Baj-e, ha a gyerek nem akar köszönni vagy bocsánatot kérni? Interjú Peer Krisztina gyermekpszichológussal

Szülők és szakemberek között egyaránt megoszlanak a vélemények abban, hogy kell-e a köszönést erőltetni, mondván "egy gyerek igenis legyen tisztelettudó, és tanulja meg a rendet", vagy esetleg laza mozdulattal rá lehet legyinteni a régi, berögzült sémákra, Popper Péter hozzáállásához hasonlóan: "Ha egy gyerek hatévesen nem köszön, az miért baj? Majd köszön húszévesen". Szakemberek nem győzik hangsúlyozni, hogy minden gyerek egyéni, ahogyan minden helyzet is az, általános érvényű szabály éppen ezért nincsen, tehát a probléma megoldását is valahol középen kell keresnünk.

A témában Peer Krisztina klinikai gyermek szakpszichológust, a nagysikerű Mi bántja a gyerek lelkét, Megálmodtalak, illetve a nemrég megjelent Kibeszélő – Kényes témák gyereklélektana című kötetek szerzőjét kérdeztük.

Peer Krisztina gyermekpszichológus (Fotó: Mizik Marcell)

Már beszélgetésünk elején egyértelműen kiderült, hogy Krisztina magánemberként is és szülőként is – a nyilvánvaló társadalmi szokások mellett – rugalmasan kezeli a nemköszönést, mert úgy gondolja: a gyerekek nagyon is pontosan tudják, mikor kell köszönniük, illetve, ha mégsem köszönnek, annak általában valami oka van. A pszichológus szakember magyarázata szerint, nemköszönés és nemköszönés között is van különbség. Példaként hozta fel az olyan eseteket, amikor egy kisgyerek nem akar vagy nem tud félbeszakítani egy beszélgetést, vagy éppen nagyon el van mélyülve a tevékenységében; tehát közel nem biztos, hogy a puszta neveletlenségéből adódik a szülő számára hol kínos, hol jelentéktelen reakció.

– Azt gondolom, hogy a gyerek nem attól fog megtanulni köszönni, hogy a szülő észrevétlenül nyomkodja a gyerek kezét, amikor szembejön vele egy ismerős az utcán, mert ez inkább csak zavarni szokta a gyerekeket – kezdi válaszát Peer Krisztina. – Nem célravezető az sem, ha a gyereket folyamatosan lekorholjuk, figyelmeztetjük és mondogatjuk neki, hogy "köszönj szépen a néninek". Egyrészt azért nem, mert a kisgyerek pontosan tudja az ismeretet, hogy mikor, milyen helyzetben kell illedelmesen köszönnie, nem kell újból és újból figyelmeztetnünk rá, ehelyett inkább válasszunk más, hatékonyabb módszert – tanácsolja.

Kérések egymás felé a családban

– Amellett, hogy természetesen meg kell tanítani a gyereket az alapvető köszönési normákra, beszélgetünk kell vele időnként az alapvető illemszabályokról, és rendszeresen jó példával kell elöl járni, ezzel együtt saját magunkat is érdemes egy kicsit megfigyelnünk. Én ugyanis onnan közelíteném meg ezt a kérdést, hogy a szülő hogyan érzi magát egy olyan helyzetekben, amikor a gyerek nem köszön, mert az fogja meghatározni az ő reakcióját vagy viszonyulását a továbbiakhoz. Ha a szülő felismeri, hogy igazából neki miért fontos a gyerek hangos köszönése (mert őt így nevelték?, mert ez a tiszteletadás jele?, mert a nevelési alkalmasságát vonják kétségbe?), bármi is a belső válasz, máris közelebb lehet kerülni a megoldáshoz – mondja.

– Alapvetően osztom a szakemberek véleményét abban, hogy felesleges erőltetni a köszönést. Semmi baj nem történik, ha a szülő tízből nyolc alkalommal elengedi a dolgot, nem csinál belőle ügyet, de amikor két vagy három olyan fontos helyzet adódik, amikor viszont nagyon szeretné, és fontos számára a gyerek "illedelmes" viselkedése, akkor szóljon nyugodtan a gyereknek előre: hogy  "Figyelj, most nekem nagyon fontos lenne, hogy köszönj. Tudom, hogy nem mindig szoktál, és tudod, szoktunk is erről beszélgetni, de itt most mégis erre kérnélek...".

– Fontos, hogy lehessen kérni ilyet a gyerektől, mint ahogyan tőlünk, szülőktől is lehet kérni dolgokat. Tehát a családtagoknak lehessen egymás felé kéréseket megfogalmazni, és indokolt esetben lehessen nemet is mondani. Egy kényszeres erőltetés csak ellenállást fog kiváltani a gyerekben, még akkor is, ha alaposan elmagyarázzuk minden alkalommal, mi miért fontos – magyarázza a gyermekpszichológus.

"Figyelj, most nekem nagyon fontos lenne, hogy köszönj. Tudom, hogy nem mindig szoktál, de most mégis erre kérnélek..." (Fotó: Getty Images)

Bocsánatkérés helyett jóvátétel

A nemköszönés egy kicsit hasonlatos a bocsánatkéréshez a tekintetben, hogy az óvodás gyerekek családjai, illetve környezetük ugyanazon a patikamérlegen méri mindkettőt: "Ha egy gyerek nem tud bocsánatot kérni, akkor azt nem tanították meg neki otthon". Peer Krisztina a bocsánatkérésről a következőképpen gondolkodik:

- Óvodában, játszótéren sokszor tapasztalom, amikor óvodás gyerekeket unszolnak, hogy "gyere, kérjél a másiktól bocsánatot, és öleld meg, simogasd meg, puszild meg..." Az egyik szempont, hogy persze nagyon fontos a szokások kialakításánál az, hogy legyen egy mintanyújtás a gyerek felé, tehát én is kérjek a gyerektől bocsánatot, ha hibáztam. Nagyon jó, hogy szülőként és pedagógusként a gyereket a jóra neveljük, mert ez a legfőbb feladatunk, csak a bocsánatkérés tanításának módja és az intenzitása nem mindegy. Teszem fel, két kisgyerek közötti konfliktus parázs vitájában erőltetem rá a kisgyerekekre, hogy "márpedig azonnal kérj bocsánatot", az a helyzet nem biztos, hogy alkalmas lesz számára a higgadt mérlegelésre. Nem biztos, hogy a kisgyerek abban a pillanatban megérti, milyen hibát követett el, miről szól a bocsánatkérése, nem biztos, hogy a feldúlt, ingerült gyerek állapota engedi megértetni tettei következményét, hogy aztán őszintén tudjon bocsánatot kérni – teszi hozzá.

– Éppen ezért én jobban szeretem a "jóvátételt", amikor a sérelemhez hasonlatosan engeszteljük ki a másikat.

Egy kétéves bölcsődés gyerekkel ugyanezt beláttatni még sokkal nehezebb lehet, mert még nem biztos, hogy ilyen fokú belátással bír. Fontos lenne, hogy a jóvátétel mindig a gyerekből induljon ki, mert ha a felnőtt határozza meg, hogy mi lenne a "jó" jóvátétel, akkor az már nem jó jóvátétel, és az sem mindegy, hogy egyforma arányban van-e az eredeti tettel – mondja.

Peer Krisztinát megkértük, hogy mondjon a jóvátételre egy konkrét példát, amit beépíthetünk szülői nevelési eszköztárunkba. A szakember a következőt javasolta:

- Amikor az óvodás gyerek odamegy a másik gyerekhez, kitépi a kezéből a játékot, és mindenki sír, akkor lehet például az a jóvátétel, hogy egy hasonló játékot visz a kispajtásának, amivel akár közösen is játszhatnak. Eközben egy kicsit érdemes a történtekről a gyerekkel beszélgetni, amivel a mentalizációs képességét erősítgetjük, arról hogy ő hogyan érezte magát, hogy neki hogyan esne, ha valaki ugyanígy elvenné tőle a játékát, megkérdeznénk, hogy szerinte a pórul járt kispajtása minek örülne, vagy mitől tudna megnyugodni. A gyerekek nagyon ügyesek a kiengesztelésben, nagyszerűen rájönnek, hogy a másik minek örülne – ezzel jóvá tudják tenni a hibájukat, ami nekik ugyanolyan jó, mert akkor nem a bűntudatot fogják továbbgörgetni, hanem ők is meg tudnak abban nyugodni – összegzi Peer Krisztina.

Fotó: Mizik Marcell

Peer Krisztina és Kele Fodor Ákos:
Kibeszélő - Kényes témák gyereklélektana

Máray Mariann illusztrációival.

A gyerekek elkerülhetetlenül találkoznak olyan problémákkal, mint a tartós betegség, bántalmazás, médiaerőszak, függőség, szegénység, válás, nemiség, szexualitás, szülés, születés, halál és gyász, hiszen ezek részei a világnak, amelyben élnek. Peer Krisztina gyermekpszichológus és Kele Fodor Ákos költő tíz ilyen kényes problémakört dolgozott fel azzal a céllal, hogy bátorítsák a szülőket, beszélgessenek minderről már az óvodásokkal is, így ne érje őket készületlenül, amikor a való életben találkoznak szembe ezekkel. A Kibeszélő segítő könyv és verseskötet egyben, mely azon túl, hogy szempontokat kínál a témákról való beszélgetéshez, szórakoztat gyereket és felnőttet egyaránt.

A könyv megrendelhető ezen a linken.