IskolaPedagógus

Oscar-díjas a magyar tehetséggondozás?

Az Oscar-díjat kapott Mindenki című magyar kisfilm kapcsán a kezdeti öröm után nagyon sokakban további gondolatok támadtak, amit a neten széles körben meg is osztottak. Talán leginkább három csoportba oszthatók a megjegyzések. A többség számára fontos üzenetet hordozott, hogy összefogásra van szükség. A verseny egymás ellen hangolja a gyerekeket a kooperáció helyett, a gonosz, vagy kevésbé gonosz, de eredmény centrikus tanárnő csak saját magát próbálja fényezni a gyerekek fejlesztése helyett. A másik, jóval kisebb, de létező csoportja a kommenteknek egyértelműen nemtetszésének adott hangot. Egyrészt szerintük ezek a feminista kislányok a rend ellen lázadnak, pedig rendre és fegyelemre szükség van. Másrészt olyan nincs, hogy mindenki – akkor is, ha nincs hangja - énekelhessen egy kórusban. Így nem lehet tehetségeket gondozni és eredményeket elérni. Ráadásul a tanárnőt csúnyán megalázzák a film végén. A harmadik és a legkésőbb elinduló csoportja a kommenteknek azt feszegeti, hogy a film nem igazán jó. Szép tanmese, de allegorikus és nem tükrözi a valóságot. Érdekes háttér információ ehhez, hogy állítólag egy megtörtént svédországi eset adta a film alapját, ahol azért másképpen alakultak a dolgok. A szülők felháborodása nyomán feloszlott a kórus – ha igazat lehet adni az erről szóló pletykáknak.

Forrás: Kölöknet.blog - Tanulópénz

 


Mindenki

Fotó: 24.hu

Bennem is sok gondolat ébredt a film és az utána jövő kommentek kapcsán. Elmondom tehát, hogy számomra mit üzen a film. Oktatáskutatóként nem a film által közvetített életigazságot és nem a film esztétikai minőségét tisztem taglalni, hanem azt, hogy a mai magyar iskoláról (amely, azért tudjuk az élet lenyomata is egyben), mit mondhat el nekünk a film, és hol lehet hiányérzetünk.

Mit mond az iskoláról?

Sokan gonoszt látnak a tanárnőben, pedig azt gondolom, a legjobbat próbálta kihozni egy olyan helyzetből, ahol 1.) minden gyereket fel kell venni, 2.) eredményt kell elérnie és 3.) egyedül kell megbirkóznia a feladattal. Azt hiszem ez minden mai magyar pedagógus számára alapfeladat és szinte mindenki küszködik is ezzel. Miért is? Mert a gyerekek nem egyformák, tehát külön kellene velük foglalkozni, kooperatív technikákat, személyre szabott pedagógiát alkalmazni, de erre a legtöbb pedagógus nincs felkészítve és időt sem kap rá a zsúfolt tanterv mellett. Ráadásul nincsenek segítői (pedagógiai asszisztensek, a film esetében másodkarnagy), egyedül van. De hiányzik még egy fontos feltétel, mégpedig az, hogy ne az aranyérem, az első hely legyen a lényeg. Gondoljunk bele, most mindannyian azért beszélünk erről a filmről, mert Oscar-díjat kapott. Érdekelne valakit a film üzenete Magyarországon, ha nem kap Oscar-díjat? Érezzük ennek a visszásságát? A magyar dicsőségre és fényre vágyik, gyors sikerre, olimpiai aranyéremre, Nobel-díjra, Oscar-díjra. Az iskolákban tanító tanároktól is ezt várja el az igazgató (kerületi és városi versenyeken kell indulni és nyerni), a szülő és az oktatáspolitika is, a tehetséggondozás nevében. A média pedig szállítja a szülők számára az egyre értelmetlenebb rangsorokat (legutóbb általános iskolákat rangsoroltak, ami szakmai nonszensz), akik egyre inkább azt fürkészik, melyik az aranyérmes iskola, hogy csemetéje is majd első legyen, de miben is? Ez a fajta individuális versenyszemlélet és díjak hajhászása nem azonosítható a közösségi célokat is figyelembe vevő eredmény centrikus pedagógiai szemlélettel. Ilyen eredmény az, ha minden gyerek a képességeinek megfelelően maximálisan fejlődik, ezt viszont nem lehet egy lineáris és hierarchikus rangsorban egyértelműen fellistázni. Lehet Erika nénit nem szeretni, de ilyen feltételek mellett nehéz egy pedagógusnak megfelelni az elvárásoknak. A tanárok többsége úgy oldja meg a feladatot, hogy kiszelektálja az arra nem érdemes tanulót, hogy ne kelljen foglalkozni vele. Tulajdonképpen ez a tehetséggondozás magyar módra. Ehhez képest Erika néni mindenkit bevett a kórusba. Lássuk be, hogy részben jó szándékkal teszi a rosszat. És ez azért fontos, mert könnyű lenne azt gondolni, hogy az iskola azért nem működik, mert tele van kiégett, gonosz vagy legalábbis nem igazán jóakaratú pedagógussal, de a helyzet ennél rosszabb. Ugyanis a nem adekvát, de jó szándékú tanári viselkedés az, ami igazán káros, hiszen káros hatása nehezen észrevehető, mégis mélyen hat. Miről van szó? Sokan ismerik a Pygmalion hatást, ahol a pedagógus – szakmailag nem feltétlenül korrekt és objektív - értékelése nyomán a tanuló jobban vagy rosszabbul kezd tanulni, függetlenül attól, hogy valójában mire lenne képes. A kompetenciamérés adatai alapján kimutatható, hogy az alulértékelt gyerekek (akiknek az osztályzata alacsonyabb, mint a kompetenciamérés eredményéből következne) a következő években már gyengébb teszteredményeket érnek el. Egyszerűen leállnak, mert a pedagógus ilyen jelzést adott. A „deal” az, mint a filmben is, hogy hagyom, hogy ott legyél az osztályban, kórusban, nem várok el sokat tőled, cserébe maradj nyugton és ne zavard az órát. Így lehet heterogén osztályban is haladni a jókkal. Előbb-utóbb mindenki lemond a gyerekről, még a szülő is. Hiszen tényleg egyre gyengébb. De nem azért mert, ne lenne többre képes, hanem azért, mert a pedagógus nem néz ki többet belőle és persze nincs rá közeg, idő és kompetencia, hogy valóban értőn foglalkozzon vele. A kompetenciamérés adatai alapján nem meglepő módon, azokat a tanulókat hajlamos alulértékelni a pedagógus (tehát azoknak ad rossz matematika jegyet, holott a kompetenciamérésen jó teszteredményt írt), akik hátrányos helyzetűek és a szülők nem tartják a kapcsolatot az iskolával. 

Vagyis a tanár nem igazán egymás ellen hangolja a gyerekeket, csak egyszerűen lemond némelyekről. És nem pedagógiai eredmény centrikus a tanárnő, hanem próbálja szállítani a magyar társadalom, a szülők által igényelt trófeát. Próbál nagyot álmodni. Csak ezzel az állandó nagyot álmodással az a baj, hogy a hatékony, kevésbé látványos aprómunka senkit sem vonz. Ilyen lenne a személyre szabott pedagógia. A szelekcióra épülő versenyszemlélet viszont igen, mert ott mindig van aranyérem. Ja, hogy a többiek mind elvéreznek? Kit érdekel. A magyar oktatási rendszerben az a lényeg, hogy legyenek tehetséges tanulók, akik díjakat hoznak el, még azon az áron is, hogy a többség elkallódik. Miért nem fordítjuk ezt meg? Lehetne azt mondani, hogy mindenki érje el azt a minimumot, amivel boldogulni tud ő és a társadalom, még azon az áron is, hogy nem lesznek aranyérmeink. Az ideális persze az lenne, hogy mindenki boldoguljon, és a tehetségesek szárnyaljanak, de ha már muszáj választani, én ezt a második opciót választanám. Szerintem a film egyik fontos üzenete is éppen ez.

Mi az, ami viszont hiányzik?

Persze számomra is inkább allegorikus tanmese a film. De nagyon megnéznék egy 90 perces játékfilmet, ahol éppen az a hiányzó részlet lenne kibontva, hogyan is tudta meggyőzni a két kislány a többieket, hogy maradjanak csendben a fellépésen, mert ez nálunk szinte elképzelhetetlen. Milyen érvek hangozhattak el, hogyan tudták a maguk oldalára állítani az eminenseket, vagy azokat, akik félnek a nyilvános véleménynyilvánítástól? A Henry Fonda szereplésével játszódó 12 dühös ember című amerikai film mintájára milyen jó filmet lehetne csinálni. Akkor végre megjelennének a szülők is, akiknek hiányában lesz a film igazán allegorikus. Nagy valószínűséggel a gyerekek bevonnák a szüleiket és elmondanák a problémájukat. MI történne akkor? Bizonyára nem a film poénos végkifejlete fele alakulnának a dolgok, de ettől lenne izgalmas és életszerű. Vajon megtörténhetne, hogy a szülők maguk kérik, hogy mindenki énekelhessen? Mennyire életszerű, hogy a tehetséges, eminens gyerekek szülei küzdenek az osztály leszakadóiért, hogy őket is zárkóztassák fel, még ha kicsit lassabban is halad az ő egy szem kis gyémántbogara? Leginkább azt hallhatjuk tőlük, hogy a gyengék lehúzzák a jobbakat, ezért minél előbb különítsük el őket egymástól. Az elit szülő a legnagyobb motorja Erika néni viselkedésének. Nem tudom, hogy ez lejön-e nekik is, miközben meghatódva megkönnyezik a film tényleg szép igazságát.

És persze nem akarom a szülőkre húzni a vizes lepedőt. Ez egy olyan csapdahelyzet, amit nem lehet egyénileg megoldani. Vagy ha igen, akkor lenne nagyon fontos, hogy ki legyen bontva ez a hiányzó rész, és a 12 dühös ember mintájára lépésről lépésre lássuk, hogyan lehet meggyőzni mindenkit. Mint ahogy azt is lássuk, hogy azok, akik nagyon mást gondolnak, szintén küszködnek, oka van annak, hogy így gondolkodnak Csak ennek megértésével lehet tovább lépni. Az amerikaiak mesterei az ilyen filmeknek (ilyenek a 2008-as válságról készített filmjeik is, ahol a döntéshozók egyéni döntéseit és személyes érzelmeit is filmre viszik és így értetik meg a közönséggel, milyen döntést, vagy kompromisszumot hozni, és nem fekete-fehérben gondolkozni), de ott valószínűleg a valóság tényleg nyújt ilyen példákat. Itt Közép-Kelet-Európában kevéssé. De mégis megoldható lenne, hiszen van rá precedens (számomra az Ötödik pecsét vagy a Hideg napok talán leginkább azok a filmek, amelyek megközelítik ezt a szemléletet). Izgalmas lenne a Mindenki című filmből 90 perces játékfilmet csinálni, ahol egy-két progresszív szülő és gyerek valóban meg tudja győzni az igazgatót, pedagógust és a többi szülőt, gyereket, hogy mindenki énekelhessen. Hallanánk az érveket pro és kontra, és talán valóban elkezdenénk felismerni, hogyan kell ezt csinálni. Lehetséges, hogy a kevésbé jókkal foglalkozni kezdene egy másik énektanár külön foglalkozások keretében. A legjobbakból pedig alakulhat egy kamarakórus, hogy azért létrejöjjön a magas színvonalú művészi élmény, alkotás is. Nem allegóriára van szükségünk, de fiktív dokumentumfilmekre, ahol a kooperációs technikákat élőben, hús-vér valóságukban láthatjuk. Az allegorikus filmek (pl. a Fehér isten) az igazat mondják, a dokumentumfilmek a valódit. Egy ilyen fiktív dokumentumfilmmel talán közelíthetnénk a valóságot az igazhoz.

 

Forrás: kölöknet.blog.hu - Tanulópénz

2017 március 08. Lannert Judit - Tanulópénz

 
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás