IskolaMás szemmel

Az én gyerekem miatt nem lehet tanítani

Kutatás a szülők és pedagógusok közötti kommunikációról - 3. rész

. „Bence most 10 éves, ötödik osztályba jár. Egy hónapja behívtak az iskolába azzal a problémával, hogy az én gyerekem miatt nem lehet tanítani, mert még el sem hangzik teljesen a kérdés, ő már vágja rá a választ, a többiek még le sem írták a matekpéldát, ő már hangosan bemondja az eredményt, mindenről van önálló véleménye, amit sohasem rejt véka alá. Szóljak már neki, hogy engedje a többieket is érvényesülni. Beszéltem Bence fejével, úgy látszott, megértette. A legközelebb szülői értekezleten ezekkel a szavakkal fordult hozzám az osztályfőnök: Bence látványosan unja az órákat, ásítozik, kibámul az ablakon, egyáltalán nem figyel. Most én ezzel mit kezdjek?”

A Kölöknet és az OFOE szülő-pedagógus témában folytatott online vizsgálatainak tanulságait taglaló cikksorozatunk harmadik részében a tipikus iskolai problémák előfordulásáról és azok várható kezeléséről írunk. A kutatás eredményei is bizonyítják, hogy a felnőttek többnyire nem találnak megnyugtató megoldást jellegzetes iskolai problémahelyzetekre, ezért is lenne égető szükség a szülők és pedagógusok közötti kommunikáció minőségének javítására

Iskolai problémák

A kérdőívben hét, megtörtént eseten alapuló problémahelyzetet vázoltunk fel, és a válaszadóknak az ezekhez fűzött megoldási változatok közül kellett választaniuk. Lehetőség volt több lehetőség megjelölésére.

problémahelyzetek

Nem szereti már az iskolát

A kisfiam szeptemberben kezdte az első osztályt. Naponta megkérdezem tőle: „Hogy érzed magad, mi történt ma?” Egy ideig tetszettek a válaszai: „Nagyon jó! És képzeld, mami…” és mesélt, mesélt mindenféléről. Egy ideje már nem szereti, ha az iskoláról kérdezem. Válaszainak tartalma is beszűkült: „Ennyi pirosom van, de kaptam feketét is…” vagy: „Sajnos a magatartásom csak változó lett.” Úgy látom, egyre kevésbé szereti az iskolát, pedig még alig három hónap telt el. Mit tehetek, hogy ne veszítse el teljesen a kedvét?

 

Észre sem veszik

Rettentően idegesítenek azok a túlbuzgó anyukák, akik egész nap bent sündörögnek az iskolában, keresik a tanító néni kegyeit. Nyilván eltartja őket a férjük, nem kell dolgozniuk. Nem véletlen, hogy az ő gyerekeik lesznek a kis kedvencek, ők nyerik meg a szavaló- meg a jelmezversenyt, kapják az ajándékkönyvet, meg a csupa ötös bizonyítványt. A szülői értekezletek is a legrosszabb időpontban vannak, a férjem késő estig dolgozik, nekem a két kisebbért kell mennem az óvodába. Múltkor bementem a fogadóórára, a tanító néni, aki már a harmadik éve tanítja a kislányomat, azt sem tudta, hogy ki vagyok. A gyerekem nagyon szorgalmas, nincs vele probléma, de az iskolában észre sem veszik, hogy ott van.

 

A tanár ötletszerűen tanít

„Nagyon nyomaszt, hogy a nyolcadik osztályba járó fiam magyartanára ötletszerűen tanít, nem a tankönyv szerint halad, sok mindent kihagy, s olyan dolgokkal is foglalkozik, amelyek nincsenek benne a tananyagban. Félek, hogy gond lesz a középiskolai felvételin. A tanár szerint, az ő joga és felelőssége eldönteni, mit és hogyan tanít. A szülőnek ebbe nincs beleszólása. Mit lehet ilyenkor tenni egy aggódó szülőnek?”

 

Zavaró osztálytárs

A fiam most kezdte a középiskolát. Csendes, udvarias, érzékeny gyerek. Van egy osztálytársa, aki rendszeresen zavarja az órát, majd szünetben rámutat valamelyik társára, akit aztán az egyik társa meggyomroz, arcul üt, leköp. Tegnap az én fiam volt soron. Állítólag az iskolában semmit sem tudnak tenni.

 

Hájpacninak gúnyolják

17 éves lányom elküldött e-mailben egy házi feladatot a tanárnak, de nem vettük észre, hogy nem ment át. Szólt a lányom, le is fényképezte az oldalt, hogy kétszer is elküldte. Ezt a tanárnő nem fogadta el, és az egész osztály előtt hazugnak, becstelennek nevezte, olyan rendkívüli módon megalázta,hogy orvoshoz kellett vinnem.

 

Meghazudtolta a tanár

A 15 éves lányomnak hetek óta nem lehet a szavát venni. Sápadt, nem eszik, nem alszik, időnként sírógörcsöt kap. Nagy nehezen tudtam csak kiszedni belőle, hogy néhány fiú osztálytársa gúnyolja, hájpacninak nevezi, mindenért beleköt. Az utóbbi időben az interneten is folyamatosan zaklatják. A gyerek egyáltalán nem kövér, de kamaszodik, nőiesedik, alakul. A helyzet egyre keményebb, újabban egyáltalán nem akar bemenni az iskolába. Mit lehet csinálni ilyenkor?

A szülők és pedagógusok is az iskolán belül keresik a megoldást, de az érintett pedagóguson és gyereken túl a pedagógus inkább fordul a szakmabelihez, a szülők pedig a többi szülőhöz

A kutatás adatai szerint mind a pedagógusok, mind a szülők is többnyire az iskolán belül keresnék a válaszokat a problémára: legtöbben az érintett pedagógussal és/vagy a gyerekkel beszélnének. A pedagógusok a szülőknél inkább hajlanak arra, hogy a szakmával egyeztessenek, kollégát vagy más szakembert hívjanak segítségül. A szülők nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy a többi szülőhöz forduljanak segítségért. A pedagógus szülői szerepben is inkább pedagógusként viselkedik, és nagyobb valószínűséggel fordulna a kollégájához, mint a laikus szülőtárshoz.

Nagyon kevesen maradnak passzívak, ha a történet központjában egy gyermek áll, a többség ilyenkor mindenképpen tenni kíván valamit. Ha azonban a pedagógus viselkedésével van gond, a szülők sokkal inkább defenzívek, ezekben az esetekben mintha kevés esélyt látnának a megoldásra. A nem pedagógus szülők ilyenkor gyakran készek az igazgatóhoz fordulni, ez a pedagógusokra kevésbé jellemző. A nem pedagógus szülők ugyanakkor a pedagógusoknál jobban ösztönöznék gyereküket arra, hogy igyekezzen maga megoldást találni a problémára.
A középfokú iskolában tanuló diákokat érintő súlyos esetekben mind a szülők, mind a pedagógusok nagyobb arányban fordulnának az igazgatóhoz, bár itt is kisebb erre a pedagógusok hajlandósága mint a nem pedagógus szülőké. A pedagógusok leginkább akkor vinnék el a gyereket az iskolából, ha látványosan unatkozik, a szülők viszont akkor, ha társai zaklatják.

Megdöbbentően magas a motivációs problémák előfordulása már az iskolakezdés idején is

A válaszadók személyes életükben a leggyakrabban a motivációs problémákkal találkoztak: 98 százalékuknak van saját élménye arról, hogy alsós gyerek nem szereti az iskolát. 49, illetve 43 százalék találkozott már unatkozó, illetve észrevétlenül maradó gyerekkel, és a megkérdezetteknek több mint egyharmada tapasztalt személyesen iskolai erőszakot. A megkérdezettek egyharmada találkozott ötletszerűen tanító tanárral, illetve iskolai zaklatással. Legkisebb arányban a tanulót meghazudtoló tanárral kapcsolatban merültek fel személyes tapasztalatok.

Viszonylag nagy arányban jelezték, hogy a saját gyereküknél fordult elő hasonló probléma, leginkább a motivációs gondok kerültek említésre. Ugyanakkor a motivációs problémáknál sikerült a leginkább megnyugtató megoldást találni (a válaszadóknak több, mint fele jelezte ezt.) A többi esetnél viszont jóval 50 százalék alatt maradat a megnyugtató megoldásra jutók aránya.
A zaklatások esetében viszonylag magas (42-45%) volt azoknak a válaszadóknak az aránya, akik nem tudták az adott problémát megnyugtatóan rendezni. A pedagógussal kapcsolatos gondoknál egynegyed-egyharmad arányban jelezték a megoldatlanságot.

Kattins a táblázatra, hogy megnézd nagyobb méretben!

Feltételezhető tehát, hogy a fiatalabb gyerekek motivációs problémáit szülők és pedagógusok jó eséllyel képesek egymás felé kommunikálni és esetenként megoldani. A pedagógus viselkedését érintő problémák azonban gyakran a kommunikációig sem jutnak el, s így ritkán nyílik esély a feldolgozásra, a megoldásra. Előfordul ugyan, hogy valamiképpen lezárul az ügy, de a jelzések szerint ezek a kimenetek az esetek többségében nem megnyugtatóak. A tanulók közötti agresszió iskoláinkban aktuális, erősödő, gyakran megoldhatatlannak tűnő probléma. A felnőttek ezzel kapcsolatos tehetetlenségét és eszköztelenségét ennek a vizsgálatnak az adatai is sejtetik.

Demotivált szülő, pedagógus és gyerek?

A kutatás eredményei azt mutatják, hogy a szülők és pedagógusok közötti kommunikáció a középfokra elszemélytelenedik és elsorvad, ezzel együtt pedig a kapcsolat megítélése is rosszabb lesz. A hagyományos formák (szülői, fogadóóra, ellenőrző) a leggyakrabb érintkezési formák, ezek megítélése egyben a legpozitívabb. Ugyanakkor a szülők 40%-a a szülői értekezleten kívül nem kommunikál a pedagógussal. A leghatékonyabb formának mind a pedagógusok, mind pedig a szülők a személyes kommunikációt tartják. Ezzel magyarázható, hogy a kapcsolattartás módjai közül a fogadóóra és a szülőkkel és gyermekekkel szervezett közös programok a legelfogadottabbak. A szülők inkább pártolják a modernebb kommunikációs formákat (internetes levelezőlista, email), mint a pedagógusok, de ennek legfőbb motívuma többnyire az időmegtakarítás. Ugyanakkor nem látják ezen eszközök tanulásban és tanításban történő hasznosításának lehetőségét, e téren konzervatívabb nézeteket vallanak, mint a pedagógusok.

Meglepő módon a pedagógusok a szülőknél jobban igényelnék a több kommunikációt. A vizsgálatból viszont az derül ki, hogy a szülők többségének ehhez se kedve, se ideje nincs. A pedagógusok alacsony önbizalmára, esetenkénti kiégettségére lehet következtetni abból, hogy épp ők azok, akik az iskola gyerekek értékvilágára gyakorolt hatását alacsonyra értékelik. Gyengébbnek ítélik nem csupán a család, hanem a kortársak, az internet, sőt a televízió befolyásánál is. Az együttlét kreatív, innovatív módjai szinte teljesen hiányoznak a repertoárból. Hazánkban – legalábbis közvetlenül az iskolához kapcsolódóan – nem terjedtek el olyan, Európa más országaiban eredményesen működő formák, mint például a szülőtréning vagy a szülőklub.

Szinte mindenki találkozott azzal a problémával, hogy a gyerek valamiért nem szeret iskolába járni.. A motivációs problémák több, mint a fele azonban előbb-utóbb megnyugtatóan rendeződik. Ez az a téma, amiről szülők és pedagógusok készek és képesek kommunikálni egymással. Tehetetlennek érzik magukat viszont a szülők olyankor, amikor a pedagógus viselkedésével adódik probléma, és mindkét fél tehetetlennek mutatkozik a gyerekek közötti agresszió esetén.

Miért nem értjük egymást?

Olvasd el a cikksorozat első és második részét itt a Kölökneten! Az első részben azt jártuk körül, hogy milyen formákban, milyen gyakran és milyen hatékonysággal kommunikál egymással a nevelés két főszereplője, míg a második részben az infokommunikációs technológiák hatását vizsgáltuk.

2014 április 07. Lannert Judit és Szekszárdi Júlia

 
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás