Szülő- és gyereknevelés

MIÉRT LETT ILYEN ROHADT NEHÉZ A GYEREKNEVELÉS?! – EGY KISFIÚ ÉS EGY KISLÁNY ÉDESAPJÁNAK BÜFIJEI ÉS BUKÁSAI

Mert az lett, kár lenne tagadni. Nem csak azért, mert mocskosul fárasztó. Szülőként dugig vagyunk kétségekkel és aggodalmakkal. Napi harcot vívunk az önbizalomhiánnyal, a frusztrációval és a szorongással. Félünk, hogy elrontjuk a gyerekeinket. Közben pedig azon agyalunk, hogy a szüleink és a nagyszüleink hogy a fenében voltak olyan nyugodtak és magabiztosak? Ráadásul szinte gyerekfejjel családot alapítva, őseik középkori mintáit örökölve, diktatúrák és háborúk sötétjében, szellemi és anyagi javak hiányában botorkálva. Mi romlott, mi veszett itt el útközben? Mikor, hogyan, miért? Válaszokat kerestem, de ezúttal nem csak a saját, ritkuló hajjal fedett, sokasodó gondolatokkal terhes agyamban. Herczeg Zsolt írása a wmn.hu oldalán. 


 

„Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.”

(Ady Endre)

Hiába nézek ki ellenfényben úgy, mint Harry Potter, akárhogyan turkálok, nem találom a bölcsek kövét a zsebemben, ezért az olvasóimhoz fordultam a Büfik és bukások Facebook-oldalán. Majdnem hatvanan írták le a gondolataikat, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Először ezekből szemezgetek – a szó szerint idézett hozzászólásokat csupán nyelvtani szempontból szerkesztve  –, és csak utána térek ki arra, hogy nekem személyesen sikerült-e homokozólapát helyett exkavátorral leásni az elmém mélyére.

Éva és Annamária szerint azért lett nehéz a gyereknevelés, mert csak utólag derül ki, hogy jól csináltuk-e. Ráadásul az anyáknak dolgozniuk is kell – a háztartásról nem is beszélve –, miközben nem mindig ugyanazt gondolják a gyereknevelésről, mint az apák. Kata is ezt a többfrontos harcot tartja a legfárasztóbbnak, és Zsanetthez hasonlóan rámutatott, hogy a nagycsaládok felbomlásával az anyák és az apák magukra maradtak a kihívásokkal. Hozzátette, hogy a gyerekek is mások, mint régen: „Az enyém például már háromévesen olyanokat kérdezett, hogy egy hajléktalan miért motiválatlan a munkára; mi lesz vele, ha a mai az utolsó napunk együtt; vagy hogy ha Isten nem ember, akkor a fia hogyan lehet az.” Megértem a problémáit:

Tomika múltkor, elalvás előtt cirka hatvan másodperccel nekem szegezte a kérdést: „Apa, hogy lett ez az egész?” Mármint a világ. Öt percem volt összefoglalni a sztorit úgy, hogy az ősrobbanás és Isten ugyanannyi műsoridőt kapjon benne.

Hát… a dinoszauruszok kihalásáig eljutottam, de ott amúgy is leragadt a gyerek. Azt könnyebben elfogadta volna, hogy a Mikulás nem létezik.

Gabriella az önmagunkkal, a hozott mintáinkkal – mondjuk ki: a sérüléseinkkel – való folyamatos szembenézést, az állandó önvizsgálatra kötelezettséget érzi a legnehezebb feladatnak. Másokéhoz hasonlóan az ő önbizalmának sem tesznek jót az okoskodó, bíráló, kioktató kommentek. Virág ehhez kapcsolódva azt írta, hogy „csak akkor nehéz (a gyereknevelés), ha annak fogod fel”.

Csilla szerint a világ túlságosan bonyolult lett, és a gyerekeket kezelhetetlenül sok inger éri. Anita válaszát érdemes szó szerint idézni: „azért (lett nehéz a gyereknevelés), mert 40-50 évvel ezelőtthöz képest ma már sokkal többet foglalkozunk a gyermekeink testi-lelki-szellemi fejlődésével.

Nagyobb érték a gyermek, és nem csak egy fogyóeszköz, mint hajdanán. A legjobbat akarjuk nekik, és nem csak nő, mint a gomba”.

Nikolett egy nagyon érdekes körülményre hívja a figyelmet, amikor azt írja: ma már „mindenre van pró-kontra”, vagyis bárhogyan neveljük a gyerekünket, valamelyik „iskola” szerint garantáltan elrontjuk. Sok igazság van Melinda megállapításában is: szerinte mindenki másoknak akar megfelelni. Beszállunk egy szükségtelen versenybe, és ideálokat kergetünk.

Barbara szerint „sokkal többet tudunk ma a terhességről, a gyerekek fejlődéséről, mint akár az anyáink. Ez sokszor jár frusztrációval, és jókora plusz terhet pakolhat a szülőkre”. Ő – miként Eszter és Judit – úgy látja, hogy a túl sok információ miatt a szülők ma már nem hallgatnak az ösztöneikre, arra a bizonyos belső hangra, miközben az elvárásaink egyre nagyobbak magunkkal és a gyerekeinkkel szemben. Imola, Tímea, Nelija és sokan mások is szenvednek ettől. Edit ugyanezen gondolat mentén a médiát és az internetet hibáztatja, Krisztina pedig úgy látja, hogy „sablongyerekeket” akarunk nevelni egy felgyorsult világban. Adél is a tökéletességre kényszerítést utálja legjobban.

Bianca úgy látja, hogy „túl sok opcióból lehet választani, és az el tud bizonytalanítani néha”. Adrienn szerint azért lett nehezebb a dolgunk, mert régen a gyerekeknek nemigen voltak jogaik, most viszont igen, ami persze jó, de emiatt mindent újra kell tervezni.

Dorottya – nagyon helyesen és okosan – arra figyelmeztet, hogy nem szabad idealizálni a „régi” családokat, hiszen akkor sok gyereket megnyomorítottak olyan nem lényegtelen körülmények, mint a szegénység, az elhanyagolás, a tudatlanság, a verés, a korai munkába állás, a kikényszerített pályaválasztás és házasság, vagy éppen a háború. Ő mutatott rá arra is, hogy

manapság sokan túlságosan szeretik a kényelmes életet, és azt bizony csúnyán szétveri egy vagy több gyerek.

Dávid kifejezetten borúlátó: „A társadalom természetes támogatói mechanizmusai gyakorlatilag megszűntek. A mai világban minden abba az irányba hat, hogy az ember ne vállaljon gyereket, és minél kevesebben vállalnak gyereket, annál kevésbé találnak megértésre a szülők a gyermektelen emberek szemében. A támogatói rendszer, azon felül, hogy célkitűzéseiben elhibázott, csak arra jó, hogy megágyazzon a szülők és a gyermektelen felnőttek közötti konfliktusnak”.

Veronika egy sornyi dalszövegbe sűrítette a megfejtését: „Mert ezt egy életen át kell játszani”. Katalin legalább ennyire frappáns volt: „Mert lett sajátom. Előtte tényleg sokkal könnyebb volt”. Zsuzsa se szaporította a szót: „Mert minden változott”. Druszája azt üzeni: „a kevesebb néha több”.

Sőt, a kevesebb mindig több (a rádiós tanítványaimnak ezt úgy szoktam mondani, hogy „a hosszabb mindig rosszabb”), ezért most kiveszem a csöpögő habverőt mások agyából, és leengedem a megélezett fúrópajzsot a sajátomba.

Egy filozófiai huszárvágással kezdem: mivel fogalmam sincs, hogy tényleg nehezebb-e most gyereket nevelni, mint régen, csak úgy érzem, ezért önhatalmúlag eldöntöttem, hogy ezt az érzetet valóságnak fogadom el. Szerintem nehezebb, tehát nehezebb. Slussz. Innen rugaszkodom el, és aztán vagy talpra érkezem, vagy pofára.

De voltaképpen mit is értünk az alatt, hogy „régen”? Mikor volt „a régen”? Tudjátok, amikor „minden jobb volt”. A számítógépes, a szexuális, az 1956-os vagy az ipari forradalom előtt? Számomra, akinek az életét 15 éves korában kettépisálta a történelem (mások ezt szofisztikáltabban rendszerváltásnak nevezik) minden régen volt, ami 1985 előtt történt. (A diákjaimnak a 2006-os zavargássorozat is őstörténelem.) A második világháború után világot látott szüleim és az elsőt követően született nagyszüleim aktív évtizedeiről beszélek. Arról az időszakról, amelynek elméletei és gyakorlatai, problémái és megoldásai köszönőviszonyban sincsenek az én mai valóságommal, hiszen a gyökereik a XIX. század végén született dédnagymamám faekével szántott szocializációs talajába nyúlnak le.

Mi volt akkor, ami könnyebbé, egyszerűbbé tette a gyereknevelést? Bármit is válaszolok erre, közben az is eszembe jut, hogy mi nem volt akkor.

Nem volt a maival összehasonlítható színvonalú létbiztonság, közrend, jogrendszer, élelmezés, egészségügyi ellátás, szexuális felvilágosultság, higiénia, oktatás, kulturális sokszínűség, társadalmi mobilitás, információbőség, közszolgáltatás, infrastruktúra és gépesítettség. Voltak viszont járókoruktól rabszolgamunkára kényszerített, tinédzserként házasságba parancsolt, rendszeresen vert, akkor még papíron sem létező jogaiktól megfosztott, a szó testi és lelki értelmében is elégtelenül táplált gyerekek.

Nem volt védőoltás és mosógép, volt háború és diktatúra. Nem volt garázsvásár és webáruház, volt padlássöprés, és előtte a kedves, vicces zsidó ószeres, aki mindig jött, de aztán egyszer csak hirtelen már nem. Nem volt szólásszabadság és kötődő nevelés, volt kötelező vallásgyakorlás és sorkatonai szolgálat. Nem volt robotporszívó és eldobható pelenka, volt faszenes vasaló és cukros kenyér. Nem volt élethosszig tartó tanulás, hanem volt az apám, aki 16 éves korától három műszakban dolgozott egy gyárban. Volt törzsgárdatagság, ma a HR-es kiutál az állásinterjúról, ha az önéletrajzodban nem négy oldalon át sorolod az évenként váltogatott munkahelyeidet. Nem volt okostábla, volt ostábla. Nem volt Vekerdy, mert Makarenko volt. Nem volt foci… ja, az volt.

Ha én úgy gondolom – márpedig úgy gondolom –, hogy a létező világok legjobbikában élek, és sem térben, sem időben nem cserélnék senkivel, akkor apaként miért érzem mégis úgy, hogy „akkor régen” minden könnyebb volt, beleértve a gyereknevelést? Nyilván egyrészt azért, mert ők akkor voltak fiatalok, és a meséiket a nosztalgia búfelejtő ragacsával mázolják be.

És azért is, mert nem volt idejük ennyit picsogni, hovatovább a nőknek tilos is volt a panaszkodás. Bizonyos értelemben a férfiaknak is. Emiatt az elfojtás miatt olyanok a népdalaink, amilyenek.

De ez csak a felszínt kapargató magyarázat, ereszkedjünk hát mélyebbre.

Azért –  hangzik az első válaszom – , mert nem kellett annyit gondolkodniuk, mint nekem. „Nem vót ennyi mindön” –  ahogyan nagymamám mondta. Az ő életükben nemzedékeken át nem változott semmi. Mármint politikai és gazdasági rendszerek, elemi létfeltételek természetesen igen, méghozzá durván, de a lényeg nem. Én viszont napról napra tervezem újra az aktuális holnapjaimat, egész önmagamat, hogy a korom, és ne a porom hőse legyek.

A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható. 
Nyitókép: Man photo created by freepik - www.freepik.com

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Nem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó