Iskola

Minden skatulyázás korlátoz – a pozitív is! (3. rész)

Minisorozatunkban szakértőnk azt a kérdést boncolgatja, hogy mi a skatulyázás, miért tesszük, milyen hatással van ez például az iskolában a gyerekekre – most pedig arra tér ki, hogy mit tapasztalunk, ha skatulyázunk, vagy mások efféle tevékenységével találkozunk.

Minden alkalommal, amikor bele-belekezdek a skatulyázás elemzésébe, arra jutok, hogy ez a téma is olyan, amelyről nem lehet eleget írni, mivel az életünk sok területével és a mindennapjaink számos apró részletéhez is kapcsolódik.

Mit tapasztalunk, ha skatulyázunk, vagy mások ilyen tevékenységének eredményével találkozunk?

Egyrészt, az általunk már tapasztalt eredményt várjuk, azt tartjuk elfogadhatónak. Így ha két gyerek közül az egyikük gyorsabban jut egy faladat végére, a másikra pedig várnunk kell, egy idő után csak az elsőt kérjük majd, hogy segítsen, mert a másik olyan „lusta”. Cserébe azonban, ha az egyébként gyorsan rendelkezésre álló gyerek egy napon épp nem lesz segítő kedvében, nagy felháborodással igyekszünk visszatuszkolni őt a rendes, segítőkész gyerek skatulyájába.

beskatulyázzák a gyerekem

A skatulyázás leginkább negatív jelzőkkel és tapasztalatokkal kapcsolatban kerül említésre. Alapvetően azért skatulyázunk, mert ez gondolkodásunk számára egyfajta egyszerűsítő mechanizmus. Könnyebb alapvető kategóriákba sorolni a bennünket körülvevő világot aszerint, hogy vannak bizonyos közös minták – és ez igaz a környezetünkben élő emberek viselkedésére is.

Így kezdődött sorozatunk első része.

Másrészt, nem gondolunk arra, hogy az általunk pozitívnak ítélt skatulya is lehet nagy teher annak, akit beleteszünk.

Harmadrészt pedig, mint minden minősítés vagy értékelés, a skatulya is szubjektív. Ami egyikünknek gyors, a másiknak lehet lassú, az egyik értékelés szerint lehetek szorgalmas, a másik szerint pedig lusta akár.

Nincsenek pozitív vagy negatív skatulyák, minden skatulya korlátoz, még ha vannak is előnyei az adott tulajdonságnak, amivel felruházzuk. Korlátoz, mivel elhiteti velünk, hogy egy vagy két jellemző tulajdonsággal rendelkezünk, holott jóval több tulajdonságunk van ennél.

 

 

Természetesen mindenkinek vannak veleszületett jellemvonásai, ezek felismerése nem azonos a skatulyázással. E jellemvonások folyamatos, akár humoros formában történő megerősítése azonban már átalakulhat, és válhat azzá. Nem az a cél, hogy ne ismerjük fel önmagunk és mások jellemző vonásait, mert attól kell tartanunk, hogy ezzel rosszat teszünk neki. Sokkal inkább az, hogy a már most jellemzők mellé találjunk még néhányat, amelyért talán kicsit dolgoznia kell, ám úgy sokkal több színt tud megmutatni magából, mintha minden alkalommal egy-két tulajdonsága alapján ítélnénk meg.

Túl gyorsan ítélkezünk

Hajlamosak vagyunk gyorsan ítélkezni. Ha elsétálunk egy nyitott ablak alatt, ahol egy anya épp kiabál, szinte azonnal levonjuk a következtetést, ez sem tud gyereket nevelni, csak kiabálni. Holott, ki tudja, talán egy héten egyetlen egyszer emelte fel a hangját, és mi épp ezt az alkalmat hallottuk

Sorozatunk második részében érdekes kísérletekről is szól szerzőnk.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek ne azzal veszítsenek el lehetőségeket, vagy hárítsanak el feladatokat, hogy ez nekik nem megy, hiszen ők ilyenek vagy olyanok, érdemes figyelemmel lennünk arra, vajon milyen skatulyába kerültek már eddig, akár szüleik, akár tanáraik, esetleg kortársaik vagy testvéreik által. Sőt, akár önmaguk által.

Amikor valaki azt mondja magáról – vagy mások mondják róla – hogy humán vagy reál beállítottságú, esetleg sportoló vagy művész, és ezért nem is próbálkozik olyasmivel, ami nem illene ehhez a tulajdonságához, ismét csak korlátokat állít maga elé.

Szituációk sokaságával találkozunk, gyerekként, felnőttként egyaránt, ahol nem elegendő, ha ilyenek vagy olyanok vagyunk. Sok szerepünk van és lesz a mindennapokban, amelyekben a legjobbat szeretnénk teljesíteni, vagy legalábbis jó lenne a legjobbat kihozni magunkból. A skatulyák azonban folyton utunkba állnak, és igyekeznek visszaterelni magunkat a már megszokott doboz felé.

Minden alkalommal, amikor olyan szerepben próbálnánk ki magunkat, amely számunkra újdonságot jelent – pl. egy félénk gyerek szereplése az iskolai színdarabban – hatalmas segítséget jelent, ha megadjuk a lehetőséget, és teret adunk annak, hogy az adott, általunk már ismert jellemvonásain kívül mást is megmutathasson magából.

Mindenki emlékszik legalább egy skatulyájára otthonról, az iskolából, munkahelyekről. Az iskolában tapasztaltakat azonban hajlamosabbak vagyunk nyilvánosan vállalni, mint az otthoniakat.

A családban persze mondhatjuk, hogy jogosan kapja valaki az adott skatulyát, hiszen „rászolgált”. Fontos azonban figyelemmel lennünk arra, hogy minden felemlegetés – legyen bármilyen a hangvétel, vagy a szándék – megerősíti a skatulyát, és nem halványítja, ahogy azt mi szeretnénk. Minél többször hallja valaki, hogy ne legyen már ilyen makacs/szerencsétlen/életképtelen…. annál inkább az lesz. Vannak, akik ilyen hatások alapján csakazértis szeretnék bebizonyítani az ellenkezőjét, és vannak, akiknek sikerül, ám ők sem ússzák meg sérülés nélkül.

Minden skatulyázás fájdalmat okoz, amelyeken nehezen lépünk át, vagy emelkedünk felül. Hiszen mindegyik megbélyegez, ítéletet mond felettünk, néha akár egészen csekély információk alapján.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XTeakiadó