Szülő- és gyereknevelés

Miért küzd annyi gyermek étkezési és testsúly problémával?

Miért adjunk az étkezéshez desszertet is a gyerekeknek?

Hat éves koromban az volt a szokásom, hogy elcsórtam vagy elrejtettem dolgokat. Egyszer találtam egy klassz műköröm készletet, és rögtön kiszaladtam vele az üzletből. A szüleim néha elfelejtették bepakolni az uzsonnámat, ezért elloptam a barátaimét, és úgy tettem, mintha az enyém lenne. És valahányszor, ha az öcsém többet evett a desszertből, mint amennyi az ő része lett volna, kikutattam a bontatlan doboz desszerteket, csokoládékat és felvittem őket és a játékdobozomba rejtettem őket.


A titokban evés egyfajta lázadás volt, ami megnyugvást adott számomra. Mert otthon sokszor volt szó diétákról, a szüleim időnként a testméreteimről vitatkoztak, én pedig azt hittem, hogy akkor vagyok szerethető, ha sovány vagyok. Öcsém bármit megevett, amit csak akart, villámgyors anyagcseréje miatt nem látszott rajta semmi, de engem valamiért mégis arra ösztönöztek, hogy tisztában legyek azzal, mit, miből és mennyit fogyasztok. Képzelhetitek, milyen zavaró volt azt érezni, hogy nincs semmi bajom, de úgy bántak velem, mintha lett volna.

Egyáltalán nem vagyok meglepődve azon, ahogyan ezen okok miatt a viselkedésem és hozzáállásom a tinédzser éveim alatt teljesen változott. A kisgyerekként besurranó desszertek iváshoz, tisztítókúrákhoz, fogyókúrás pirula-függőséghez és korlátozó, megvonó étkezésekhez vezettek. A pubertás alatti súlygyarapodás és a folyamatos otthoni bántalmazás, bírálat testdiszmorfiához vezetett, amiből csak most gyógyulok ki. Míg otthon ünnepelt volt az étkezés, időnként örömforrás, egyben halálos ellenségemnek is éreztem azt. Felnőttkorom nagy részére jellemző volt az önkárosítás, a diéták próbálgatása, kísérletezések, és mérgező pozitivitással leplezem önutálatomat.

Szerencsére, az elmúlt néhány évben meggyógyultam, rendeztem a testemmel való kapcsolatomat, felépültem az étkezési zavaraimból, és felhőtlenül élvezem, méreteimtől függetlenül a lányom, Juli iránti önzetlen és határtalan szeretetemet. Testem méreteit nem szégyellem az Instagramon, heti rendszerességgel részt veszünk táncpartikon a családdal, és mindig ügyelek rá, hogy négyévesem lelkesedését ne törjem le, amikor összepréseli a nagy hasamat, hogy megöleljen. Persze, nagyon válogatós kislány, de élelmes is, és úgy tesz, mintha allergiás lenne a legtöbb zöldségre. Azonban néhány kisebb különcségtől eltekintve úgy tűnt, hogy a lányom jól alkalmazkodik az étkezéssel kapcsolatos dolgokhoz.

Azt gondoltuk, minden simán megy, egészen addig, amíg nem találkoztam valamivel, amire egyáltalán nem készültem fel. Olyan átkozottul sokat dolgoztam azon, hogy meggyógyítsam magam, hogy teljesen elfelejtettem odafigyelni arra, hogy a lányom hogyan viszonyul az ételhez.

Emlékszem, már korán észrevettem néhány figyelmeztető jelet, de nehéz mindig minden problémán töprengeni, amikor két öt éven aluli gyermeket nevelsz. Nem könnyű észrevenni azt a határt, hogy mi az, ami egy átlagos kisgyermek viselkedésének megfelel, normális és mi az, ami már aggasztónak tűnik. Emlékszem, amikor Juli naponta tucatszor könyörgött desszertekért, nyalánkságokért, amelyeket a konyhaszekrényben tartottunk. Aztán elkezdett 30 perces cirkuszokat produkálni, ha nem adtunk neki egy negyedik sütit, és dührohamot kapott, amikor azt mondtuk, hogy ne igya ki egyszerre mind a hat doboz almalevet. Amikor szándékosan elkezdett édességeket rejtegetni, mint én, teljesen kiborultam.

Az elsők között ismerem be, hogy nem mindig tudom, mit is csinálok pontosan és miért, mint édesanya, de igyekszem jelen lenni és mindent megtenni, amit csak képes vagyok. Meghallgattam az összes étkezésről szóló szülői podcastot, elolvastam minden „nagyszerű gyerekek nevelése” című könyvet, és órákat töltöttem terápiával a saját töréseimen dolgozva, hogy ne vetítsem ki azokat a gyerekeimre. Mégis, ott álltam a kislányom előtt, aki alapvetően ugyanaz a „normális desszertgyűjtő” gyerek volt, mint valaha én. Hogyan történhetett meg ugyanaz vele is, és hogyan tudnám visszavezeti őt oda, ahol még megbízott önmagában – és bennünk –, az elfogyasztott ételekkel kapcsolatban?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a lányom helyzete fényévekkel jobb annál, amit én gyerekként megtapasztaltam. A férjemmel nagyon lazán vesszük az étkezéseket, soha nem hozzuk szóba a fogyást és nem kritizáljuk senki testalkatát. Keményen dolgoztam azon is, hogy ne adjak teret a bántalmazásoknak, amelyet gyerekként én megtapasztaltam, és segítséget is kaptam, amelyre égető szükségem volt, amikor mentális egészségem megromlott. De egyetlen könyv, terápia vagy podcast sem tanított meg igazán arra, hogyan kezeljem az ilyen pillanatokat, és nem akartam, hogy a lányom ártatlannak tűnő viselkedése egyre ijesztőbb méreteket öltsön.

Úgy döntöttem, hogy újra végigjárom az utat, amit már megjártam, hogy kiderítsem, miért érezheti úgy gyermekem, hogy szüksége van az édességre. Minden bizonnyal voltak olyan pillanatok, amikor hangos és éles figyelmeztetésekhez folyamodtam vele szemben, abban a reményben, hogy ez majd megállítja őt. Néha már kiabáltam is csalódottságomban és a kimerültségtől. Noha az asszertív szülői nevelésnek időnként megvannak az előnyei, vannak olyan helyzetek is, amikor az empatikus szív sokat segíthet. Emlékeztettem magam arra is, hogy valaha, kislányként féltem elmondani a szüleimnek, hogy több desszertet szeretnék.

Az internetet böngésztem szakértő segítség után kutatva, így találtam a Dietetikus Thalia Instagram-oldalára. Ez a kétgyermekes anyuka egyben táplálkozási tanácsadó is, aki megtanítja a szülőket, hogyan javítsák és támogassák gyermekeik kapcsolatát az ételekkel. Thalia oldala pontosan olyan támogatással és útmutatással segített, amire szükségem volt, és emlékeztetett arra, mennyire fontos másokra támaszkodni, amikor igazán mélypontra jutunk.

Thalia bejegyzéseit azért éreztem különösen hozzám szólónak, mert egy általam kedvelt radikális gondolatot hirdettek, magyarázattal. A dietetikus azt javasolja, hogy minden étkezés alkalmával tegyen a tányérra egy kis desszertet a többi étel mellé. Ha a gyerek egyik este kihagyja a főzeléket, és csak a sütiért nyúl, ne rebbenjen meg a szeme sem. Ha arra panaszkodnak, hogy nem akarják, hogy a tészta mellett almaszeletek is legyenek, csak lazán mondd el nekik, hogy nem kell megenniük. Legyen nyugodt, higgadt és összeszedett, és azt fogja majd tapasztani, hogy gyermeke egyre kevésbé érzi a nyomást, hogy megegye a tápanyagban gazdag ételeket, és csökken majd a lelkesedése a desszertek túlzott mértékű fogyasztására.

Amikor először értesültem Thalia módszeréről, fény kigyulladt agyamban. Gyerekkoromban sokszor előfordult, hogy a desszertet valamilyen misztikus dolognak, titoknak éreztem, amiről nem akartam, hogy bárki is tudjon. Éreztem, hogy olyasmit csinálok, amit mások helytelennek tartottak, ennek ellenére megtettem azokat. Tizenéves koromra azt tanultam meg, hogy bármi, ami zsírt vagy cukrot tartalmaz, az eredendően „rossz”, és alig néhány évvel ezután elkezdtem diétázni, valamint erősen korlátoztam az étkezésemet. Talán most megtaláltam a módját annak, hogy édességgel ugyan, de végre, csökkentsem a mennyiséget. Talán eljutottam oda, hogy modellezhetném a lányom számára azt az intuitív étkezést, amelyet az evészavarból való felépülésem során tapasztaltam és tanultam meg.

A férjemmel kezdetben hezitáltunk, de elkezdtük kipróbálni Thalia módszerét. Ő azt javasolja, hogy a családok minden ételt a valódi nevén nevezzenek „csemege” vagy „desszert” helyett. Lányom tányérja tele volt tésztával, uborkával és sült csicseriborsóval, amit szeret, majd tettem rá néhány sült zöldséget is, amikről tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem fogja őket megenni. A többihez került egy kis fánk, néhány cukorka vagy süti, és azt hiszem, ez segített neki belátni, hogy a tányérján mindennek egyenlő helye, mérete, értéke van.

Juli az első pillanatban össze volt zavarodva. Miért voltak a tányérján desszertek a reggelihez, az ebédhez és a vacsorához? Azt tette, amit szokott, először felfalta a sütit, majd puszta undorral nézett a főtt brokkolihoz hasonló dolgokra. Nyüszített, hogy vegyem le azt a zöld vackot a tányérjáról, én pedig folytattam a játékot, hogy egyszerűen azt mondtam: „Nem kell megenned.” Aztán az uborkáért nyúlt, majd körülbelül tíz percen belül a tányérja nagy része üres lett.

Minden nap igyekszünk követni Thalia módszereit a következetesség jegyében, de elviselhetetlenül fáradt is vagyok, így előfordul, hogy hibázom, mint minden ember. Egyes reggelek fahéjas tekerccsel indulnak, mások változatos és egészséges ételekkel fejeződnek be. Aztán vannak napok, amikor hagyom, hogy a gyerekek a dobozból ropogtassanak el néhány kekszet. A leginkább az lep meg, hogy néhány apró változtatással, ahogy a lányommal beszélek például az általa szeretett desszertekről, alapvető változást vettem észre viselkedésében.

Lányunk már nem lopakodik a hátunk mögé, hogy édességet csenjen és rejtsen el. Felhagyott azzal, hogy tiltott „csemegéknek” tekintse őket, és most már minden ételt a valódi nevén nevez. A minden „étkezéskor desszert” módszert követve már megeszi a tányérján lévő falatok nagy részét, és néha már az édesség előtt. Van, amikor nincs desszert otthon, máskor meg igen. Azokon a napokon, amikor jégkrémet vásárolunk és az egészet a fagyasztóba pakoljuk, Juli kétségbeesetten fel akar falni belőle egy csomót, egyszerre. Megengedtem neki. Nem csinálok belőle nagy ügyet, csak emlékeztetem arra, hogy ha megeszi mindet, nem marad későbbre.

Ez volt a legnagyobb lépés számomra. Rájöttem, hogy azokon a napokon, amikor megengedjük Julinak, hogy annyi desszertet fogyasszon, amennyit csak akar, akkor nem érzi úgy, hogy korlátozzák és addig eszik, amíg jóllakik, ami után nyugodt, kiegyensúlyozott. Amikor valamilyen okból nincs semmilyen édesség a házban, már nem szorong, nem könyörög megszállottan, hogy vegyünk. Thalia módszere működik, ha következetesek vagyunk. Összességében sokkal nyugodtabb vagyok a lányommal és mindenféle étellel kapcsolatban, és őszintén hiszem, hogy ez segít neki is.

Amit ebből az egészből megtapasztaltam, az az, hogy amikor az ételekhez pozitívan állok és ezt mutatom lányomnak, ő is mindig profitál belőle. Ezért olyan fontos, hogy egyre többen tegyük ugyanezt.  Egy 14 és 15 éves fiatalok körében végzett tanulmány eredményei bebizonyították, hogy a diéta az evészavar kialakulásának legfontosabb előrejelzője. Az „egészséges táplálkozásra” ösztönző oktatás a tinédzser lányok 62,3%-át, a tinédzser fiúk 28,8%-át arra késztette, hogy aktívan diétázzanak, sokan még ártottak is maguknak koplalással, hányással és hashajtók szedésével a fogyás érdekében. Arról nem is beszélve, hogy a fogyókúrázók 95%-a 1-5 éven belül visszaszedi leadott súlyát.

Az egyértelműség kedvéért a fent említett adatok mindenféle gyerekekre vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy bárhogyan is néz ki a testük, a diétavezérelt társadalmunkban felnövő gyermekek minden bizonnyal olyan hatásoknak vannak folyamatosan kitéve, amelyek étkezési zavarokhoz vezethetnek.

Saját bőrömön tapasztaltam, milyen létfontosságú felhagyni az étkezésre gyakorolt ​​nyomással. Kezdhetitek valami olyan egyszerű dologgal, hogy a desszerteket ne érezzék nagy dolognak a gyerekeink. Bárcsak valaki elmagyarázta volna nekem mindezt, amikor kislány voltam, aki rejtegette az ételt. De legalább most, olyan példát mutathatok a lányomnak, amilyet én sohasem tapasztaltam.

 

A cikk forrása: Scarymommy.com 
Nyitókép: GettyImages.com 

 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X Karácsonyi könyvvásár