Szülő- és gyereknevelés

A drámapedagógia az új “társeszköz” a gyermeknevelésben

- interjú Nagy Katicával

Sosem csillapodó energiáit ismét olyan előadásban érvényesíti Nagy Katica, amely a fiatal színésznő társadalmi felelősségvállalását is megmutatja. Az Apa, anya, fiú, lány című színházi darab több száz gyermek és szülő mindennapjait változtatja meg, de legalábbis elgondolkodtatja a nézőket a családi élet mélységeiről, és a konfliktusokra hozható megoldásokról.


Az Apa, anya, fiú, lány című darabot mikor kezdtétek el játszani, és hányszor tudtátok már előadni?

2019 őszén mutattuk be, és elég sokat játszottuk, amíg be nem jött a Covid. Budaörsön van maga a színház, és van két külön játszóhely: egy ifjúsági vagy gyerek darabokat bemutató hely, illetve egy kamaraszínpad. Ott játszottuk párszor vegyes közönségnek, felnőtteknek, arra lehetett jegyet venni, de az nem volt számottevő, két-három alkalom, és utána kezdtük el játszani gimnáziumokban, először főleg Budaörsön.

Kinek volt az ötlete, hogy kivigyétek a színházból, be az iskolai berkekbe?

Az igazgató ötlete volt, aki egyébként az előadást is rendezte. Ha jól emlékszem, már eleve erre készültünk a darabbal, ami egyébként egy Holger Schober nevű német szerző műve és elég bonyolult szerkezetű, felfogású darab. A felnőtteket is megmozgatja, mindenki azt lát bele valahol, amit akar. Nagyon elgondolkodtató, nincsen egyértelmű megoldása vagy megfejtése. Nyilván vannak olyan dolgok, amelyekben megállapodtunk, hogy mi hogyan játszunk, hogyan értelmezzük, ezért használunk egy közös nyelvet benne, de a néző dönti el, hogy számára mit jelentenek a jelenetek. A felnőtt nézőink is nagyon sok különböző értelmezést mutatnak fel, nagyon különböző módon tudják értelmezni.

Jelenleg már csak ifjúságnak játsszátok vagy tervezitek, hogy megint felkerüljön esetleg színházi műsorra vagy akár a felnőtt közösséget külső helyszínen összehívva? Milyen tervek vannak most?

Én úgy tudom, még műsorra lesz tűzve. Szerintem félévenként egy előadás van tervben, amelyre jegyet lehet váltani. Egyébként nagyon megy, mint ifjúsági darab a gimikben. Egy éve voltunk egy gimnáziumban, és most ősszel visszahívtak, de úgy, hogy hetet rendeltek belőle és minden osztály meg tudta nézni. Svédországba is meghívtak minket egy vendégjátékra, így oda is visszük a darabot egy kis kamaraszínházba.

Olyankor angolul adjátok elő vagy magyar közönségnek kint és magyarul?

Magyarul és szerintem svéd felirattal.

Van egyébként olyan pszichológiai vagy nevelésügyi tanácsadó szakember, aki segített nektek vagy segít bármiben, avagy csak ti magatok előadjátok a darabot, és kezelitek ahogy tudjátok?

Ez egy teljesen speciális műfajú dolog, amit már szerintem nagyon széles körben használnak színházi berkeken belül, ez pedig a drámapedagógia. Tehát van drámapedagógus, aki összeállít egy drámapedagógiai foglalkozást. Ez nyilván egy pszichológiai alapú játékos foglalkozás, ami engedi a gyerekeket megnyílni. Ebbe a folyamatba be vagyunk vonva mi is, tehát nagyjából tudom, hogy hogy zajlik. Mi is félig-meddig moderátorként veszünk részt a darabban, félig-meddig pedig résztvevőként, mint ahogyan a gyerekek is. Van olyan, amikor asszociációs kört hoznak létre a gyerekek, kimondják az első szót, ami eszünkbe jut, és akkor mi is részt veszünk ezekben. Aztán lehet beszélgetni a darabról, meg kérdéseket feltenni. Csoportokra oszlanak a karakterek, és van olyan, amikor a karakter nézőpontjából beszélünk vagy a karakter álláspontja szerint kell nekünk beszélni, máskor pedig mint színész.

Kaptatok pozitív vagy negatív véleményeket pszichológiai vagy pedagógia szakemberektől, tehát azoktól, akik megnézték vagy hallottak róla, és akkor hozzászóltak ehhez?

Ezt nagyon sok tanár látja, mert amikor hozzák az osztályokat, akkor általában ők is beülnek megnézni az előadást, ami után el is mondják a véleményüket. Nagyon hasznos szerintük, számukra is megrázó, nekik is elgondolkodtató. Őket is magával sodorja a dolog, nyilván másként, mint egy gyereket. Semmi olyan visszajelzést nem kaptunk soha, hogy ez ne lenne hasznos a gyerekeknek vagy kártékony lenne.

Fordult elő olyan eset előadás közben vagy utána, hogy hatása alá került a színdarabnak valamely gyermek, és azt kezelni kellett, tehát hogy kiborult vagy megszeppent, és akkor nem lehetett csak úgy magára hagyni, hanem valakit be kellett vonni akár a tanárt, akár további tanácsadásra ment? Tudtok-e ilyesmiről?

Ez egy felnőtteknek írt darab, voltak benne olyan nyers részek, amelyek például a szexualitás témájához kapcsolódva, valamely karakternek a nézőpontjából mesélnek az életről. Tipikusan németes darab, a karakterek magukról beszélnek - erre mondtam, hogy különös a szerkezete, hogy megvan benne ez az elidegenítő effektus is, hogy bemutatkozok és elmondom a saját történetemet. De van ez a családállítós játék, amibe ez a négy ember belekerül, akik kívülről jönnek különböző sérült hátterű családokból. A módja elhanyagolható, hogy ez hogy keletkezett, ehhez rengeteg asszociációt lehet társítani vagy erről lehet képzelegni, és akkor összeállnak egy családdá, hogy megéljék magát a családot vagy a családban való létezést, az egységben való létezést, és felszakadnak ezek a sebek vagy előtörnek a problémás belső szituációk. Megtörténnek a megütközések egymással, amit ugye az mozgat, hogy ki mit hozott otthonról, kinek miben van csalódás élménye, és létrejönnek a konfliktusok, amelyek már valódi konfliktusok. Ebben van egyfajta térben és időben való ugrálás, amit mindig máshogy szoktak értelmezni. Mindenkinek van négy monológja, négy története, amit elmesél. Az egyik karakternek például – az anyának – van egy olyan monológja, ami eredetileg nagyon sok szexuális élménnyel vagy a férfiakhoz kötődő élményekkel volt kapcsolatos, és nagyon sok felnőtteknek való kifejezést tartalmazott, azokat kiszedtük, átalakítottuk.

Azt látom, hogy azért jó a darab, mert nem úgy piszkálja fel a gyerekeket, hogy traumába esnek, hanem inkább el tudnak gondolkozni. Ez lehet, hogy az elidegenítésnek köszönhető,  hogy ki-be lépegetnek a karakterek a történetben játszott karakterükből, de erre nem tudok pontos választ adni. Olyanra nem volt példa, hogy lett volna valamilyen konfliktus előadás közben. Olyan volt, hogy arról meséltek a gyerekek, akik megnézték, hogy milyen problémáik vannak otthon, de ez csak a nagyobbaknál fordul elő. A kicsik próbálják elviccelni néha a dolgokat, de látszik egyébként, hogy ők is átérzik vagy átélik a történetet, nekik is eszükbe jutnak a saját dolgaik, csak nem mernek róla beszélni. Ezt 14-18 éveseknek játsszuk és a 16-17 éves korosztály nyílik meg jobban nekünk. 

Nem merült fel még sosem az ötlet, hogy az előadásnak a hatását esetleg egy szociális kutatócsoport felmérje, hogy például, ha megnézi egy osztály, akkor annak a következő pár hetét, egy hónapját végig kövessék, hogy milyen hatást váltottatok ki?

Egyelőre nem. Ennek lenne értelme, én is ezt gondolom. Ha valaki jelentkezne ezzel, akkor csak jöjjön. Szerintem ez pont egy olyan dolog, ami erre alkalmas. Volt olyan hónap, amely során tízszer is játszottuk, tehát változó nagyon, hogy mennyit kéne velünk lennie egy ilyen csoportnak vagy nekünk kéne naplót vezetni, nem tudom. De egyébként érdemes lenne.

A szülőknek, akiknek a gyermeke az iskolában megnézte a darabot, és otthon erről beszélgettek, van lehetőségük veletek kapcsolatba kerülni egyébként? Tudnak írni akár e-mailt vagy egy közösségi csoportban jelentkezni? Volt-e ilyen igény vagy felbukkant-e egy-egy szülő, hogy látta a gyermeke a darabot, és akkor most ő erről valamit szeretne konzultálni?

Erről nem tudok beszámolni, mert azokat a leveleket, amiket írnak, azt a színháznak írják. Olyan volt, hogy egy kislány üzenetet írt a Facebookon vagy az Instagramon az egyik kolléganőmnek, hogy mennyire tetszik neki a darab, és mennyire mélyen érintette. Bárki írhat ma már bárkinek az internet segítségével. Nem tudom, hogy a színház milyen leveleket kap, de tudomásom szerint általánosságban nagyon pozitív a visszajelzés, népszerű ez a darab.

Mi volt számodra a legnehezebb és mi a legszebb pillanat eddig a projekt kapcsán?

Én nagyon szerettem ezt csinálni. Ami nagyon jó az egészben az az, hogy néha a gyerekek is tudnak olyan dolgokat mondani, amikből én rájövök valamire önmagammal kapcsolatban vagy a karakteremmel kapcsolatban. Olyan erőteljes reflexiókat kapunk - nem is a színészetünkre, de arra karaktere, akit játszunk -, és azonnal kiderül, hogy mi az, ami félreértelmezhető. Szerintem ez egy óriási ajándék, hogy nem csak meg tudom figyelni a gyerekeket, és kapcsolatba tudok kerülni velük, részt tudok venni a nevelési folyamatban vagy adni tudok valamit nekik, hanem az, hogy kapok egy olyan reflexiót, ami által a karakteremet folyamatosan tudom fejleszteni, és meg tudom figyelni, hogy nem tértem-e le arról az útról, amelyen szeretnék játszani. Szerintem ez nagyon pozitív élmény, én nagyon szeretem magát a próbafolyamatot is, mert annyira asszociatív a darab, van egyfajta mágikus realizmusa, hogy rengeteg mindent találhatunk mi ki. Például van benne egy teremtéstörténet, ahol a fiú meg a lány arról beszél, hogy ők hogyan teremtették meg, pontosabban a fiú hogyan teremtette meg köréjük ezt a családot. Ez teljesen misztikus történetbe van burkolva, mint egy északi teremtéstörténet, egy misztikus a sötétségből a fénybe sztori, tehát rengeteg szimbolikus képpel rendelkezik a darab, amiket én imádok. Annak a jelenetnek a nyelvezete nagyon közel áll hozzám - és ott például egy nagyszerű játékot ki tudtunk találni, ami teljesen belőlünk jött a kollégámmal, a Böröndi Bencével -, nagyon izgalmas volt létrehozni egy ilyen teremtést. Rosszat nem igazán tudok mondani vagy nehezet.

Mennyire vagy leterhelve a többi munkával kapcsolatban?

Változó, a vírushelyzet miatt nagyon kemény volt a 2021-es év második fele, mert elkezdtük bemutatni szeptemberben a darabot, augusztus óta gyakorlatilag levegőt nem tudtam venni. Két előadás csúszott a Covid miatt szeptemberi bemutatóvá, amelyek tavasszal lettek volna bemutatva. Volt szabadtéri bemutató, aztán volt a Szkénében, majd Budaörsön egy bemutató, és közben más darabokon is folyamatosan dolgoztam. Felújítottuk ezt az előadást is, akkor ezt is elkezdtük ősszel játszani, felújítottam egy másikat is. Szerintem az elég, ha egy ember három vagy négy előadást mutat be egy évben, ehelyett gyakorlatilag hatot sikerült. Hiába voltak azok a darabok bepróbálva már tavasszal – mert dolgoztunk tavasszal, csak nem mutattuk be, mert felesleges volt –, azt fel kellett újítani, és az is brutális munka, maga a bemutató hatalmas izgalom, tehát olyan idegfeszültséget kaptam, mint amit szinte soha, mellette meg tulajdonképpen a szinkronizálásból élek. Nem tudtam máskorra vállalni szinkront, csak kora reggelre vagy egy ebédszünetre, átlagban négy órát szinkronizálok egy nap. Akkor azt éreztem, hogy „el fogok pusztulni”. Most forgattam három napot két különböző produkcióban, illetve majd most januárban egy hetet, de ezek mind kisebb projektek. Hogyha bejött volna egy sorozat, ami már 10-15 nap, akkor már választani kellett volna a dolgok között, ami pedig nem túl jó érzés, mert az ember mindent akar egyszerre csinálni, hogy mindent fent tartson, mert egyik anyagi forrás sem fix, tehát minél több lábon kell állni. Ez azt eredményezi, hogy minden lehetőséget szeretek elvállalni.

Hogy tudod magadat mégis egyensúlyban tartani? Sportolsz vagy odafigyelsz az étkezésre, esetleg relaxálsz? Mivel tudsz életben maradni?

Azt gondolom, hogy nekem nagyon sok energiám van, tehát ha egy hónapig nem kéne semmit csinálnom, szerintem teljesen meghülyülnék. Moziba megyünk a barátaimmal, nagyon sokat olvasok és filmezek, ezek kikapcsolnak. Viszont nem szeretek futni vagy sportolni, de rengeteget sétálok, az az idegrendszeremet „átmossa”.

 

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár