Iskola

„Nem a gyereknek kellene iskolaéretté, hanem az iskolának kellene gyerekéretté válnia.”

Miért nem iskolaérett a mai hatéves gyermekek többsége? Molnár Anikó – gyógypedagógus

Mindig azt mondják, hogy a gyereknek kell iskolaéretté válnia. Én erre azt mondom, hogy az iskolának kéne gyerekéretté válnia, és akkor sokkal eredményesebb lenne az oktatás.

„Nem a gyereknek kellene iskolaéretté, hanem az iskolának kellene gyerekéretté válnia.”

Fontos tudni, hogy szakmailag legalább olyan veszélyes valakit visszatartani óvodába, aki iskolaérett, mint beiskolázni azt, aki nem az. Az ilyen gyermek gyorsan megtanulja, hogy neki nem kell megküzdenie a dolgokért, mert könnyedén tud teljesíteni, elveszítheti motivációját. Esetlegesen nehezebben tudja az óvodapedagógus lekötni a figyelmét, és miatta sokkal nagyobb kihívás a differenciálás módszerének alkalmazása, ami nem is olyan egyszerű egy 25 fős óvodás csoportnál. A felesleges „parkoltatásnak” később a személyiségfejlődésre nézve lehetnek hátrányos következményei. Azt gondolom, ha egy gyerek iskolaérett, akkor az a gyerek kezdjen iskolát, hiszen ő képes megfelelni az iskola követelményeinek.

Ki iskolaérett?

Az iskolaérettség egy komplex fogalom, mely által lehetővé válik, hogy az óvodás létformából, játékosságból, a gyermek már irányítottabb, kontrollált körülmények között, hatékonyan, eredményesen tudjon az iskolai követelményekben helyt állni.

Erre egy átlagos, tipikus születési és családi körülmények között nevelkedő gyermek 6-7 éves kora körül alkalmassá válik.  Az iskolaérettség nem egyenlő az okossággal, ügyességgel, annál több. A szülők abba szoktak kapaszkodni, hogy értelmileg ugyan fejlett a gyermekük, de szociálisan még nem érett. Azt gondolják sokan, hogy a szociális érettség nem olyan fontos. Szerintem ez kardinális kérdés. Ha valamelyik gyerek szociálisan éretlen, mert fáradékony, gyenge a figyelme, hullámzó, nem tud kivárni, nem tud alkalmazkodni, a kudarcot elviselni, ezek ugyanakkora problémák, mintha a verbális emlékezete lenne szűk terjedelmű vagy a beszédészlelése gyenge. Nagyon fontos tehát, hogy egy kisgyermek mind testileg, tehát idegrendszerileg, mind értelmileg, kognitívan, tanulási képességek területén és természetesen szociálisan is érett legyen, hogy sikeresen kezdhesse az iskolát. A kulcs tehát ezek alapján a sikeresség.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy egy átlagos fejlődés menetű gyermek gyakorlatilag magától iskolaéretté válik a körültekintő szülői és óvodai mindennapok által. Az iskolára való felkészítés nemcsak a nagycsoport feladata, és főleg nem az óvodáé, és nem merül ki foglalkoztató füzetek töltögetésével. Az egész intézményes nevelés az iskolára, és tágan értelmezve az életre készít fel.

Az egyenetlen fejlődés okai

Pár évvel ezelőtt ki tudtuk mondani, hogy a leggyakrabban azért tartottuk vissza a gyermekeket az óvodába, mert bizonyos területen a fejlettségi szintjük gyengébb volt az átlaghoz képest. Most más a helyzet a tapasztalataim szerint. Sajnos, a gyerekek jó részénél a tanulási képességek egyenetlenül fejlődtek. Ennek több oka van: a szülői háttér, ahogyan élünk, a minta szerepe, a felgyorsult világ és életmód, az, hogy kevés minőségi idő jut a gyerekekre, hogy rengeteget néznek televíziót, használják az okoseszközöket, a szülők nem mesélnek nekik, nem hallanak élő szót. Ezek miatt a verbális képességek nem fejlődnek ki megfelelően és magát az anyanyelvet nem tudják eredményesen használni. A gyerekek belekényszerülnek – egyrészt a szülő által – abba, hogy leülnek a televízió elé, okoseszközökkel veszik körbe magukat és csak nézik őket, csendben és bambulnak.

Az okoseszközök hatása a gyermeki fejlődésre

A televízió az idegrendszer fejlődésére, az idegi kapcsolatok kialakulására kimutatottan káros hatással van, így befolyásolja nemcsak a tanulási képességek fejlődését, de a tevékenységek, játék, kreativitás minőségének beszűkülését is okozza, negatív hatással bír a szociális kapcsolati rendszer alakulására, az együttműködési készség fejlődésére és hátráltatja a közösségbe/társadalomba való beilleszkedést is.  Így tehát nemcsak a gyerekek verbális képességei nem fejlődnek megfelelően.

Mi a szülők, mi a társadalom és mi az oktatási rendszer felelőssége?

A szülők abban hibásak, hogy gyermekeik több egyéni figyelmet kellene, hogy kapjanak, több minőségi időt, mint régen, amikor nem volt sem telefon, sem tablet, sem ennyi televíziócsatorna. Azt gondolom, hogy nem lehet ezt teljes egészében a társadalomra kenni: hogy az iskolákban sok a gyerek, a pedagógusok túlterheltek. A szülők is ugyanúgy felelősek a kialakult helyzetért, mégis át akarják rakni ezt teljes egészében az intézményekre.  Az igaz, hogy egy gyermek, adott esteben 8-10 órát is eltölthet az iskola falai között, de az gondolom, legalább annyit számít, hogy otthon mennyire próbálnak következetes napirendet kialakítani és értékkel megtöltött, minőségi időt eltölteni a gyerekekkel, foglalkozni velük.

Nem minden múlik a pénzen

Sok szülő abban a hitben él, hogy anyagiakkal minden pótolható, és ennek biztosításával mindent megtesznek a gyermekükért.

A helyzet tehát nem csak pénzfüggő, sőt, ha belegondolok, ez inkább akadály, mert ez az emberi, lelki oldal, a szeretet, hogy foglalkozunk, beszélgetünk, játszunk a gyerekeinkkel. Régen a szülők az ölükbe ültették csemetéiket, meséltek, kérdezgettek, beszélgettek velük. Egyszerű játékok, egyszerű mesekönyvek voltak. Ma már annyiféle okosító eszköz, játék létezik, amikre azt gondolják a szülők, hogyha azt megveszik, akkor a foglalkozás (lefoglalás) ki van pipálva, és a gyerek majd ezek segítségével magától fejlődik.

Igen, azt gondolom, hogy a szülők is felelősek abban, hogy a gyerekek jó részénél a tanulási képességek egyenetlenül fejlődnek.

Tudom, nem felejthetjük el, felgyorsult világban élünk, így az is igaz, hogy a szülő is nyomás alatt van. Nem tudjuk például azokat a minőségi táplálékokat magunkhoz venni, mint régen, táplálékkiegészítőket szedünk, sokféle szennyezettség ér bennünket, amikre a gyerekek idegrendszere fokozottan érzékeny, így a mai, modern gyerekek már eleve hátránnyal indulnak a régebbi generációkhoz képest. A modernitás tehát legalább akkora hátrány is, mint előny, csak más szempontból. Az a tendencia is említésre méltó, hogy a nők idősebb korban vállalnak gyereket, mint régebben, ami szintén veszélyeztető tényező. Egész más a várandósság időszaka és a kisbabás időszak, amikor az ember a húszas vagy a harmincas éveiben van, mint amikor a negyven évesen vállal gyermeket, mert ekkor a biológia már mást akar.

Nem mondható ki egyértelműen, hogy vajon azért több az iskolaéretlen gyerek, mert a rendszer nem úgy működik, ahogy kellene, vagy azért, mert túlterheltek a pedagógusok, esetleg a szülők elhanyagolóbbak. Ez egy ún. multifaktoriális, több tényezős ok-okozati rendszer.

Az biztos, hogy ha a megfelelő és egészséges táplálkozásra és a gyermekekkel eltöltött minőségi időre jobban figyelnénk, akkor már lehetne jelentős eredményeket elérni. Hiszen látjuk, hogy azok a gyerekek, akik tudatos szülői környezetben, vagy valamilyen támogatásban részesülnek szakember által, és elindul a fejlesztés, tanácsadás, ott hamar látható az előrelépés, fejlődés. Célzott fejlesztéssel pedig a tanulási képességekben való egyenetlenségek jelentős része szépen korrigálhatók.

A prevenció és az olló…

Azt is tudjuk, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknek kimutatottan nehezebben indult az életük, (pl. megkésett mozgás és beszédfejlődés) és a prevenció minél korábbi időpontban elkezdődik, valamint időben megkapják a segítséget, akkor gyakorlatilag az iskolai pályafutásuk sokkal zökkenőmentesebben kezdődik. Éppen ezért félő számomra ez a mai rendszerben való változás, mert pont az óvodás kortól, az érzékeny, preventív időszaktól veszik el az időt, amikor ez az az időszak, amikor komoly dolgokat lehet tenni, elérni, ha megtörténik a figyelem, a differenciálás és a célzott fejlesztés. Sokkal nagyobbat, mint később, az általános iskolás korban. És azok a gyermekek, akik a fentebb említett okok miatt, a változás okán, hat éves kor körül, éretlenül kerülnek az iskolába, az azt fogja eredményezni, hogy esetlegesen jóval több tanulási nehézséggel, zavarral küszködő diák kerül a rendszerbe. Valamint gondoljunk az átlagos fejlődésű gyerekekre is, mert azáltal, hogy megnövekszik a pedagógusok terhe ezek miatt a gyerekek miatt, a normál fejlődésű diákokra még kevesebb idő és figyelem jut majd. Elkezd kinyílni egy olló, ami azt jelenti, hogy még nagyobbak lesznek az egyéni különbségek, ezáltal még nehezebb lesz a pedagógusnak, hiszen még jobban kell differenciálniuk, több hozzáadott pedagógiai értéket felmutatnia, mert akár egy-két év különbség is lehet fejlettségben a gyerekek között, hiába mind hatévesek.

Az a baj, hogy tudjuk, hogy a tanulási képességek (ha valaki például döcögve olvas vagy számol) hatással vannak az önbizalomra, az önértékelésére és a személyiség fejlődésérre is. A gyerek előbb-utóbb szembesül azzal, hogy ő nem elég okos vagy nem elég ügyes, nem kompetens dolgokban. Az énképére ezek mind negatív hatással vannak, és több negatív konstelláció megvalósulása esetén, ugyan kisarkítva, de akár a kriminalizálódás határáig is elfajulhatnak a dolgok. Így neveljük a személyiségükben beteg, depressziós, szorongó, kényszeres embereket a túlzott elvárási rendszerünkben. Ez az időszak (0 - kb.6 éves) tehát a felnőtt korra is kiható, egy egész életet meghatározó szenzitív időszak, ezért kimagasló jelentőséggel bír. És ezért félő számomra, hogy ez a generáció milyen lesz, ha már most kényszerítjük őket, hogy „felnőjenek” a feladathoz, az iskolához, mely ráadásul tudvalevő, hogy sajnos sok esetben nem alkalmazkodik az életkori sajátosságokhoz.

Okoseszközök a kicsik kezébe: igen vagy nem

Az okoseszközök használatát butaság lenne teljesen megtiltani, hiszen a 21. században élünk, az életünk részei és hasznos dolgok, mert sok esetben megkönnyítik azt. Azt gondolom, hogy minimalizálni kéne használatukat, ami azt jelenti, hogy lehet használnia egy óvodásnak is, de nem több, mint 10-20 percet egy nap. Természetesen a televízió nézésében is határt kellene szabni , hogy esetleg felnőtt kontrollja mellett nézze a gyerek, így lehetőség lenne a tartalom visszakérdezésére, beszélgetésre, vagy akár lerajzolására, és nem csak értelem nélküli bambulást eredményezne.

A legnagyobb aggályunk nekünk, szakembereknek, hogy hatalmas információáradat éri a gyerekeket a képernyőt bámulva, csak input van, de feldolgozás nincs, és valljuk meg, valószínűleg egy jó részét az információnak nem is nagyon értik. Az okoseszköz és televízió túlzott használata függőséget okoz, és táptalaja a későbbi addikciók kialakulásának. A televízió nézést is lehet okosan használni.

Mozgás, mozgás, mozgás

Neurológusok meglátása szerint alsó tagozatos diákoknak okoseszközt napi 20 percnél többet nem lenne szabad használni, mert a több idő már káros az idegrendszerre, pláne olyan gyereknél, aki szenzorosan érzékenyebb, fáradékonyabb, figyelme hullámzóbb (motorosan nyugtalanabb, nehezebben illeszkedik be). Helyette azt ajánlják, hogy mozogjanak minél többet, sportoljanak minden nap, a tanulási szünetekben is, labdázzanak, trambulinozzanak, fejlesszék az egyensúlyérzéküket. A mozgás gyógyír, a tanulási képességek egyik alapbázisa, rengeteg képesség fejlődik általa.

Minden otthonról indul

Értem én a szülőket is, nem könnyű a helyzetük, hiszen hulla fáradtan érnek haza, házimunkát kell végezniük, és azt mondják, hogy „legalább van egy órám, amikor a gyerek nem nyaggat és csöndben van”. Nehéz, hogy az ember anyaként és a teendői mellett szert tegyen egy kis én-időre is. Tisztán látszik, hogy nem lehet a szülői hátteret kihagyni ebből a mostani helyzetből, tudatosan be kell vonni őket. Nagyon nagy a felelősségük, nem lehet kibújni alóla, és nem lehet csak az intézményekre hárítani,  hogy azért ilyen a gyerekem, mert a pedagógus nem figyel, mert dolgozom, mert…

A szülői háznak sokkal nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk. Mert minden otthonról indul. Onnan hozza a gyermek a genetikai hátteret, a szülői mintákat, a viselkedési reakciókat, az egymáshoz való viszonyulás kifejezési módjait, a feszültség levezetési technikákat.

„Iskolaérés”

Az iskolaelőkészítés fogalma is kissé túldimenzionált lett. Egy átlagos fejlődésű gyereknek teljesen magától is iskolaéretté kellene válnia 6-7 éves kora között, ha megkapja azokat a szülői és közösségi impulzusokat, amikre szüksége van. Az iskolaelőkészítés nem az óvoda középső és nagy csoportjában kell megtörténjen, hanem ez egy folyamat, ami a születéssel kezdődik, és ebben a család szerepe is meghatározó.

Vannak természetesen olyan neurológiai meghatározottságok, amik hatéves kor után fejlődnek, változnak, mint például a kéztőcsontosodás, ami miatt nem lehet olyan kézügyessége egy hatévesnek, mint egy egy-két évvel idősebb gyereknek. Az idegrendszer fejlődésében is rengeteg dolog kell, hogy beérjen 6-7 éves kor körül, hogy valóban sikeres legyen az iskola megkezdése.

A világ, amelynek részesei vagyunk, meghatároz minket is. Ha belegondolunk, mi, idősebb generáció, hatévesen iskolába mentünk, és felnőttünk. Más volt akkor az iskolarendszer, a pedagógusok? Egy részben igen… De kicsit úgy érzem, hogy megpróbálunk olyan érveket is megfogalmazni, ami kibúvó számunkra, szülők számára is. Mindenki panaszkodik, de nem néz magába, hogy személy szerint mi a felelőssége az adott helyzetben, hanem hárít – ezt most nem csak az iskolaérettség kérdése kapcsán mondom. Mert azért az elgondolkodtató, hogy egy 6 éves gyerek miért is nem éri el az iskolai követelményeket igénylő fejlettségi szintet? Csak a rendszer a hibás? Ilyen esetben, ha különösebb nehézség nem volt a gyermek addigi élete során, a szülőnek kellene elgondolkodnia, hogy miért alakult így a helyzet.

Nagyon remélem, hogy felnőttként elég tudatosak az emberek ma, a 21. században ahhoz, hogy ezt be tudják látni, de ez megfelelő érettség és neveltetés feltétele is.

Aki tudatos, vállalja a döntéseinek a felelősségét, legalábbis reméljük. A rohamosan fejlődő világunkban, és az egyre inkább központi kérdéssé váló klímaváltozás és a környezettudatosság okán is ez a helyzet. A fejlődés esélye ugyanis önmagunkban rejlik, belülről kifelé hat, és elsődlegesen mindenkinek a saját felelőssége. És így indulhat el az egyén általi változás a környezetben és a társadalomban is, az új, a változtatás igénye.

 

Molnár Anikó
okleveles gyógypedagógus

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó