IskolaPedagógusOktatáspolitika

Megbukott a nem buktatás

Az Országgyűlés július 5-én elfogadta a közoktatási törvény módosítását, a szeptembertől életbe lépő változások rögzítik az évfolyamismétlés és a szöveges értékelés alkalmazásának feltételeit: ismét lehetőség lesz második év végén évfolyamismétlésre utasítani a diákokat, ha a nevelőtestület úgy ítéli meg. – idézet a minisztérium honlapjáról. Vajon mi vezetett ahhoz, hogy mostanra megbukott a 2004 szeptemberében hozott „nem buktatunk” döntés?

Az oktatási kormányzat 2004 szeptemberében vezette azt be, hogy az első-harmadik évfolyamon egy diákot csak a szülő kezdeményezésére lehet évfolyamismétlésre utasítani, illetve akkor, ha a tanév alatt a gyermek az engedélyezettnél többet hiányzott. A buktatás tehát soha nem volt tilos, ugyanakkor valóban erősen megnehezedett a pedagógusok számára, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. Az akkori oktatásirányítók célja az volt, hogy ösztönözzék az általános iskolákat az alapkompetenciák (olvasás-szövegértés, írás, számolás) lassabb, de biztonságosabb, a gyerek fejlettségéhez igazodó kialakítására. Az intézkedés mögött az az elgondolás húzódott meg, hogy a gyerekek fejlődési üteme jelentősen eltérhet, a lassabban érők a negyedik év végére behozhatják a többieket, miért is kellene tehát megbukniuk. Ezeket a törvénymódosításokat azonban már a kezdet kezdetén is sokan támadták, érvük leginkább az volt, hogy a diákok felkészültsége ennek a lazításnak a hatására csak tovább fog romlani.

A mai fogalmaink szerinti osztályok azért alakultak ki az iskolákban, hogy hatékonyabbá tegyék a tanítást. Ennek érdekében egy csoportba szervezik az azonos korú gyerekeket, és nekik ugyanazt a tananyagot tanítják, egyszerre, egy módon. Így lehet a tanári munkaerőt a legjobban kihasználni, vagyis egységnyi erőfeszítéssel a legnagyobb hozamot produkálni. Az osztályszervezés akkor működik jól, ha tényleg sikerül azonos képességű, tudásszintű és motivációjú gyerekeket összegyűjteni. A tanulói közösségnek ez a formája azonban minden iskolában jellemző, ott is, ahol felvételi szelektálásra nincs mód és a bekerülőknek ez a fajta homogén összetétele nem biztosított. Így az iskolák többségében együtt tanulnak a jó képességűek a gyengébbekkel, a motiváltak a motiválatlanokkal. Ezt a heterogén csapatot már nem lehet olyan hatékonyan oktatni, mint a homogén osztályt. És az iskoláknak nincs nagyon más korrigálási lehetőségük, mint hogy aki a leginkább kilóg, és nem tud a többivel együtt haladni (sőt sok esetben úgy jelenik ez meg, hogy ad abszurdum őmiatta nem tud a többi gyerek a megfelelő, közös tempóban haladni), azt el kell távolítani a csoportból. Az intézkedés indoklása többnyire az, hogy ez a közösség érdeke: a rosszul teljesítő ne gátolja mások lehetőségeit a tanulásra, de ez az érintett gyerek érdeke is, hiszen ha nem sikerült elsajátítania a tananyagot, és mégis továbblép, elmaradása csak növekedni fog.

De mit is jelent az évismétlés? Marci nem tanult meg osztani. Ez év végére nyilvánvaló mindenki számára, látja a tanító néni, tudják a szülők és tisztában vannak vele az osztálytársak, sőt sok esetben még az ő szüleik is. Mit mond erre az iskolarendszer? Nem teszi fel a kérdést, hogy mi ennek az oka, hanem egyszerűen azt mondja Marcinak, hogy fusson neki még egyszer. Ha még egy évig tanulja az osztást, akkor majd biztosan menni fog. De vajon miből gondoljuk ezt? Vizsgálta-e valaha valaki azt, hogy mi történik a bukott diákokkal a következő egy vagy több évben, hogyan alakul iskolai pályafutásuk a továbbiakban? Vajon egy év múlva Marci tényleg többet tud majd? Nincsenek erről adatok, amik eligazíthatnának. Azt azonban tudjuk, hogy egy évismétlésre kötelezett kisdiák stigmatizálódik, kikerül egy megszokott és számára biztonságos közegből, és belekerül egy másikba úgy, hogy abban ő mindig is a „bukott diák” lesz majd. Biztosak lehetünk abban, hogy tényleg jót teszünk Marcival, ha megbuktatjuk? Valóban ez az egyetlen módja annak, hogy a problémáját (nem tanult meg év végéig osztani) megoldjuk?

Könnyen belátható, hogy az évismétlés szinte mindenki számára előnyösebb, mint éppen annak a diáknak, akit érint. Az előző kormányzat tehát jó szándékkal alkotott meg egy törvénymódosítást, amit azonban dilettáns módon vitt végig az iskolarendszeren. A pedagógusoknak pedagógiai eszközöket nem adott, az osztályozás helyett, amit addig nagy biztonsággal végeztek, a teljesen más logikára épülő szöveges értékelést követelte meg tőlük, az évismétlésről való döntés lehetőségét pedig kivette a kezükből. Ez utóbbit ráadásul sokan úgy élték meg, hogy szakmaiságukat kérdőjelezik meg, és egy pedagógiai döntést a szülőkre bíznak. Mindez együtt jelentősen frusztrálta a tanárokat. A szülők jó része sem volt elégedett, különösen, amikor a szöveges értékelést olvasta, hiszen annak értelmezése nem triviális, és míg a tanár is sokkal könnyebben mond egy számot egytől ötig a diák teljesítményére, a szülő is sokkal könnyebben értelmezi azt a számot, mintsem egy pedagógiai szakszavakkal teli szövegrészt.

Mindezek fényében nem meglepő, sőt várható volt a pedagógusok reagálása, mint ahogy várható volt az új oktatási kormányzat visszaigazító lépése is. A pedagógusok esetében a szöveges értékeléssel és a buktatás tilalmával való szembehelyezkedés egyéni racionális viselkedés volt, ami érthető, de sajnos a köz számára nem jó megoldás. A kormányzatnak sokkal inkább támogatást kellene nyújtania, megtanítani például jól értékelni a pedagógusokat. A fejlesztő értékelés a tanulás hatékonyságának, a tanulói teljesítmény ösztönzésének egyik legjobb formája.

Mitől fog megtanulni jól értékelni a pedagógus? Biztosan segítene, ha őt is értékelnék, így a bőrén keresztül érezné az értékelés fontosságát és fejlesztené a saját gyakorlatát is általa. Biztosan segítene, ha születnének megalapozott kutatási eredmények a különböző pedagógiai gyakorlatok és értékelések eredményességéről. Biztosan segítene, ha a pedagógus többet kommunikálna a szülővel és közösen értékelnék, biztatnák a gyermeket. Biztosan segítene egy támogató inspektori rendszer, ahol figyelemmel kísérnék a tanulók továbbhaladását és ahol túlzottan nagy elakadások mutatkoznak (lásd tömeges buktatás), ott közelebbről is szemügyre veszik, vajon megtettek-e mindent a gyerek sikeres továbbmenetelésért, nem éltek-e vissza az évismétlésre kötelezés olyannyira áhított és visszakapott eszközével?

Ha Marcival pedagógiai jellegű probléma van, vagyis tényleg azért kell megbuknia, mert nem tanult meg osztani, akkor a pedagógus kezébe is pedagógiai eszközöket kellene adni, és nem csak annyit üzenni neki, hogy „Tudod mit? Ha nem boldogulsz vele, megengedem, hogy megszabadulj tőle.”

 
Kölöknet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 
2010 december 14.
Bizakodó egyetemista
Kedves anya, aktucs, nagyi!
Mindenki sok sok igazságot felsorolt szülői gyerek és tanári oldalról is. Ez mind azt mutatja, hogy valóban problémák vannak az oktatásban, ehhez viszont egy magasabbról, összefogóbb reformrendszert kevés idő alatt bevezetni tudó "akármire" lenne szükség./állam, oktatásügyi minisztérium/ Ennek kezdete pedig alulról jövő kezdeményezéssel indulhatna meg, hisz most igen alul támogatott az oktatás. Ahhoz hogy egy tanár jobban oda tudjon figyelni egy tanulóra ( h honnan jött, milyen a beszédkultúrája és ennek megfelelően fejleszteni) sokkal több idő, eszköz szükséges. Gondoljunk bele egy 45 perces óra elég kevés időt ad h 30 gyerek elmélyüljön akármiben, és a tanár ez alatt felmérje ki hol tart, és ha lemaradt h segítsen... stb. Ha már hallottak alternatív oktatásról, sok hasznos dolog van ott, viszont az anyagi támogatottság központi szerepű, állam nm bírná. Azonban a lényeges módszereket át lehetne ültetni! A hagyományos iskolákban nevelkedtünk, az úgy mond jó tanárok is, ezért is igen nehéz a váltás, hisz a saját tanulási-tanítási folyamatainkat kérdőjelezzük meg, amiben részben hittünk, és a család is! Én bizakodok, és reformok támogatója leszek mindenképpen, ha végre a "nagykutyák" is belátják.
2010 július 27.
Anya
Nagyi, én esküszöm megteszek mindent. Nem mondok a gyereknek rosszat a pedagógusról és igyekszem folyamatosan tartani a kapcsolatot. Ellenben olyan még nem fordult elő, hogy ő keresett volna, hogy beszéljük meg hogyan tudnánk megoldani ezt vagy azt. És nem beszéltük be a gyereknek, hogy zseni, pedig átlag feletti intelligenciával bír, csak épp részképesség zavarral és az ehhez kapcsolódó magatartás problémával küzd. Ellenben "hála" a jó kis iskolarendszernek az önértékelését már padlóra vágták.
2010 július 26.
nagyi
Meg egy halom dilettáns szülővel(tisztelet a kivételnek), akik bebeszélik a gyereknek, hogy te zseni vagy fiam, csak a pedagógus rossz. Így aztán a gyerek rosszul értékeli saját teljesítményét, nem képes erőfeszítésekre. Csak akkor érünk el eredményt, ha a szülő és a pedagógus nem rombolja le a gyerek előtt a másik tekintélyét. Ha a gyerekek kilóg a sorból valamiért, közösen kell orvosolni.
2010 július 22.
Anya
Az lehet, hogy sok kiváló koponya kikerült, viszont a sorból valamiért kilógó gyereket nem tudja/tudta kezelni ez a rendszer és meggyőződésem, hogy így sok értékes emberkét tönkretesz. a kiégett pedagógusoknak meg üzenem (sajnos ilyen van a gyerekemnek is), hogy nem kötelező tanítani, ha meg tanít, akkor csinálja odaadással.
2010 július 22.
Aktucs
A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Nem a buktatást, a stigmatizálást kell(ene) megszüntetni. Egyébként több olyan esettel is találkoztam, amikor az 1. vagy 2. osztály megismétlése után maga a gyerek is jobban járt, megtanult olvasni, számolni, és nem húzta magával a hátrányát 10-12 éven keresztül...
Egyébként tetsztt a cikk. Az előző hozzászóláshoz viszont üzenem: a magyar oktatási rendszerből rengeteg kiváló koponya került ki, és jól működött, amíg nem próbálták meg átalakítani. A dilettáns pedagógusok pedig többségében képzett, ámde 2-3 helyen dolgozó, kiégett, alulfizett emberek, akik csak elvárásokat kapnak, eszközöket nem.
2010 július 22.
Aktucs
A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Nem a buktatást, a stigmatizálást kell(ene) megszüntetni. Egyébként több olyan esettel is találkoztam, amikor az 1. vagy 2. osztály megismétlése után maga a gyerek is jobban járt, megtanult olvasni, számolni, és nem húzta magával a hátrányát 10-12 éven keresztül...
Egyébként tetsztt a cikk. Az előző hozzászóláshoz viszont üzenem: a magyar oktatási rendszerből rengeteg kiváló koponya került ki, és jól működött, amíg nem próbálták meg átalakítani. A dilettáns pedagógusok pedig többségében képzett, ámde 2-3 helyen dolgozó, kiégett, alulfizett emberek, akik csak elvárásokat kapnak, eszközöket nem.
2010 július 21.
Anya
Nagyon jó a cikk! Sajna a magyar oktatási rendszer úgy rossz, ahogy van, benne egy halom dilettáns pedagógussal (tisztelet a kivételnek)akik nem tudnak mást, mint belepaszírozni a gyerekeket egy sablonba, akit meg sehogy sem sikerül azt elásni.
Elveszik a gyerekek önbizalmát meg a kedvét a tanulástól.
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás