Anya sosem beteg, mert nincs ideje rá

Nos, én mindig is pocsék beteg voltam. Ha elkaptam akár a legenyhébb influenzát, azonnal ledöntött a lábamról, eltrombitáltam naponta legalább négy csomag százas zsepi csomagot, bekuckóztam a kanapéra a teámmal, a forróitalporommal, meg némi keksszel, felkötöttem kontyba a hajamat, hogy még csak véletlenül se ingerelje egy arcomba lógó tincs az orromat, és egész nap vegetáltam. Általában három nap után volt mindig valamivel emberibb fejem, amivel már újra kimertem merészkedni az utcára, és négy-öt nap, de sokszor egy hét is kellett, hogy újra tanulni, vagy dolgozni tudjak. Mármint rendesen, teljes erőbedobással.

Most, tíz-tizenöt évvel és egy gyerekkel később, már egy kicsit más a helyzet.

Az óvoda óta már nekem is erősödött némileg az immunrendszerem, és őszintén szólva a legtöbb alkalommal az én gondom-bajom eltörpül amellett, hogy minden körülmények között el kell látnom egy négyévest. Akkor is, ha egészséges és édi-bédi, és akkor is, ha betegen próbál édi-bédi maradni, de a nyűgösségtől nem annyira sikerül szegénynek.

Az elmúlt négy évben már sok mindent láttam és átéltem, amire a szíve mélyén egész biztosan egy szülő sem vágyik:

Láttam a tíz hónapos gyerekemnek fennakadni a szemét az epilepsziás rohamtól; lefagyva, tehetetlenül figyeltem, ahogy az orvos tubust kér, mert a rohamra kapott nyugtató után nem emelkedik a kicsi mellkasa; éreztem, ahogy az MR-vizsgálat előtt összecsuklik a kezemben az altatótól; aztán pár évvel később, ahogy befullad a Krupptól, vagy hogy a Covidtól úgy köhög, mint egy félrenyelt szamár. Persze sok minden mást is, amik ezek mellett szinte eltörpülnek, még sem különbek tőlük semmivel, hiszen minden egyes beteg állapotban egy valami mindig közös: a féltés.

Azt hiszem, a féltés, az állandó készenlétre való „átállás” miatt, ha úgy tetszik, az elmúlt négy évben én elfelejtettem beteg lenni.

Persze voltam beteg, de nem úgy, mint ahogy a cikk elején leírtam: most már szó sincs napokra való bekuckózásról, vegetálásról, pihenésről, ugyanis ezekre már nincs idő, nincs lehetőség. Még úgy sem, hogy nem egyedüli szülőként nevelem a gyerekemet. És hogy miért? Mert mindig anya kell. Anya mindig tudja a megoldást, anya mindig segít, anya mindig ápol, fájdalmat csillapít, anya mindig óv és véd, anya valamiféle bástya.

Mindössze egyetlen alkalomra emlékszem, amikor tényleg „elvonultam” gyógyulni az elmúlt négy évben: kettő éves lehetett, amikor lázasan feküdtem két napig, miközben a kis lurkóm nem értette, anya miért van elszeparálva a hálószobában. Igaz, akkor ő nem volt beteg, és csak így tudta megúszni, hogy elkapja tőlem azt a nyavalyát.

Mostanában azonban nagyjából így zajlanak a betegségeim: a kicsi hazahoz valamit az oviból, miután egy hetet sem járt, itthon van két hétig, miközben az én szervezetem küzd és küzd, hogy ne húzza be, dacolva kialvatlansággal, fáradtsággal, az otthon töltött napok miatti mozgáshiánnyal.

Aztán mikor a gyerek végre kezd kilábalni a betegségből, a testem nagy sokára kimerül és megadja magát. A torkom bedurran, az orrom megduzzad, az arcom vöröslik a zsebkendőhasználattól. A kialvatlanság folytatódik, igaz, most már a saját diszkomfort érzet miatt; azaz a bedugult orrnak, a kimerült testnek köszönhetően a pihentető, gyógyító alvás ismét távoli vágyálomnak tűnik. Majd szép lassan, valahogy mégiscsak regenerálódik az anya-test, pár hét alatt visszarendeződik minden „átlagosan fáradt üzemmódba”, hogy aztán készen álljon a következő, nem is annyira váratlan betegség-küldetésre.

És te, hogy vagy? Van időd, módod betegnek lenni? Vagy anyaként ez számodra is luxusnak tűnik?