiénésen kötelező volna. Hiszen a gyerekek, mindig elmondom, kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, és jó, aranyosak, kedvesek, de iszonyú idegesítőek és fárasztóak egy idő után, és meg kell tőlük szabadulni, hogy újra egy jól rágható és szívható anyát kapjanak vissza, de ezt kevéssé tudjuk. Ez egy komoly probléma szerintem a mai magyar nevelésben.

És ha a másik oldalról nézzük, gyereknek most jobb lenni, vagy régen volt jobb?

Nem, hát rémesek vagyunk, és a világunk is rémes, és virtuálisan rémes, mert lehet, hogy régen is volt ugyanennyi földrengés és gyilkolás és háború, de nem tudtuk minden percben, hogy az egész Földgolyón mi történik. Azt tudtuk, hogy a faluban mi van, azt tudtuk, hogy néha megkéseltek valakit, de azt ritkán.

Nem ömlött így az agresszió és a szörnyűség válogatatlanul felnőttre és gyerekre egyaránt. Ezen kívül rohanunk, sokszor fölösleges dolgok után. 

Valamelyik neves filozófus mondta, hogy nem élünk lényegi életet. Lényegi élet, amikor a paraszt a földet túrja, és megtermi a föld a kenyeret, a gabonát, ez lényegi élet. Enni kell, a mag kihajt, a nap süt, a föld terem. 

Mi nem, nincs közünk földhöz, állathoz, nem kell néznünk a csillagokat, hogy milyen idő lesz. Az egész kozmoszból és a Föld természeti létéből kivontuk magunkat, kiestünk. A nappal keltünk s a nappal feküdtünk. Most nem érdekel, hogy mikor van a nap, éjfélig tévézünk.

De cserében biztonságot és kényelmet kaptunk.

Persze, én nem beszélek a civilizáció ellen. Remek és fontos dolgok vannak, én is élvezem őket, de ugyanakkor nem mi használjuk az autónkat, tévénket, okostelefonunkat, hanem azok használnak minket, uralkodnak rajtunk. És ez a gyerekekre is kiterjed.

Hihetetlen csábítás számukra. És ha egy gyerek mesehallgatás helyett mesét néz, akkor nem történik meg a legfontosabb dolog, a feldolgozás. Ha mesét hallgat, belső képeket készít, úgy mondja a pszichológia: elaboráció, feldolgozás, a szorongások, vágyak, dühök stb. feldolgozása.

A gyereknek nagyon nagy a képéhsége, sok a feldolgoznivalója, de nem tud különbséget tenni külső és belső kép között. Leül: kép. Ez az, amit szeretek, ami nekem olyan jó. Játék közben is belső képeket készít: ne lépj a szőnyegre, az a tenger. Azért érzi olyan jól magát játék közben, mesehallgatás után. De a külső kép blokkolja a belső képkészítést, nincs feldolgozás. 

Érthető, hogy leültetjük a tévé elé, mert egy kis nyugalom nekünk is kell. De ott egyrészt ül az örökmozgó, az aktivitás duzzad, és előbb-utóbb agresszióban robban. Másrészt a külső kép megjelenése blokkolja a belső képkészítést, nincs feldolgozás. Ha a legszebb, legjobb angol természetfilmeket nézi, akkor is agresszívebb lesz.

Egyáltalán ne tévézzenek a gyerekek?

A szakemberek azt mondják, hogy ha lehet, iskoláskorig ne. Megváltozik az agy elektromoshullám-szerkezete tévézés közben. Elkezd eltolódni az éber állapottól a mélyalvást, vagy meditációt jellemző állapot felé.

Csakhogy mélyalvásban, vagy meditációban le vagyunk zárva a külvilág felé, és belső tartalmakat dolgozunk fel, pihenten, én- erősen ébredünk. Ha pedig tévét nézünk közben, egy külső hatalom mossa át az agyunkat, visszalapozhatatlan, ismeretlen információkkal, ami egy kifejletlen, vagyis nagyon plasztikus központi idegrendszerre, mint a kisgyereké, sokkal erősebben hat.

Ezért azt szoktuk mondani, ha lehet, iskoláskorig ne tévézzen. És az iskoláskorban is csak közösen kiválasztott műsort, tehát nem csurog a tévé, limitált időben, napi húsz percig, nem napi négy óra, ami Magyarországon a gyermek átlag (ebben a hétvége is benne van), és most jön a legszörnyűbb, mert akkor mit ér az egész: valamelyik szülővel együtt. 

Vagyis együtt nézzük, és rögtön megbeszéljük. De ez nem valósul meg általában, és Magyarországon különösen nem. És míg nyugaton sokfelé csökken az áttelevíziózott, átszámítógépezett, képernyő előtt töltött órák száma, addig Magyarországon nő. 

Most az okostelefont nem számolom, mert az megint új trendet hozott.

Hogy nézne ki egy ideális nyár egy óvodásnak?

Sok homokvárépítés, szaladgálás, kavicsdobálás, patakparton, folyóparton, vízparton, viszonylag korai lefekvés. Nagyon nagy napsütésben nem kint tartózkodás, akkor pihenés a lesötétített szobában, mesehallgatás, sok közös marháskodás azzal, aki épp van. Nagymamával süteménysütés, palántázás…

Szülőkkel, családdal, vagy haverokkal, bandában?

A kisgyereknek nagy szüksége van még a szüleire, és a saját kortársaival akkor tud jól együtt lenni, ha van egy felnőtt. Különben percenként összekapnak, nem tudják, mit csináljanak, ezért jó az óvónő, ezért jó, ha van ott valaki. De egyébként remekül el tudnak szöszölni a kertben is, ha éppen van kert. Az egyszerű dolgok, a víz, a homok, a labda, remek dolgok, és ezekkel remekül lehet mulatni.

Felmentette azt az anyukát, aki arról panaszkodott, hogy nem szeret játszani a gyerekével. Bármi mást szívesen csinál vele, de nem tud leülni a szőnyegre játszani. A felmentéssel szerintem több százezer anyának esett le a válláról egy hatalmas kő, mert egy harmincas éveiben járó nőt nem szórakoztat egy kisgyerek játéka. Tehát nem kell a gyerekkel játszani?

Inkább az apákról mondok egy példát. Nem kell matadornak lennem. Hazajövök, mint apa, és nem kell nekem iszonyú ügyesnek lennem. Bemegyek, hasra fekszem a szőnyegen. Ő rám mászik, ez már egy tökéletes helyzet. Lovagol rajtam.

Vagy másikat mondok. Elhiszem a hülye pszichológusnak, hogy ha viszonylag későn is érek haza, menjek be a kisfiamhoz. Bemegyek, Ferike felderül. Meglát, odalöki a labdát, én, apa zseniális vagyok, visszalököm a labdát. És ez egy pazar mulatság, lökdössük a labdát. Nem kell zseninek lenni hozzá. 

Csak sajnos mi apák, feszült és ambiciózus emberek lévén, nem lökdössük sokáig a labdát, hanem elkezdjük fejleszteni a gyereket, ha már itt van. „Kisfiam, neked azért esik le mindig a toronyépítő, mert mindig a kis kockát teszed alá, és felülre a nagyot. Kisfiam, elemi statikai elv, a nagyot tesszük alulra, és arra a kicsit. Látod, apa milyen szép magas tornyot épített.” Mit tesz Isten, a kisfiam fellöki a tornyot, és megint a kicsit teszi alulra.

Tehát nem tudom fejleszteni a gyereket? Gyorsan előveszem azt a mérhetetlenül ronda gömböt. „Látod ezt a csillagot? Na, hol dobnád itt be?” Fogalma nincs a gyereknek természetesen, mivel ott kontúrt lát, itt testet. Neki a kontúr és a test hála Istennek, nem azonos, mert akkor nem tudna megtanulni beszélni. Nem volna elég konkrét a gondolkodása. Ő nem tudja. Apa zseniális, „látod, öt csúcsa van, itt is öt csúcsa van, itt dobom be.”

Aztán a kezembe veszem a rózsaszín tojást, ”Na, ezt hol dobod be?” Mivel a kisfiam remek utánzó, így tanulja meg az egész világot, elkezdi nyomkodni oda, ahol én a csillagot dobtam be. „Úristen, gondolom, szólok a feleségemnek, úgy látszik, a gyerek nem fejleszthető.” De ezek hülyeségek. „Fejlesztő”játék: hülyeség. Csak úgy játszani kell, az a jó. Ezek a szülői ambíciók nagyon sokat rontanak a gyerekkel való kapcsolaton.

Ennek az új könyvének az egyik mottója a jelenidejűség, vagyis éppen a hiánya: sosem engedik a gyereket, hogy ott legyen, ahol van: az óvodában óvodás legyen, alsóban kisiskolás, és a többi, mert mindig felkészítik éppen valamire. Ha, mondjuk, az óvónők ellen tudnak állni a nyomásnak, és nem akarják felkészíteni a gyerekeket, akkor az iskolában a tanítónők tudják majd kezelni a helyzetet, hogy kaptak egy csapat kis óvodást?

Röviden: katasztrófa. Nem. Sőt, a szülők rongálják a tanítónőket és az iskolákat, mert előre felkészítik a gyereket, hogy tudjon írni, olvasni, számolni, mire iskolába megy, nehogy lemaradjon a többitől. Ez a gyerek ellen való vétek...

Természetesen nagyon rossz a gyereknek, és egy versenyfutásban vannak a szülők, mert elhiszik ezt a hülyeséget, hogy teljesítményelvű világban élünk. Topmenedzser képzés folyik már az óvodában is. „Van nálatok idegen nyelv? Van nálatok computeres szoba? A Zöld óvodában van angol és német! A Piros óvodában jövőre japán is lesz.”

Pedig: igazán jó topmenedzser azokból lesz, aki lehetett teljes értékű kisgyerek, sok mozgással, játékkal, mesével, érzelmi biztonságban felnőve. Lehetett teljes értékű kamasz, lustálkodással, merengéssel, jegyeinek lerontásával, mivel kamaszkorban romlik a teljesítmény, ez benne van minden orvosi nagykönyvben. Vagyis megélheti-e a saját korát... Akit ilyen értelemben megerőszakoltak már óvodás, kisiskolás korában, abból neurotikus ember lesz. Sokan vannak ma ilyenek.

A cikk további folytatását itt olvashatják: divány.hu

2017 július 30.

 
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás