Szülő- és gyereknevelés

Minden gyermeknek megvan a maga igazsága – csak meg kell hallgatni

Emlékek egy angol iskoláról

Könnyáztatta, duzzadt, piros arcocska kukucskál ki a sok, apró egyenruhás gyermek mögül. Fejecskéjét lehajtja, ahogy megjelenik az ajtóban. Tanítója mosolyogva int felé, hogy mehet, miután észrevett engem. Kisfiam lassan felém araszol, majd egy hatalmas sóhajjal hasamba fúrja magát. Rázkódik néhányat. Tudom, hogy valami nagyon bántja. A szemközti lépcsőházból széles mosollyal előlibben nővérkéje. A nagy, önfeledt zsivajban a családok elbúcsúznak a nevelőktől, osztálytársaktól, egymástól, majd sorban kiszállingózunk az iskolából.

Minden gyermeknek megvan a maga igazsága – csak meg kell hallgatni

Kint szitál az eső, mintha együtt érezne velünk. Komótosan lépkedünk a buszmegálló felé. Körbe-körbe pillantunk, hiszen alig egy hete vagyunk ebben az idegen országban, városban. Minden más, minden új, minden furcsa. Magamhoz húzom őket.  Lepillantok a fiamra. Hagyok időt, hogy megnyugodjon, összeszedje gondolatait. Ahogy belekezd mondókájába, kis keze ökölbe szorul, hangja felerősödik, szeme szikrákat szór.

- Hazudnak! Mindannyian! Nem értenek semmit, hiába mondtam ezerszer, hogy nem én voltam, nem én kezdtem, csak megvédtem magam! Utálom őket, haza akarok menni!

Elmeséli, hogyan akarták kirántani alóla a kismotort az udvaron, majd miután nem adta, megpróbálták megütni. Nem hagyta magát, eltolta társát, lehet, hogy túl erősen, mindenesetre hanyatt esett és zokogva szaladt tanárához elpanaszolni, hogy őt bizony ellökték. Azt mondja, leszidták, legalábbis azt hiszi, igen, az kellett hogy történjen, hiszen ilyenkor mindig ez szokott következni... de azért nem egészen biztos benne, mert nem volt kiabálás.

Ahogy mesél, bánata, az igazságérzetén esett csorba esősebb haragjánál és újra elsírja magát. A szívem összeszorul, én is a könnyeimmel küszködöm. Alig jön ki hang a torkomon. Pontosan tudom, mit érez, hisz én is ugyanolyan "kisgyermek" vagyok itt, mint ő. Alig beszélem a nyelvet, nem ismerek senkit. Én is harcolok, küzdök pont, mint ő a motorért...

Megbeszéljük, hogy másnap bemegyek tanítójához és elmesélem az ő igazát is. Szép lassan megnyugszik. Legalább ő. Elérjük a buszmegállót, leintjük le a buszt, felszállunk, fel az emeletre, és máris robogunk. Az első sorból csodálkoznak mindenre, ami feltárul előttük. Már vidáman nevetgélnek. Legalább ők. Én még nem tudok. Elbizonytalanodom, féltem őket, féltem magunkat ebben az idegen, kiszolgáltatott világban. De ahogy önfeledt arcukra nézek, szép lassan az enyém is kisimul és velük örülök.

Este a vacsoránál újra elmeséli, megéli történetét, de már sokkal higgadtabban, annak tudatában, hogy holnap úgyis kiderül "az igazság". Már a részletekre is jobban emlékszik. Elgondolkodik, lehet, hogy túl erősen tolta, talán kicsit lökte, és mintha valami kibékülés-féle is történt volna a másik kisfiúval. Látom, hogy megbékél. Később, amikor a szobájukba kukucskálok, egyenletes szuszogást hallok, alszanak. Én még nem tudok. Próbálom elképzelni, mit, hogyan mondok majd el tanárának, jobbnál jobb szavak után kutatok a szótárban, ezerszer lepörgetem a majdani beszélgetést. Keresgélem a tökéletesnél is tökéletesebb mondatokat, kifejezéseket, hogy mindent a legapróbb részletességig vissza tudjak adni gyermekem elbeszéléséből. Hiába fekszem le időben, sokáig forgolódom, de végül mégis álomba merülök.

Hittel, bizalommal indulunk reggel útnak. Angol szójátékokat játszunk a buszon, hogy eltereljem gondolataikat. Lépéseiket mégis egyre bizonytalanabbnak érzem, ahogy közeledünk új iskolájuk felé. Mellkasomban érzem a szorítást, ahogy a kapun belépünk. Izgulok, szorongok, nem kevésbé, mint ők, mégis próbálok mosolyogni, erőt sugározni feléjük.

A tanító néni szeretettel fogad. Belekezdek mondókámba, de motyogok. Nem jönnek a szavak, semmi sem jut eszembe, hiába töltöttem órákat azzal, hogy felkészült, magabiztos legyek. Rám mosolyog, megnyugtat, a mondatfoszlányokból is megért, kisegít, kiegészít. Kisfiam igazsága is összeáll, majd megköszöni, hogy felkerestem, elmondtam, hogy mi történt, mert ők csak a "másik igazságot" hallották, ezt a részt csak feltételezték. Megnyugtat, hogy az ilyen esetekben mindig minden gyermekkel négy- vagy hatszemközt megbeszélik és kiértékelik a történteket, konfliktusokat, hogy tanuljanak belőlük. Megértő, tudja, milyen nehéz most nekünk, de biztat is, hogy pár hónap és a gyerekek folyékonyan fogják beszélni a nyelvet. Elbúcsúzunk.

Ólomlábakon halad az idő. Alig várom a fél négyet. Lépteim gyorsulnak, az utcák egyre ismerősebbek, ahogy szinte repülök az iskola felé.

Ragyogó, piros arcocska kukucskál ki a sok, apró egyenruhás gyermek mögül. Fejecskéjét büszkén a magasba tartja, ahogy megjelenik az ajtóban. Tanítója mosolyogva int felé, hogy mehet, miután észrevett engem, majd rám kacsint. Kisfiam felém szalad, és egy hatalmas ölelést kapok. Boldog és elégedett.

Tudom, hogy azért, mert ő is, mint mindegyik gyermek, megkapta a maga igazságát.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó