Iskola

Együttműködő közoktatás – miért?

(Lannert Judit beszéde 2023. január 31.-én a Civil Közoktatási Platform által szervezett Együttműködő közoktatás – együttműködő társadalom – A közoktatás szereplőinek intézményi együttműködési formái, lehetőségei címen szervezett rendezvényén, Budapesten a Trafóban.)

 

Kedves egybegyűltek!

Azt kérték tőlem, tartsak egy rövid bevezetést az Együttműködő Közoktatásról. Fontos téma. Az együttműködés fontosságát talán nem kell különösen ecsetelni a 21. században. Számtalan olyan ügyünk van, a klímaválság, a bevándorlás vagy a háború, ami globális együttműködés nélkül nem oldódik meg. Eközben azt látjuk, hogy az internet nem összeköti, hanem egyre inkább buborékba zárja az embereket, pedig pont a fordítottjára, valódi közösségek életre keltésére lenne szükség. A 21. század kihívásaira az oktatás a 21. századi kompetenciák fejlesztésével tud válaszolni, vagyis kreativitásra, kritikai gondolkodásra, kommunikációra és kooperációra, vagyis együttműködésre kell tanítani a gyerekeinket annak érdekében, hogy sikeresen megküzdjenek a társadalmi és a technológiai változások kihívásaival és azokat előnyükre tudják alakítani.

Az együttműködés az oktatás minősége szempontjából is fontos. A PISA eredmények azt mutatják, hogy nem azok az országok a sikeresek, ahol az egyéni tehetséggondozást preferálják, hanem azok, akiknek sikerül a lemaradókat felzárkóztatni. Büszkék vagyunk a magyar tehetséggondozásra és hagyományaira, de álljunk meg egy szóra. Hogy lehet, hogy Észtországban hatszor, Lengyelországban háromszor annyi kiemelkedő tanuló van, mint alulteljesítő? Nálunk viszont majdnem másfélszer annyi az alulteljesítő, mint a kiemelkedő tanuló.


Lehet, hogy a tehetséggondozást mi leginkább aranyéremben mérjük? De mondjuk évi 20 nemzetközi tanulmányi aranyérem esetén is 200 ezer (10-12. évfolyamos) tanulóra vetítve csak 0,01%-os arányt kapunk, vagy másképpen, csak minden tízezredik gyerek emelkedik így ki. Aranyéremben lehet, hogy jók vagyunk, de a gyerekeink képességeinek általános kibontakoztatásában nem. A kettő ugyanis nem ugyanaz. A gyerekeink képességeinek kibontakoztatásához nem arra van szükség, hogy drillezzük, irányítsuk és fegyelmezzük őket, hanem arra, hogy együttműködjünk velük.

Az iskolai együttműködés – régóta tudjuk – értéket teremt, ha tetszik tőkét. Társadalmi tőkét. A társadalmi tőke nem más, mint az emberi kapcsolatokban, a hálózatainkban, az így elérhető információkban és a közös normákban rejlő érték. Az oktatáskutatás egyik korai felfedezése az volt, hogy ott működik jól az iskola, ahol közös normákat fogad el szülő és pedagógus és munkálkodik közösen a gyerekek érdekében. Minél integráltabban, minél szélesebb körben tud ez az értékteremtő együttműködés érvényesülni, annál magasabb értéket képvisel az oktatás társadalmi szinten, annál jobban működik majd gazdaság is.

Sajnos a mai magyar iskolarendszer nem kedvez az együttműködéseknek. A szétaprózott iskolahálózat és a túlfeszített tananyag és munkaterhek egyaránt odavezetnek, hogy atomizálódik tanár, szülő és gyerek. Egy nemrég lefolytatott tanári munkateher vizsgálat azt mutatta ki, hogy átlagosan 27 órát tanítanak a pedagógusok. Aki kicsit is ért az oktatáshoz, az tudja, hogy ez nagyon sok, hiszen az órákra fel is kell készülni, utána értékelni kell a tanulók teljesítményét, és akkor még hol van a szülőkkel való kapcsolattartás, adminisztráció és egyéb gyermekfelügyeleti tevékenység. Ahogy egy interjúalany fogalmazott,  ”nincs idő szakmázni”. Kicsit ízlelgessük ezt a mondatot. Nincs idő szakmázni. Hogyan hangozhat el egy ilyen mondat ma a 21. században egy uniós tagállamban? A TALIS vizsgálatok azt mutatják, hogy máshol jóval több idő van a szakmai együttműködésre, közös képzésre, esetmegbeszélésre, ami meg is mutatkozik az oktatásuk magasabb színvonalában.

És mi van a szülőkkel? Ők leginkább csak az ellenőrzőn és szülői értekezleten át kommunikálnak az iskolával. Pedig a kutatások szerint ők is többre, valódi közösségi együttműködésre vágynak és azt is tudjuk, ez is ott van a sikertényezők között más országokban. De ahogy a munkahelyeink, úgy iskoláink sem családbarátok.

Az egyéni versenyeztetésre és korai szelekcióra alapuló iskolarendszer egyáltalán nem kedvez a gyerekek közötti szolidaritás, együttműködés kialakulásának sem. Van, ahol ez nem így van. És milyen jól teszik. Az igazán sikeres iskolák nemcsak a 21. századi kompetenciák fejlesztésével igazodnak a munkahelyek világához, de a tanulás szervezésében is. A nem kognitív készségek fejlesztésére ugyanis a legkevésbé alkalmasak a hagyományos 45 perces tanórák. Éppen ezért egyre inkább elterjednek a projektmódszerek, ahol hosszabb idő alatt, komplexebb feladatokat kell megoldani, gyakran csapatmunkában. Akárcsak a jobb munkahelyeken.

Örvendetes, hogy Magyarországon mostanában, az ellenséges közeg ellenére (vagy éppen ezért?) egyre inkább magukra és egymásra találnak a pedagógusok, szülők és diákok. A Tanítanék mozgalom, a CKP vagy a pedagógus szakszervezetek egyre nagyobb láthatósága is ezt mutatja. A szülők a tankerületenként szerveződő facebook csoportokban, a diákok a most szerveződő diákfrontokban, szövetségekben kapnak egyre inkább erőre. A jövőre nézve viszont mindenképpen fontos, hogy ez a hálózatosodás tömegesedjen, elérje a kisebb településeket is és olyan tartalommal töltődjön meg, ami hosszútávon is értelmes funkciót ad ezeknek. Mire gondolok?

A kutatások azt mutatják, hogy a pedagógusi szakma presztízse világszerte csökkenőben van. De azt tudják-e, hogy Magyarország unikális abban a tekintetben, hogy nálunk a pedagógusok még kevésbé becsülik magukat, mint a társadalom. De ha a pedagógus nem bízik magában, akkor miért bízna más benne? Ahhoz, hogy a szakma magára találjon, először magában kell bíznia és ehhez igenis, nagyon sok ún. „szakmázásra” , közös szakmázásra van szükség. Csak az tud hosszú távon előrehaladni, kiállni a véleménye mellett és ha kell értelmes kompromisszumokat kötni, aki tudja, hogy mit akar.

A kormány oktatáspolitikája ma egy szűk és zárt elitet és a másik oldalon tömeges alulképzett betanított munkásokat vett célba. Valószínűleg így egyik kör sem tudja majd elsajátíttatni azokat a kompetenciákat, amelyek a 21 századi sikerhez szükséges. Ez az ajánlat sok fiatalnak nem vonzó, így nagy részük, ahogy eddig is, külföldre távozik. De ne legyenek illúzióink: az akkumulátorgyárak vagy más összeszerelő üzemeink is nagyobb igényt támasztanak a munkaerő színvonala iránt, mint amit ma a magyar oktatás legalsóbb szegmensei ma produkálni képesek tudásban és szociális képességek terén. Így valószínűleg erősödni fog az a tendencia, hogy ukrán és vietnámi vendégmunkások dolgoznak ezekben a gyárakban, az itthon maradó fiatalok pedig kiszorulnak majd a munkaerő piacnak ebből a szegmenséből is.

Ezzel a káros és hibás társadalmi vízióval kell szembeállítani azt az együttműködésen alapuló oktatást, ahol a gyereket is partnerként kezeljük és hiszünk abban, hogy a képességeiket ki tudjuk bontakoztatni. Milyen nemzeti oktatás az, ami nem tanítja meg a nemzet tagjait együttműködni? Felsőoktatási miniszterünk gyakran vizionálja a magabíró embert, de az oktatásnak a legfontosabb feladata az, hogy másokat is bíró emberek nőjenek fel, akik együtt meg tudják oldani a legfontosabb problémáinkat és nem csak magukra gondolnak minden pillanatban.

Miközben egyre többen látjuk, hogy milyen fontos az együttműködés és teszünk is érte, a kormány mintha még mindig nem értené az új idők szavát. Rá kell bírni a kormányzatot is az együttműködésre, ami embert próbáló feladatnak tűnik. Ahhoz, hogy meghallják a szakma hangját, a szakmának is magára és a hangjára kell találnia, ez pedig összefogás nélkül nem megy. Például be lehet lépni a szakszervezetekbe és ott szervezetten közösen gondolkodni a jövőről. A szakmázást tekintve szerencsére van hova visszanyúlni, hiszen korábban sok hálózatosodást is segítő innováció zajlott Magyarországon. Nagy különbség persze, hogy akkor a közeg támogató volt, most pedig nem. Ezért tudatosan szánjunk több időt egymásra, teremtsük meg a közös szakmázás köreit. A cél, a saját és mások gyerekeinek jövője és boldogulása mindig lebegjen a szemünk előtt és a cselekedeteinket is ehhez mérjük. Kevesebb tanórát és adminisztrációt, több pénzt és több közös szakmázást az oktatásban! Egész Magyarország társadalmi tőkéjét növelhetjük így, mégha ezt ma sokan nem látják vagy tartják fontosnak. Ehhez a munkához kívánok mindenkinek erőt és kitartást. Hajrá együttműködés! Hajrá pedagógusok, szülők és diákok! Hajrá 21. századi Magyarország!

 

Hasonló tartalmakért iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre!
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás