Iskola

Ebben az évben még nem kellett üvöltöznöm – egy pedagógus módszert vált, és működik!

Két hete járunk iskolába. Tavaly ez volt az a vasárnap, mikor először csordult ki a könnyem arra a gondolatra, hogy másnap dolgozni kell mennem, és nem tudom, mi lesz. Akkor arra gondoltam, hogy ezt én így nem fogom bírni...

Egy olyan posztra bukkantunk a Gumiszobán, amely egyszerre megrázó és erőt adó. Megosztjuk veletek.

Én úgy nem akarok tanítani, hogy állandóan verekedő gyerekeket kelljen szétszednem, hogy állandóan ordítanom kelljen azért, hogy minimális figyelmet kapjak. Én nem akarom, hogy az életem gyerekek fegyelmezéséről, a velük való hatalmaskodásról szóljon, ne pedig a szelíd együttműködésről. Én így nem akarok dolgozni- csak erre tudtam gondolni minden pillanatban.

Aztán év közben a kínlódás elkezdte kitermelni a megoldásokat.

Próbáltam mindenfélét. Leginkább a projektezés vált be. Érdekes témákat választottam, és azok köré építettem fel a heteket. Elértem, hogy a gyerekek szeressék az iskolát, s a lehetőségekhez képest biztonságban érezzék magukat. Ettől egyre nyugodtabbá váltak.

Viszont még mindig volt egy komoly problémám.

Hogyan tudom őket motiválni annyira, hogy a munkát is örömmel végezzék, illetve az emberi szabályokat betartsák, egymásra és a felnőttekre tekintettel legyenek? Csak úgy? Apelláljak a belső késztetésükre? Na, igen, de azt a belső késztetést mi hívja életre?

Mikor dolgozom, gyakran figyelem úgy az eseményeket, mintha gyerek lennék én magam is. Ilyenkor azt próbálom elképzelni, hogy amit tanárként teszek, az engem-gyerekként- előre mozdítana, vagy inkább hátráltatna.

Ilyen szemlélettel gyorsan összerakja az ember, hogy az ordibálás és a büntetés cseppet sem motiváló, sőt, kiöli a késztetést az emberből. A beírások szart se érnek, a fekete és piros pont pedig csak azoknak számít, akiknek van esélye jó sok pirosat szerezni. Mivel pedig a pontozás-osztályozás kizárólag tanulmányi eredményekről szól, így azoknak a gyerekeknek, akiknek legnagyobb szüksége lenne arra a bizonyos motivációra, azoknak szinte soha nem jut a jó pontokból. Jut viszont feketéből és rossz jegyekből. A rendszer önmaga dugájába dől.
Nevetségesnek tartom azt is, mikor valami ködös jövőt festünk fel a diákok elé. Mikor azt mondjuk egy gyereknek: Ha majd tanulsz, akkor aztán tűzoltó lehetsz, s katona. Majd akkor jó lesz neked. Ha meg nem, akkor hülye maradsz és oda az életed.

Ez az érvelés már a saját gyerekeimmel is megdőlt, mikor hosszú éveken át azt látták, hogy az apjuk háromszor annyit keres, mint nála jóval tanultabb anyjuk, sőt, a diplomás, éles eszű én évekig munka nélkül vagy szar munkákkal voltam kénytelen elfoglalni magamat (Na, jó, ők ugye nem ismerik az üvegplafont meg a nők hátrányos megkülönböztetését a munkaerő piacon és úgy általában az életben). Szóval a mai Magyarországon elég nevetséges arról beszélni a gyerekeknek (főképpen hátrányos helyzetű gyerekeknek), hogy ha majd tanulnak, akkor könnyebb életük lesz.  Meg amúgy is, ők-ahogy a felnőttek is-most szeretnének könnyebben élni.

A jövő meg majd megoldódik a jövőben.
Nekem viszont most van szükségem a motiváltságukra.
Nagy kérdés volt tehát, hogy hogyan szerezhetem meg a belső késztetést.

És akkor hallottam, hogy nem messze tőlünk van egy középiskola, ahol valami belső pénzzel ügyködnek, ezzel jutalmaznak, s a rendbontásokért ezzel fizetnek a gyerekek. Elkezdtem gondolkodni, hogy tulképpen ez a pénzezés nekünk is jó lenne. A most elvárt munkáért kell valami azonnali, és értékre váltható „fizetség”, ami átlöki őket a fáradtságon vagy a kudarcon. Továbbá kell olyasmi is, ami a hibákat, a rendbontást eltolja az érzelmi közegből a racionalitás talajára. Nem akarok haragudni és büntetni, viszont az iskolában rendnek kell lenni. Talán a pénz ezt is megoldja – így gondolkodtam. Ha rosszat teszel, fizetsz, ellenben a tanárod nem fog bántani, nemszeretni, büntetni. Egyszerűen csak megadod az árát.

Mindebből idénre összeállt az új motivációs rendszer. Technikailag könnyedén kivitelezhető volt, mert kicsi és nagyobb csavar alátéteket fújtam le arany festékkel, így 5 perc alatt megszületett a lyukas garas. Minden kicsi garasunk 1-et ér és minden nagy garas 10- et. Garas kapható órai munkáért, házi feladatért, pluszban végzett feladatért, gyűjtőmunkáért, jó megoldásért, de pl. az osztály összepakolásáért, udvari szemétszedésért, segítségnyújtásért is, vagy azért, ha valaki megeszi a levesét (azóta szinte minden tányér üres az ebédlőben).

A garasokért apró tárgyak vásárolhatók. Cukorkák, matricák, hajgumi, ceruza, radír, notesz, mini mesekönyv.

A tárgyak több árkategóriában léteznek, így a rendszer takarékosságra, gyűjtésre ösztönzi a gyerekeket, merhogy legtöbben az értékesebb dolgokat szeretnék megszerezni. A tárgyak mellett jogokat is vásárolhatnak. Pl. füzetosztást, a tízórai felhozatalát, sőt, igen sok garasért megvásárolható egy teljes játékóra, mikor is kiterítjük a szőnyeget, kipakoljuk a saját gyerekeim beköltöztetett régi játékait, a jelmezes bőröndöt, a puzzle-okat, kártyákat, és ebben a gyerekszobává változott teremben a gyerekek szabadon játszhatnak egymással.

Nagyjából ennyi a rendszer. És akkor nézzük, mit hozott az életünkbe.

Ebben az évben még nem kellett üvöltöznöm.
Eleinte a büntetések megfizetése rinyálások közepette zajlott, ám mikor elmondtam nekik, hogy én se rinyálhatok a rendőrnek, ha átlépem a sebességhatárt, akkor megértették, hogy ez olyan szabály, ami nem megkerülhető. Ilyenformán aki átlépi a közösen megírt szabályzatunkat, amely tartalmazza a gyerekek által, valamint általam fontosnak tartott együttélési normákat, annak egyszerűen kötelező büntetést fizetni. Miután pedig senki nem akarja munkával szerzett garasait ostobaságok miatt elszórni, hát figyelnek rá, hogy ne lépjék át ezeket a szabályokat.

Ahogy sejtettem is, a fegyelmezés kikerült az érzelmi életünkből.
Nem sérti a hozzám való kapcsolódásukat. Nem az van, hogy én felcseszem az agyamat valamin, és kiabálok vagy büntetek, amitől ők esetleg megriadnak, vagy azt gondolják, nincsenek szeretve. Nem határozza meg a „szigort”, hogy éppen milyen napom van. Nem az van, hogy a rosszabb napokon hamarabb leszek ideges, a jobb napjaimon pedig többet elnézek (az ilyesféle szubjektív mérce elkerülhetetlen a hagyományos, rászólós fegyelemtartásban), hanem az van, hogy ha pl. valaki nem a tananyaghoz kapcsolódó hangos magánbeszélgetést folytat, az fizet ezért két garas büntetést. Pont. Kifizette, és az élet meg megy tovább.

Pillanatok alatt megértették, mi az a tízes váltás, mi mennyit ér.
A gyerekeim nem zsenik. Ez egy hátrányos helyzetű osztály. Talán öten lehetnek, akik egy átlagos osztályban helyt tudnának állni. A többiek papírral vagy anélkül, de nehezen tanulnak. A matek sem megy sokaknak, ám érdekes módon a pénzüket bármikor megszámolják. A gyorsabb számolás érdekében minden tanítás nélkül többen elkezdtek kettesével, hármasával számolni. Ámulattal figyelem a fejlődésüket, a számolási készségüket. „Bótolnak” egymással is. Csereberélnek, összerakják a pénzüket, kölcsön adnak, vásárolgatnak egymástól. Néha előfordulnak igazságtalan üzletek, olyankor megbeszéljük, hogyan kell korrektül csinálni ezt. Eközben kommunikálnak egymással, érvelnek, beszélgetnek, ami nyilvánvalóan segít a konfliktusok megelőzésében. Hát ki akarna az üzlettársával rosszban lenni?

Mivel a tiszta munka, a holmijaik védelme is garast ér, ezért a könyvek, füzetek bekerültek az érték kategóriába.
Tavaly hiába könyörögtem, hogy ne maszatolják, ne szamárfülezzék, egyszerűen nem volt ez téma nekik. Idén komolyan vigyáznak a dolgaikra, hiszen minden pénteken garast kap, aki azon a héten megőrizte a könyvei állagát.

Egyre többen kezdenek hosszútávon gondolkodni.
Az első napokban az volt a lényeg, hogy a pénzüket azonnal elkölthessék bármilyen apróságra. Mostanra viszont már egész sokan terveznek, gyűjtenek, hogy az áhított nagyobb dolgokhoz hozzájussanak. Gondolom, nem kell mondani, ez mennyire fontos a pénzről szóló gondolkodásukban.

Akik az iskolai teljesítménnyel soha nem tudnának a közösség megbecsült tagjai lenni, azok a közösségért végzett munkájukkal komoly vagyont halmozhatnak fel,
így kivívva a többiek megbecsülését. Ahogy látom, ez megerősíti őket és egyre nagyobb bátorságot éreznek arra, hogy a tudásukat is csiszolják (Uramisten! Olyan gyerek, aki nálam kezdett harmadszor elsőt, most küzd és fejlődik. Hihetetlen akarat!)

Ami pedig a leginkább megindító nekem, hogy nem kellett két hét sem, hogy valaki megvegye a legszebb, a közösség szempontjából legfontosabb első játékórát.
A játékóra egyénileg megvásárolható, ám ha valaki megveszi, azzal az egész közösségnek örömöt okoz. Elsőnek egy olyan fiú vett játékórát, aki egyébként nem éppen a közösség kedvelt tagja. Sok konfliktusa van, sikere kevés. A többiek nagy hálával tapsolták meg a gesztust, hogy mindannyiuknak pihenést ajándékozott. Sokat nőtt a többiek szemében.


Jelenleg csak figyelek és működtetem a rendszert. Fogalmam sincs, mennyit kaphatunk még tőle, de tekintve, hogy szeretett ped. asszisztensemmel minden hónapra terveztünk egy olyan projekt hetet, amikor egy- egy foglalkozással ismerkednek meg a gyerekek, azt gondolom, hogy ez az egészen egyszerű „játék” az egész gondolkodásukat átformálhatja. Talán azzal, hogy a pénzhasználat mellé már utalásokat kapnak majdani a jövőjükre nézve, egy adott pillanatban összekapcsolódhat, és megszülethetnek bennük azok a tervek, amik segítik majd őket, hogy a nyomorból kijussanak és értelmét találják a tanulásnak.

A fotó csak illusztráció

Csodás nézni őket. Az igyekezetüket, a fejlődésüket. Csodás úgy együtt lenni velük, hogy érzem az együttműködésüket, a barátságukat és látom a valódi fejlődést. Elolvassák, amit fontosnak gondolnak, miközben a tankönyv szövegein akadoznak. Akik még nem tudnak írni, azoknak is gyöngyözik a vér a homlokán, hogy megtanulhassák. Komolyan mondom, mély tiszteletet érzek, mikor látom, mennyi munkát fektetnek az eredményeikbe.

Nem csorog már a könnyem nekem sem. Ők inspirálnak és visznek előre. Élvezettel hallgatom őket, hiszen mostanra a biztonság megoldotta a nyelvüket és bátran mesélnek, véleményt nyilvánítanak.

Amit leírtam, leginkább azért fontos, mert azzal, hogy a mi rendszerünk így képes működni, ilyen elképesztő módon tudja a gyerekek gondolkodását serkenteni, én most újra csak azt látom, hogy az egész magyar hozzáállás úgy, ahogy van, el van cseszve. Nem igaz, hogy nem lehet a gyerekekkel együttműködni.

Nem igaz.

Az egész, amit az iskola mond, nem igaz.

Tudod, mi az igaz?

A felnőtt van helyzetben.

Neki van hatalma ahhoz, hogy a dolgokon változtasson. Hatalma van, amit használhat a gyerekek fejlődése érdekében. Nekem tanárként hatalmam van megvédeni őket, hatalmam van a fejlődésüket elősegíteni, hatalmam van segíteni őket. Egy tanár nem egyéb, csupán a kapuőr. Még az sem biztos, hogy nála az igazság. Arra viszont van lehetősége, hogy jó közeget teremtsen és megmutassa a gyereknek, hogy mi minden rejlik benne. Kinyithatja neki az ajtót, amin ő kitekinthet, láthatja a világot, hogy azután döntéseket hozhasson az életét illetően.

Én azt gondolom, a tanároknak az lenne a dolga, hogy szélesre tárják a kaput, és aztán hagyják, hogy a gyerekek elmondják, mit gondolnak arról, amit látnak. Akkor is mondhassák el a véleményüket, ha a tanár világával ellentétes dolgot mondanak.

Ehelyett a magyar iskolarendszer jelenleg egy erőszakszervezet.

Nem a fejlődést szolgálja, hanem arra szakosodott, hogy lenyirbálja a neki nem tetsző ágakat. A gyerekeket lenyomja, megfojtja, és ők az állandó stressz miatt nem működnek. Az értékelési rendszer azoknak kedvez, akik még ágakat sem növesztenek, hanem önmagukat megerőszakolva idomulnak az elvárásokhoz. Aki kilóg, az selejt akkor is, ha közben ő a legtisztább szívű ember a világon.

A gyerekek nincsenek jól a magyar iskolákban, és ez nekem azt mondja, hogy a gyerekek nem azt kapják, amire szükségük van.

Jó lenne megtalálni, mire van szükségük, mi az, ami motiválja őket. Hogyan kapnak tudást ahhoz, hogy végül majd BOLDOG és elégedett felnőttek legyenek (akkor is, ha nem magasan képzettek). Továbbá a gyerekek nem „az életre készülnek”, hanem már itt vannak és élnek. Most élnek. Most akarnak jól lenni. Minden perc, amit rossz érzésekkel töltenek, elfecsérelt, megrontott idő.

Legvégül pedig a tudásnak nem fájdalmas és nehezen megszerezhető dolognak kell lennie.

A tudás öröm, ezért a hozzá vezető utat is örömmel kell kikövezni.

Örömmel kell kikövezni.

2015 szeptember 16. Gumiszoba/Gumiszoba blog

 
 
Kölöknet hozzászólások  
(18 hozzászólás) 
2016 január 08.
érdeklődő
Kedves Sallai Ilona,

Ha a kolléganő 20 éve pedagógus, akkor mi a fenéért nem rúgták eddig ki, ha állandóan ordított a gyerekekkel? És ne csodálkozzon a kedves kolléganő, ha ilyen hozzáállással munkanélküli volt többször. Üvegplafon a fenét.
2015 október 22.
Rockxy
Ja, azt elfelejtettem az előbb mondani, hogy a Tanárral ne foglalkozzatok.
Ha szóba állsz vele, nyeregben érzi magát.
De ha levegőnek nézed, akkor azzá válik.
Melyiket választod? :)
2015 október 22.
Rockxy
Egyetlen hiba van az írásban.
"A gyerekeim nem zsenik."
De! Minden gyerekben ott van a zseni. :)
És ki is lehet hozni belőle.
Nem mondom, hogy könnyű.
De mi kellene ahhoz, hogy könnyű legyen? :)
Összes hozzászólás (18) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás