IskolaMás szemmelDiák szemmel

Beszélgetések Benjáminnal

A Chatroulette ürügyén a tanulásról

A minap olvastam egy cikket egy 17 éves moszkvai fiúról, aki a Chatroulette nevű internetes oldal megalkotójaként vált ismertté. Az ötlet szerintem is rendkívüli. Ám az is megfogott, hogy a srác hasonlóképp érez az iskola iránt, mint én.

Pályaválasztás

:

Bővebben a Chatrolulette-ről

Hogyan működik a Chatroulette, és mit kell tudni a feltalálójáról? Az osztalyfonok.hu olvasónaplójában szemlézi a Chatroulette-ről megjelent írásokat.

 

Benjámin: Mióta elmentem a gimnáziumba, ahova most is járok, folyamatosan azt hallom, hogy ideje lenne pályát választani. Rendben, ezzel nincs is semmi baj. A probléma akkor kezdődik, ha valaki nem egy, a szülői és tanári elvárásoknak megfelelő irányt akar választani. Ha valami szakmunkát szeretnék megtanulni, az miért probléma? Ma csak akkor vagyok emberhez méltó, és akkor tudok boldogulni, ha egyetemet végzek? Valakinek el kell végezni azokat a munkákat is, amelyek nem olyan hihetetlenül magasztosak. Csak az a baj, hogy egyik szülő vagy gimnázium sem akarja, hogy pont az ő gyereke, tanítványa végezze el ezeket a feladatokat.

Peer Krisztina: A pályaválasztás kérdése, a fent említett probléma összetett. Valóban, miért is várjuk el egy gimnazista fiataltól, hogy kialakult pályaképe legyen, hogy pontosan tudja, mivel szeretne élete hátralevő részében foglalkozni? A válaszok akkor születnek meg, ha szülőként és pedagógusként türelemmel, odafordulással serkentjük azok létrejöttét, nem pedig csak akkor bólogatunk, amikor nekünk tetsző szakmát választ a gyerekünk, tanítványunk.

Nincs baj, ha egy 18 éves fiatal nem tudja, mit szeretne tanulni. Adjunk időt neki arra, hogy megérjen a döntésre. És bizalmat akkor, amikor a választott pályától eltér és egy másikat kezd el. Mindezt nagyon nehéz elfogadnunk egy olyan teljesítményorientált és sürgető oktatási rendszerben, amiben jelenleg vagyunk.

A szakmunka megbecsültsége valóban alacsony, kevesen jelentkeznek szakiskolába továbbtanulni, holott folyamatosan igény lenne szakmunkásokra. Egyes szakmák lassan kihalnak, mert nincs elegendő diák ahhoz, hogy a képzés elindulhasson.

Szülőként nehezen fogadjuk, ha gyermekünk szakmát akar tanulni. Ha mi magunk is szakiskolát végeztünk, akkor azért – „legalább nálam többre vigye” – , ha pedig felsőfokú végzettségünk van, akkor éppen azért. Ahelyett, hogy támogatnánk abban, amit igazán szeretne, és amiben sikeres lehet. A tehetség sokszor nem a fejben, hanem a kézben, lábban, szemben van.

Mit tanulunk?

Benjámin: Miután elolvastam, hogy ez a fiú el sem végezte még a középiskolát, és már saját jól működő vállalkozása van, felvetődött bennem a kérdés: Mit tanulunk mi az iskolában? Az a szomorú, hogy elég gyorsan rájöttem a válaszra is: Semmi használhatót. Ugyanis szerintem az internet világában már sok mindenre nincs szükség azok közül, amiket megtanulunk. Például miért tanuljam meg fejből Petőfi Sándor születési dátumát, ha egy másodperc alatt megtalálom a neten? Ráadásul napjainkban már az internet gyakorlatilag majdnem mindenkinek folyamatosan a kezében van mobiltelefon formájában. Talán nem ugyanazt kellene megtanulnunk, amit 15-20 évvel ezelőtt is megtanultak a fiatalok.

Peer Krisztina: Számomra is kérdés, hogy az iskola megtanít-e gondolkodni, jól kérdezni, kritikusan szemlélni a világot, véleményt alkotni, döntéseket hozni, vitatkozni. Azaz, megtanít-e olyan dolgokra, amiket könyvből nem lehet elsajátítani. Attól nem leszek toleránsabb vagy empatikusabb, hogy elolvasom, mi az a tolerancia, vagy empátia. A tárgyi tudás átadásán túl nagyon fontos lenne, ha mindezek helyet kaphatnának az oktatásban.

Mi az időpazarlás és mi nem az?

Benjámin: Az orosz fiú saját bevallása szerint az iskolát időpazarlásnak érezte. Most mondhatnám, hogy én is. Azonban én nem a komplett iskolában töltött időt vélem elvesztegetettnek. A szünetek például nagyon hasznosak a közösségi élet alakítása miatt. A tanórák nagy része viszont javarészt értelmetlen. Ami pedig mégis jó lenne, és tényleg a mai gyerekeknek is a hasznára válhatna, abból természetesen csak heti egy, maximum kettő van. Ilyen például az etika, a testnevelés vagy a számítástechnika. És nem azért gondolom, hogy ezek hasznos órák, mert én szeretem őket.

Peer Krisztina: Láthatjuk, hogy a tehetséggondozást már általános iskolában el kell kezdeni, a gyerek pozitív oldalát fel kell fedezni és abban támogatni, amiben ügyes. Így lehetősége van olyan középiskolát, szakiskolát választani, ahol a művészeti tárgyakat, a számítástechnikát vagy a sportot nagyobb óraszámban tanulhatja. Felvetődik a kérdés, hogyan várhatjuk el egy 14 éves fiataltól, hogy tudja, mit akar magával kezdeni, amikor éppen mással van elfoglalva. A kamasz életével.

Persze vannak iskolák, amelyek mindettől függetlenül felismerték, mennyire fontos a testmozgás fiatal korban, amikor a szervezetünk fejlődik, így magasabb óraszámban biztosítják azt.

A felsőoktatás nem a készségtárgyakra épül, hacsak nem akarsz edző vagy rajztanár lenni, senkit nem érdekel, milyen a kondíciód, vagy hogy ügyesen rajzolsz-e.

Azonban azt gondolom, hogy az „értelmetlen” tanórák egyszerre értelmet nyernének, ha a tárgyi tudás átadásakor egyéb kompetenciák fejlesztésére is hangsúlyt fektetnénk. Ha egy irodalmi mű feldolgozása során etikai kérdésekről beszélgetnénk, ha a történelem lecke magába foglalná a tolerancia kérdését, stb. A mozgás, a számítógép ugyanúgy teret kaphatna egy matematikaórán, mint ahogy a füzet és a körző.

Alapműveltség

Benjámin: A tanárok mégis meg akarnak tanítani minden kis apróságot az összes olyan tantárgyból, ami a végletekig tud untatni. És miért teszik mindezt? Erre csak egy szó a válasz: alapműveltség. Csak egyszer magyarázza már meg nekem valaki, hogy ez igazából mit is jelent. Szerintem ma már nem az az alapműveltség, amire a tanárok és a szülők nagy része gondol. Az egyik legfontosabb dolog ma az, hogy tudjuk kezelni azokat az eszközöket, amik létfontosságúvá váltak, ilyen a számítógép és a mobiltelefon. Ez az alapműveltség szerintem.

Peer Krisztina: Az alapműveltség amellett, hogy tudjuk, mi Franciaország fővárosa, hozzásegít minket ahhoz, hogy a világban képesek legyünk tájékozódni és eligazodni. A fogalom széleskörű, sok mindenre kiterjedhet, de mindenképpen szorosan az életünk menedzseléséhez kapcsolódik.

Innováció

Benjámin: Érdekes, hogy mennyit hallunk mostanában az innovációról az iskolában. 3-4 éve fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó, mára azonban alig telik el olyan nap, hogy ne hallanám. Szerintem azonban a mai oktatási rendszer, az, hogy mit tanulunk meg az iskolában, hogy hányszor nyilváníthatjuk ki saját gondolatainkat, nem a kreatív gondolkodást segíti elő. Sokkal inkább ezt elnyomva, megpróbál folyamatosan parancsokat osztogatni. Ha rendesen tanulnék, időm se lenne arra, hogy egyáltalán elmélkedjek egy kicsit bármilyen újítással kapcsolatban. Az iskola ahelyett, hogy a világot kitárná nekünk, inkább behelyez minket egy kartondobozba, ahonnan nem látunk ki.

Azért tetszett különösen a moszkvai fiú története, mert ez is egy újabb bizonyíték arra, hogy nem akkor lesz valaki okos, ha bejár az iskolába és tanul éjjel-nappal. Hanem akkor, ha gondolkozik.

Peer Krisztina: Itt visszatértünk ahhoz a gondolathoz, ami ennek az írásnak egy lényeges eleme, hogy mekkora hangsúlyt fektetünk mi, felnőttek – szülők és szakemberek – a fiatalok kompetenciáinak kibontakoztatására és fejlesztésére. Támogatjuk-e az önálló gondolatokat, a véleményalkotást, vagy megijedünk akkor, amikor egy diákunk mást gondol valamiről, mint mi, esetleg tájékozottabb nálunk valamiben. Akkor vagyunk az ő szemükben is hitelesek, ha vállaljuk azt, hogy nem tudhatunk mindent.

Segítség

Benjámin: A fiú ambiciózus és kreatív természete mellett az is nagyon fontos volt, hogy a szülei támogassák őt a terve végrehajtásában. Itt a támogatás 10 ezer dollárt jelentett, de más esetekben szerintem elég, ha csak békén hagyják a fiatalokat, hadd csinálják azt, amit szeretnek. Nem kell folyamatosan kelteni a feszültséget azzal, hogy „ideje már eldönteni, milyen irányban tanulsz tovább”, „jobb lenne, ha elkezdenél tanulni rendesen, mert így nem fogsz boldogulni az életben”, stb. Inkább meg kellene figyelni, miben jó a gyerek, és támogatni, ahol csak lehet.

Peer Krisztina: Szeretném, ha ezeket a mondatokat nemcsak elolvasnák, de meg is hallanák a szülők. Vegyük észre, amikor egy viselkedés hátterében ezek a mondatok „kiabálnak”, még ha szó szerint nem is így hangzanak.

„Az internet káros”

Benjámin: Miután a srác kitalálta a weboldalt és meg is valósította, jöttek a jól ismert internet- és számítógép-ellenes alaptalan és értelmetlen felszólalások. Én csak mosolyogni szoktam, amikor elolvasom ezeket. Könyörgöm, mondja már el nekem valaki, hogy mennyivel károsabb az internet a tévénél, vagy akármi másnál. Könyvből is lehet találni nem éppen építő jellegűt, ugyanúgy, mint filmből, sőt vannak pornográf tartalmú újságok is, szóval akinek nincs internete, az sem ússza meg a „fertőt”. Az a gondolat, hogy amikor valaki szörfözik a világhálón, közben nemkívánatos ablakocskák jelennek meg mindenféle erkölcstelen tartalommal, nem tudom, hogy kitől származik, de teljesen elévült mára. Olyan szűrőprogramok vannak még a legalapvetőbb böngészőkhöz is, amelyek teljességgel kizárják a lehetőséget, hogy a saját lelkünket akaratlanul beszennyezzük. Csak azt találjuk meg, amit meg szeretnénk találni.

Az internet, ahelyett, hogy káros lenne, épphogy pozitív hatásokat rejt. Én, amit tudok, annak a nagy részét nem az iskolában tanultam meg, hanem a világhálóról. Lehet, hogy én is hasonló digitális bennszülött vagyok, mint a moszkvai fiú, és szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog.

Peer Krisztina: Márpedig a „digitális bennszülöttek” világát éljük, ha szeretnénk, ha nem. A tiltás csak egy újabb előidézője annak, hogy a fiatal és a szülő közti távolság még nagyobb legyen. Úgy tudjuk igazán támogatni gyermekeinket és tanítványainkat, hogy megismerjük az ő világukat: azt, amit szeretnek, és azt, amit nem. Engedjük be bátran az ismeretlent, meg fogunk lepődni, mennyit tanulhatunk belőle. Bármennyire nehéz is elfogadni, sokszor a gyerekek, a fiatalok a tanítóink.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás