IskolaPedagógus

Részletek Benjámin naplójából

Az iskola mint csatatér

Az iskolákban mára mindennapossá vált, hogy a tanórák gyakran csatatérré változnak, ahol az egyik harcoló fél az osztály, a másik pedig az őket tanítani hivatott pedagógus. Szinte általánosnak mondható, hogy a diákok ellenségként tekintenek az oktatóikra, akiknek elviekben egyáltalán nem ez lenne a szerepük. Vajon miért alakul ki ez a hozzáállás a tanulók részéről? Mi okozza azt, hogy az iskola gyakran egy végeláthatatlan harc színterévé válik? 

Nyolcéves háború (részlet)

Háború van, hát háború van, mit tagadjuk. Kitört az első tanító és tanítvány legelső találkozásakor, és tartani fog, míg csak iskola lesz a világon. Legfeljebb a hadieszközök és a harcmodor módosulnak néha.

A diákháborúról az él a diáktudatban, hogy a tanári kar kezdte. És ez meglehetősen valószínű, úgy első látásra. Ők az idősebbek, okosabbak, tapasztaltabbak, hatalmasabbak, a minden tekintetben előnyösebb helyzetben levők. A diák, különösen az első osztályosok kis ártatlan, teljes mértékben ki van szolgáltatva önkényüknek. Egy ilyen tíz-tizenegy esztendős naiv lélek jóhiszeműségében vall, mint a parancsolat, ha kérdik. Késő bánat, eb gondolat aztán, mikor utólag keserűen kell tapasztalnia, hogy jobban tette volna, ha egy kicsit óvatosabb.
De megtanulja. Első intőkonferencia, vagy legkésőbb értesítőosztály után tudja már mind, hányadán állunk.

(Karácsony Sándor, Exodus Kiadó, 1944.)

Megfélemlített kisgyerekek

Mindenekelőtt leírom, mi késztetett arra, hogy ezt a cikket megírjam. Mivel 13 osztályos iskolába járok, meglehetősen gyakran találkozom egészen kis gyerekekkel is az intézményen belül. A menzán pedig nap mint nap együtt étkezem az alsós osztályokkal. Mindig csoportosan érkeznek, és a csoportoknak mindig egy tanítónéni a vezetője.

Mindezt azért írtam le, mert az egyik ilyen csoportvezető tanítónéni úgy viselkedik a gyerekekkel, mint egy börtönőr a közveszélyes rabokkal.  Miközben a 8-9 éves gyerekek esznek, ő folyamatosan fel-alá járkál, és szabályosan terrorizálja őket. Megállás nélkül ordibál valakivel, a legkülönbözőbb apró-cseprő dolgok miatt, mint amilyen például az, ha valaki nem eszik elég gyorsan, beszélget a barátaival, vagy feltartja a sort.

Emellett a szóban forgó „pedagógus” gondosan elkülöníti egymástól az általa problémásnak látott egyéneket. Még egyszer kiemelném, hogy 8-9, de maximum 10 éves kisgyerekekről van szó. Igazából erre a viselkedésre nem tudok megfelelő negatív jelzőt találni. Az, hogy undorító, nagyon gyenge kifejezés.

És a legrosszabb, hogy valószínűnek tartom: ez a nő tartja a gyerekek óráinak egy nagy részét is. Soha egy kósza mosolyt nem láttam megjelenni az arcán. Még BKV ellenőrnek is túl mogorva lenne. És ha én ezt ilyen szörnyűnek látom, akkor hogy érezhetik magukat a kisgyerekek?

Megalázás

Egyébként eszembe jutott erről az esetről az egyik alsós tanárnőm, aki szerintem a leggonoszabb ember volt, akivel valaha találkoztam. A szóban forgó nőszemély németet tanított nekem első osztálytól negyedik félévig, amíg el nem költöztünk a környékről, és nem kerestünk új iskolát. Sokat elmond a német órák élvezeti faktoráról az, hogy a német terem úgy él az emlékezetemben, mint az egyik legnyomasztóbb hely, ahol valaha megfordultam.

Érdekes, hogy az egész iskolára nem nagyon emlékszem, de egyetlen soha meg nem fakuló kép megmaradt bennem, mégpedig az, ahogy a kedvesnek cseppet sem nevezhető tanárnő ott ül fekete trónusán a sötét könyvekkel telerakott polc előtt, és csúf, beesett szemével fürkészi a házi feladatomat, miközben én ott állok az ormótlan asztala mellett, aminél alig vagyok magasabb, és próbálok minél halkabban levegőt venni. Rémálomba illő jelenet. Persze valószínűleg ennyire nem volt borzasztó a helyzet, de bennem mégis így maradt meg.

Ennek oka pedig kétségtelenül az, hogy soha senkitől nem féltem annyira, mint ettől a tanárnőtől. Ha valaki elrontott valamit, akkor azonnal eltorzult az arca és ordítani kezdett. Gyakran sírtam otthon, mert nem tudtam megcsinálni a házi feladatomat, és előre tudtam, hogy mi lesz ennek a következménye. Azóta a német nyelvről mindig ez a gonosz nő jut eszembe. Nem véletlen, hogy gimnáziumban a franciát választottam második idegen nyelvként.

Hol vannak ilyenkor a szülők?

A kérdés teljesen jogos, azonban azt kell mondjam, a szülők aligha hibáztathatók azért, hogy a helyzet nem változik. Mivel a gyerekek előfordul, hogy eltúlozzák a problémák súlyosságát - illetve egy felnőttnek ugyanaz a probléma nem ugyanolyan súllyal bír -, néha lehet, hogy nehéz komolyan venni, amit mondanak. Jó esetben azonban egy szülő átérzi csemetéje gondját és megpróbál közbelépni, de ilyenkor felmerül a kérdés, hogy milyen módon teheti ezt meg.

A válasz pedig a kérdésre: sehogy. Be lehet ülni tanórákra, és megnézni mi folyik odabent, de ez teljességgel hatástalan, ugyanis ilyenkor a tanár „érdekes” módon általában a legjobb formáját hozza. Lehet beszélni az igazgatónővel, hogy tegyen valamit, azonban ő sem tud többet tenni bizonyíték híján, mint a szülő. Ezen kívül át lehet íratni a gyereket másik iskolába, de valószínűleg az új intézményben is lesz olyan tanár, aki nem megfelelően bánik a tanítványaival.

Engem például, mikor sulit váltottam, az első órán közröhej tárgyává tett a természetismeretet tanító néni azért, mert nem tudtam egy olyan valamit megmutatni a térképen, amit az új osztálytársaim már tanultak. Összefoglalva tehát, nincs mit tenni, ami az osztályban történik, ott is marad.

Lázadás

Mire a fiatalok elérik a kamaszkort, az iskola már rég nem úgy szerepel a szótárukban, mint egy szép és jó dolog, ami a hasznukra válik, hanem úgy, mint egy objektum, amit legszívesebben a levegőbe röpítenének a benne dolgozó személyekkel együtt. Lassan megkezdődnek a tanórai csatározások diákok és pedagógusok között, amely összecsapásokból soha nem az előbbi kerül ki győztesen. Az a tény pedig, hogy egy tanulónak soha nem lehet igaza, csak tovább rontja az iskolához való hozzáállást. Vannak, akik egy-két intő és az ezt követő szülői dorgálás után megtörnek, mások azonban folytatják az ellenkezést egészen addig, amíg el nem távolítják őket.

A legnagyobb probléma az, hogy nemcsak azok a tanárok isszák meg ennek az egész ellenséges hangulatnak a levét, akik tehetnek róla, hanem azok is, akik az egészben teljesen ártatlanok. A diákokban ugyanis még kiskorban, mikor először megalázza őket egy nem iskolába illő személy, megindul egy általánosítási folyamat, aminek végeredményeképp a tanár egyenlővé válik az ellenséggel. Onnantól kezdve, hogy ez a procedúra befejeződött, már teljesen mindegy, hogy milyen ember az épp jelen lévő pedagógus, a tanulók kapásból negatívan állnak hozzá. Hosszú ideig tartó fáradságos munkába kerül, hogy egy-egy tanár képes legyen kivívni a diákjai szeretetét.

Van megoldás?

Mára már ritkaság számba mennek azok az iskolák, ahol a diákok jól érzik magukat. Ha valakit megkérdezek, hogy milyen a suli, várhatóan ugyanazt a tömör, hárombetűs - salakanyag szinonimája - választ fogja adni, amit már megszoktam. Ezek után nem is értem, hogy várják azt, hogy bárki is tanárképzőbe jelentkezzen a középiskola után.

Igazából nem tudom, hogy az egész problémát hogyan lehetne megoldani. Talán azzal, hogy a tanárokat csak bizonyos időközönként ismétlődő pszichológiai vizsgálatok után engedik tanítani. Vagy azzal, hogy a szülők választhatják meg, mely pedagógusok oktathatják a gyermekeiket. Mindenesetre úgy érzem, hogy közvetetten vagy közvetlenül a legtöbb iskolán belüli konfliktus okozói azok a személyek, akik nem valók a tanári pályára - és mégis ott vannak.

 
Kölöknet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 
2010 november 12.
Banya
Kedves Benjámin!
Sajnos én szülőként ugyanígy látom, ahogy Te. Érzem a tehetetlenséget, hogy nem tudok beleavatkozni abba, ami az iskolán belül folyik. Az én nagyob gyerekem disz problémával és figyelemzavarral küzd. Persze én sejtettem már, hogy valami nincs rendben, csak még nem tudtuk, hogy mi mikor beirattam az iskolába. Jártunk több helyen is, mire kiválasztottuk az adott intézményt. Nem árultam zsákbamacskát, persze akkor megígértek mindent, hogy majd odafigyelnek rá, hiszen a beiratáskor megy a harc a gyerekekért. Aztán nem kapta meg azt a kiemelt figyelmet, amire szüksége lett volna ( mondván, ó, okos gyerek ez és különben is vannak nála sokkal problémásabbak ). Hiába jeleztem második osztály elején a tanítónak, hogy szerintem diszlexiás, csak rámcsodálkozott, hogy hiszen ez a gyerek tud olvasni (persze, mert okos és megjegyezte a szöveget). Aztán ahogy egyre többet írtak, jöttek a problémák és minden hanyagságnak lett titulálva, kapta folyamatosan a negatív visszajelzést. Na, 3. osztályra olyan jó kis magatartászavar alakult ki, hogy ajaj, ő lett az osztály réme. Utálja az iskolát, úgy ahogy van. És az iskola szerint mi, szülők vagyunk a hülyék, mert agyon dícsértük a sportban elért sikereit azt sugallva, hogy neki mindenben elsőnek kell lenni és irreális elvárásokat támasztunk elé. Mindig panaszkodnak a pedagógusok, hogy a szülők nem kommunikálnak az iskolával. Engem szerintem már a pokolba kívánnak és égnek áll a hajuk, ha meglátnak. Maguktól még soha nem kerestek, hogy beszéljünk meg valamit. Ha kierőszakolom a megbeszélést akkor mindent megígérnek, a következő nap meg már nem úgy van. Hiába van szakvéleménye, folyamatosan írásban van a számonkérés, mondván, hogy nem lehet vele kivételezni, mert mit szólnak a többiek!!! No comment..Ezek után csodálkoznak a magatartásán, és persze azzal a tanárral is csinálja, aki igazán nem érdemelné meg. Mi meg csatázunk, hogy valahogy rávegyük a tanulásra. Eldöntöttük már, hogy iskolát váltunk jövőre, de hát mi a garancia, hogy másként lesz? A legrosszabb tényleg a tehetetlenség, hogy engem, szülőt zavaró körülménynek tekintenek, aki semmit nem tud a gyerekéről meg a gyereknevelésről és nem is akarnak változtatni, csak tőlem várják, hogy csináljak valamit a gyerekkel,"hogy lássanak már valami igyekezetet tőle"

2010 november 03.
 
Szegény Benjámin...
Kölöknet hozzászólás
aláírás