IskolaMás szemmel

Változatok egy témára: az oktatás

Otthon tanítás pro és kontra

Nyilvánvalóan az otthontanulás vagy a szülői házban magántanárral tanulás az előző évszázadokban és kultúrákban magától értetődő volt, de ami egykor természetesnek számított, az ma idegennek, sőt veszélyesnek hat. Gondoljunk csak bele: nevelési rendszerünk központosított, kultúránk szabályozott, a pedagógiai tér behatárolt, és még a tanulásra szánt időkeret is 30-45 percekre korlátozott.

Számos érv sorakozik fel az iskoláskorúak otthon tanítása mellett és ellen. Nézzünk meg ezek közül néhányat!

Amiért érdemes otthon nevelni és tanítani a gyereket:

•             A gyermek egy számára ismerős és elfogadó közegben van. Előtte nincs színpadtér, ahol egy tanár állna (frontális tanítás), hanem kedvére mozoghat, kísérletezhet, cselekedhet és szemlélődhet. Aktuális „tanítója” probléma alapú vagy megoldásközpontú, egyenesen rá szabott (differenciált) aktivitásokba vonhatja be. A tanulás-tanítás gyakorlatilag önkéntes alapon történik.

•             A gyerek alapvetően a szűkebb-tágabb családban és lakókörnyezetben marad, és mivel több időt tölthetnek együtt, a rokoni szálak szorosabbá válhatnak.

•             A diákok közötti versengés nincs jelen vagy csökken. A társak csúfolása, a feleléstől való félelem tompább módon jelenik meg, sokkal inkább a lakókörnyezeten kívüli társas együttlétekben, így jellemző módon egy szerető, védett burokban nőhet fel.

•             A tananyag feldolgozása során a globális szemlélet válhat uralkodóvá. Ilyenkor a „minden mindennel összefügg” elvet tapasztalja meg a gyermek, a hagyományos iskolai menetrenddel szemben, ahol mereven elkülönülnek egymástól a tanórák. Továbbá specifikus érdeklődési köréhez, változó tanulási stílusához, képességeihez és nem utolsó sorban speciális szükségleteihez egyszerre igazítható a tanulás megszervezése. Ha egy gyereket két hónapon keresztül érdekel egy téma, akkor nem kell a második héten lemondania arról, hogy abban elmerülhessen, csak azért, mert a tanmenetben már máshol kellene tartani.

•             A tanár és a diák folyamatos párbeszédet folytathatnak. A csendes megfigyelés és az izgatott kérdezés váltakozása dinamikusabb, hiszen nem kell hosszú időn keresztül egyetlen személy előadását pisszenés nélkül hallgatnia. Hamarabb bevonódik a közvetlen tanulásba, ha gyakrabban kerül rá sor, mint egy harmincfős osztályban, ahol előfordulhat, hogy tanórákon keresztül egyáltalán nem jut önkifejezéshez.

•             A saját tanulásért és a tanulási tempóért vállalt felelősségtudat, az önszabályozó tanulás igénye jobban biztosítható számára.

Ha jobban megfigyeljük, ezek a megvalósuló szempontok egy olyan reformpedagógiai közegre emlékeztetnek, ahol a reformot nem egyetlen személy vagy intézmény viszi véghez, hanem fordítva: több „nem hivatásos” személy osztja meg tapasztalatait egy adott gyermekre koncentrálva. Lényegében itt a reformtörekvés individualizálódik és a család terébe kerül vissza. Emellett olyan nyílt közeget teremt, ahol egy gyerek szociális készségei, képességei egyaránt fejlődnek. (Pl. miközben a kertben tanul, a szabad levegőn lehet, tanfolyamokra járhat, közös gyermekprogramokban vehet részt stb.)

 

Akik ellenzik az otthontanulást, azok a következő érvekre hivatkoznak:

•             Nem minden család alkalmas a feltételek megteremtésére (pl. az eszközök, a minőségi idő, vagy az állandó felügyelet tekintetében). Ha minden szülő és családtag a maga feje után megy, több kárt tehet egy gyermek nevelésében, mint gondolná. Ezért is fontos a megszabott, követelményekhez és szankciókhoz kötött tanulás-tanítás.

•             Különleges bánásmódot igénylő tanulók esetén, ha nincs a háznál speciális szakember (pl. gyógypedagógus), akkor szinte lehetetlen a gyerek megfelelő fejlesztése.

•             Ha túlvédett, „túl otthonos” közegben szocializálódik, akkor kevesebb tere nyílik, vagy egyáltalán nincs esélye arra, hogy más kulturális közegből jövő gyerekekkel együtt lehessen és elfogadja a társadalmi sokszínűséget.

•             Ha nem csoportos közegben tanul, nem sajátítja el csoportmunka, kooperatív munka, az alkalmazkodás és a közösségi élet szabályait, ezáltal pedig növeli saját elszigetelődését.

•             Minél később kerül intézményes keretek közé, annál nehezebben fog tudni beilleszkedni a köznevelés vagy felsőoktatás világába, ahol másfajta, külső szabályoknak is meg kell tudnia felelni.

•             Az otthon tanuló gyermek választási kilátásait korlátozzuk, mert egy hagyományos oktatási rendszerben olyan fogalmakkal, elméletekkel, kísérletekkel, folyamatokkal, játékokkal, színházi és egyéb élményekkel és szereplőkkel gazdagodik, amelyek stabilitást adnak a világban való boldogulásához.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a tanulás felfogása jelentősen különbözik a pro és kontra érvelések esetében. Az egyik legalább akkora bizalmat és kompetenciát szavaz a szülőnek és szorosabb környezetének, mint az intézmény pedagógusainak. A másik elengedhetetlennek tartja a pedagógiai-pszichológiai és egyéb szakmai kompetenciák együttes figyelembevételét a gyerekekkel történő foglalkozáskor.

Az iskolai tanulás olyan kényszer alatti tanulást jelent, amelyben keveredik ugyan az önállóan és a segítséget kérve tanulás, de alapvetően a gyerekek nem maguk választják meg azt, hogy mikor, mit, kivel és hogyan tanulnak, illetve miről, mennyit, mikorra, kinek és hogyan adnak számot. Ez ugyanaz a kényszer, amely ellen az anarchista pedagógia hívei lázadnak. Jó pedagógus lehet egy jó szülő is, sőt, nélkülük a legjobb pedagógusok is sokkal kevesebbet érhetnek el. Egy jó óvoda vagy iskola önmagában nem reformálható meg a társadalom okos reformja nélkül, amely társadalmi reformhoz szükség van például arra, hogy a tanulás fogalmát újraértelmezzük és kitágítsuk a családi életre és arra a közösségre is, ahol a családok élnek, beleértve az óvodákat és iskolákat is. Paul Goodman amerikai szociológus szerint a gyerekeket 12 éves korukig felesleges formalizált oktatásnak alávetni. Szerinte kiskamasz életkorban teljesen mindegy, hogy mit tanulnak, addig, amíg tovább akar munkálkodni azon, amivel éppen foglalkozik. Az ideális tanár bármilyen szakképzettség nélküli felnőtt lehet, aki képes egy hatéves gyermek nevelésére, aki szereti és meghallgatja őt, figyelmes vele szemben, aki minden kérdését megválaszolja, és jó érzés tölt el, ha együtt sétálva valami izgalmasra lelnek, aki érdekes történeteket tud mesélni, dalol és játszik vele. Amire mindenképpen szüksége van annak, aki gyermekek nevelésére adja fejét, az csak pszichológiai ismerethez kötött, de egy csoportterápiás és egy fejlődéslélektani tanfolyam elvégzése szerinte már elegendő. 


Dr. Szarka Emese

2019 június 27.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás