AjánlóKönyv

Játsszunk karácsonyt!

Megkérdeztem a kisfiamat, hogy szerinte miért van zsák Télapó hátán. Nem tudta. Mondtam, hogy ajándékokat rak bele, és mindenkinek ad valamit, amikor jön. „Neked mit rak majd a cipődbe, mit gondolsz?” Azt válaszolta: „túró rudit”. „És a papinak?” „Vajat”. „Maminak?” „Sajtot.” Hogy lesz ebből egy év múlva playmobil és headset? Érzem, hogy ez tőlünk függ...

Szerintem az Ünnep látta, mit tesznek a nevében és fájt neki. Fájt az Ünnep. Persze, lehet, hogy mérges volt, de ez teljesen mindegy, úgysem törődött vele senki. Akciós plazmatévét vásároltak. Kakaóbevonós, belül üreges Mikulásra vadásztak. Vettek még egy bármit. Beírták az üzenőbe, hogy holnap szép ruhában kell menni.  És ami a legmeglepőbb: semmire nem volt idejük, spóroltak, hogy majd legyen később. Az Ünnep nem értette, mi folyik itt.

Nehéz eldönteni, hogy az-e a tragikusabb, ha valaki egyedül ünnepel, ha nem ünnepel, vagy az, ha az ünnep rosszabb, mint bármelyik hétköznap.

Valóban a plazmatévé a legszebb karácsonyi ajándék? Baj az, ha ezt az ünnepet „használjuk fel” arra, hogy megvegyük a háztartásunkba szükséges tárgyakat? Ha nem meglepetés a meglepetés? Milyen érzés zoknit és sapkát találni a csomagban?

Egy képregényben a dagadt macska gazdája minden karácsonyra sapkát kap az anyukájától. A sokadik alkalommal tapintatosan csak ennyit kérdez: „Te, anyukád vállfát is tud horgolni?!”

Sajnos, ez nem egy olyan dolog, hogy egy kicsit így, kicsit úgy gondolom. Vagy szakítok az őrülettel, ami az ünnepet körülveszi, vagy nem. Nincs olyan, hogy kicsit veszekszem a kupleráj miatt, nincs olyan, hogy kicsit idegeskedem a sorban állás miatt, nincs olyan, hogy kicsit írok be az üzenődbe, mert beszélgettél az ünnepi műsor alatt. Ahogy olyan sem, hogy kicsit leszek szomorú, ha olyasmit kapok, amiről ordít, hogy nem az enyém, nem nekem szól. Döntenem kell, hogy mostantól valóban ünnepelni fogok-e.

Sok karácsony telt el a kisfiam születése előtt. Amióta ő van, tudom: nem lehetőségem, hanem felelősségem, hogy miként döntök. Ha én nevetek egész nap, akkor ő azt fogja gondolni: „ez az anyuka.” Ha úgy élünk, azt fogja mondani a maciknak: „szerelmes macik”. Ha karácsonykor (is) játszunk és bohóckodunk, akkor ő azt fogja gondolni: „ez az ünnep”. Ha sokáig így teszünk, úgy fogja tudni: „ez az élet”.

Abban, ahogy egy iskola ünnepel, vagy ahogy hagyja ünnepelni a résztvevőket, fontos üzenet rejlik. Elárulja, hogy mit gondolnak az ottaniak megélésről, katarzisról, közösségről. Adnak-e módot maguknak és másoknak, hogy megéljék azokat a rítusokat, amelyek jelenléte ad ritmust, végső soron értelmet a hétköznapi létnek.

Engem olyan kérdések foglalkoztatnak, hogy miért mondják az emberek, hogy széthullottak a közösségek. Hogy felbomlottak a családok. Mindenki magányos. Nem törődnek egymással. Azt sem tudom, ki a szomszédom. Szomorúak és panaszosak az emberek. Nem segítenek egymásnak. Én megértem ezeket a gondolatokat, sőt némelyiknek a tudományos magyarázatát is ismerem. De egyet nem értek: ha ez mindenkit ennyire zavar, akkor ki önző, zárkózott és pesszimista? Ez olyan, mintha a levesből kiszólna a répa: „Itt mindenki idegesítően puhány és meleg.”

Nemrég mesélte valaki, hogy külön szekrényük van azoknak a holmiknak, amiket a gyerekek kapnak ajándékba. Ezek nem azok az ajándékok, amiket adagolva adunk oda a kicsiknek az év során, mert annyi van, hogy bőven kitart. Ebben a szekrényben azok voltak, amiket meg sem mutatnak nekik. Éreztem, hogy a kuka megemlítése ebben a kontextusban, lehet, hogy kényes kissé. „Nem lehet kidobni. A nagymamától kapjuk.”

Ha nem értjük az ünnepet, akkor ijesztővé válik. Ha ijesztő, akkor félünk tőle. Ha a félelem irányítani kezd, akkor bármi megtörténhet. Aki úgy nőtt fel, hogy látta, a szülei félnek, nem lesz miből bátorságot merítenie.

Az óvoda és az iskola kiváló terep a közösség létrehozására, építésére. Ahol sok ember van, ott ünnepnek is kell lenni, különben elfogy az idő, és mindent ellepnek a hupizöld  gumimaci figurák. Kezdjük újra, Karácsony! Tiszta lappal: hagyjuk az ünneplőt, hagyjuk az ünnepi műsort, a felsorakozást, a fegyelmet. Kérdezzük meg a gyerekektől és magunktól, hogy miként ünnepelnének szívesen. Lehet, hogy másképp, csak egyszer próbáljuk ki! De az is előfordulhat, hogy visszatérünk az ünnepi ruhához, és spontán jön az ünnepi viselkedés. Hiszen nem véletlenül alakult így! A különbség, hogy ezt azt ünnepi szívünkkel, együtt találtuk ki.  Az a nehéz ebben, hogy valaki, valamikor nem figyel egy pillanatra, és máris, szép lassan elszivárog a tartalom.

Elhatároztam, hogy leírom, mi hogyan ünnepelünk. A könyv címe ez is lehetett volna: „Játsszunk karácsonyt!” (Végül ezt a címet kapta: Ünnep gyomorgörcs nélkül.) Összegyűjtöttem játék- és ajándékötleteket, amelyekhez nincs szükség semmire, csak ránk. Olyanokat, amelyeket nagyon pozitívan éltünk meg a tanítványaimmal, hallgatóimmal, vagy pedagógus-továbbképzések felnőtt résztvevőivel. Amikor amellett, hogy tanultunk, megengedtük magunknak azt is, hogy egyszerűen csak legyünk. (Valami ehhez hasonló lehet az ünnep?)

A könyv segítségével elkezdődhet a változás, ami mindenképpen nyereséggel jár, akkor is, ha visszatérünk a jól, vagy rosszul bevált régihez. Az első rész tevékenységeinek kipróbálása során megtudhatjuk, ki mit gondol, s érez „itt és most”. („Kik vagyunk és mit ünnepelünk – benned az a legcsodálatosabb!”) A második rész az együtt töltött idő mélyebb megélésében segít, választ kaphatunk a kérdésre: kik vagyunk mi, így együtt? („Az ünnep közös megélése – a részek egésze.”) Végül tárgyak nélkül ajándékozunk, mi magunk válunk meglepetéssé. („Az ünnep beteljesedése – én vagyok az ajándékod!”) Pedagógusoknak szakkönyvként (korosztályi, nehézségi fok, és fejlesztési terület szerinti besorolással, óravázlattal), családban és baráti körben alkalmazva segédeszközként használhatjuk az élményszerzéshez. Ha meglepetésként kapjuk, vagy adjuk, ürügy az ajándékozó azonnali bevonására!

E gyűjtemény segítségünkre lehet abban, hogy megtisztítsuk az ünnepet attól, ami rárakódott, hogy megláthassuk az igazi arcát, mert csak így van lehetőségünk megszeretni. Az ünnep nem más, mint idő, tér, és nevetés. Egyik sem kerül semmibe, nem is árulják sehol. Elég, ha hazamegyünk, vagy befogadunk valakit, aki magányos. A könyvben szereplő játékok és technikák segítségével megteremtődik az ünnep szimbolikus tere és ideje, a nevetés pedig már jön magától.

A szerző elérhetősége: dramarozsa@gmail.com

2010 december 15. Rózsa Ildikó

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2011 július 05.
Baranyi Gizella
A játékok megmutatták,hogy hogyan teremthetünk
olyan közeget, ami igaz emberi értékeket hoz felszínre,ahol a szeretet hullámai csapkodnak,ahol egymásra figyelünk,ahol igaz könnyek csoroghatnak,ahol beismerhetjük hibáinkat,...itt egy értékes közösség formálódhat .
Kölöknet hozzászólás
aláírás