Kényeztető szülő gyermekének lenni

Elkényeztetett kisbabák? 

A csecsemők esetében igazán elkényeztetésről nem beszélhetünk, hiszen a környezetének teljesen kiszolgáltatott kisbaba fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy sírással jelzett igényeit, szükségleteit kielégítsék. Ha megtapasztalja, hogy bármikor számíthat ránk, hiszen a hívására megbízhatóan megjelenik az édesanyja, aki gondoskodik róla, ez a biztonság élményét teremti meg számára, a bizalmi kapcsolat alapját adja. A bizalmi stabilitás nagyjából az első életév végére szilárdul meg. Előfordul, hogy a szülő, attól való félelmében, hogy a gyermek „zsarnokoskodni” fog felette, ha mindig minden kívánságát teljesíti, inkább csak akkor reagál a gyermek jelzéseire, ha ő jónak látja. Gyakorlatilag ezzel elülteti a gyermekben a tehetetlenség érzését, szinte megalapozva azt a hitét, hogy képtelen befolyásolni a körülötte lévő világot (tanult tehetetlenség).

Milyen életkortól beszélhetünk elkényeztetésről?

A második életév hozza meg a szülő számára annak megtapasztalását, hogyan bontakozik ki a gyermeki „én”, hogyan próbálja meg a gyermek gyakorolni akaraterejét és önkontrollját, s törekszik önállóságának elnyerésére, hogy aztán később, körülbelül hároméves korára ő maga is kezdeményezővé váljon, és kipróbálja önmagát. Ezekben az években a gyerekeknek szüleik gondoskodása mellett egyre nagyobb szükségük van önállósági törekvéseik támogatására. A túlóvó, aggodalmaskodó szülők hajlamosak arra, hogy többet segítsenek gyermeküknek, mint szükséges, és hamarabb közbelépjenek, mint kellene. Folyamatos gondoskodásukkal képzelt veszélyektől próbálják megóvni csemetéjüket: féltik a balesetektől, ezért mindig maguk mellett tartják őt, tartanak a betegségektől, ezért nem viszik gyerektársaságba, túlöltöztetéssel védik a megfázás ellen, vagy félnek, hogy túl lassan gyarapodik, ezért folyamatosan etetik.

Mi is az elkényeztetés?

Az elkényeztető nevelésnek a túlvédő, túlóvó szülői magatartás az egyik megjelenési formája, összefüggésben a szülőnek azzal a törekvésével, hogy gyermekének próbáljon megadni mindent, amit szeretne, kívánságait maradéktalanul teljesítse. A szülő merő aggodalomból, féltésből megakadályozza, hogy gyermeke megtegyen olyan dolgokat, amire pedig már képes lenne (nem engedi, hogy egyedül másszon fel a csúszdára, hogy villával egyen – nehogy megszúrja magát –, hogy nélküle maradjon a nagyszülőknél, stb.). Pedig mindezek erősíthetnék a gyerek kompetenciaérzését, segítenének megtapasztalni a saját erejét.

A túlóvó szülő szeretné megóvni gyermekét a külvilág veszélyeitől, s inkább megad neki mindent, csak ne sérüljön. Túlzott engedékenységével hátráltatja a határok megtapasztalását, így a gyermek nem fogja érezni, hogy meddig mehet el. Pedig a látszat ellenére, a gyerekek szeretik tudni, milyen keretek között lehetnek szabadok: szükségük van kapaszkodókra, iránymutatásra, amihez tarthatják magukat. A túlóvó szülői magatartás hátráltatja a gyermek természetes leválási, elszakadási törekvéseit, miközben valójában a szülőnek nehéz „leválni” gyermekéről; reakciói mögött sokszor megtaláljuk az elengedéstől való félelmét.

A kényeztető szülő akkor is beköti a gyermek cipőfűzőjét és ráadja a ruháját, mikor már képes lenne önállóan öltözködni. Válaszol is helyette, ha a gyermeket kérdezik, mintha „szája” lenne, s ha úgy ítéli meg, hogy ügyetlenül vagy lassan halad az agyagfigurával, merő jószándékból ő maga befejezi azt. Ollót akkor sem ad a kezébe, mikor lehetne, „nehogy megvágja magát”, ahelyett, hogy megtanítaná annak használatára. Később jócskán besegít a házi feladat készítésbe, és rendszeresen külön ételt főz a gyermeknek, ha az nem akarja megenni a vacsorát. Nehezen engedi el maga mellől, szorong, hogy valami történhet vele. Ezt a szorongást aztán a gyermek is átveszi, s valóban félni fog az új helyzetektől, az eltávolodástól. Arról nem is szólva, hogy mozgásának, észlelési funkcióinak természetes fejlődésében is akadályozhatja a rövidre fogott „köldökzsinór”.

Mik az elkényeztető nevelés lehetséges következményei?

Ha a gyermek helyett cselekszünk, ha megpróbáljuk megvédeni őt a nehézségektől vagy óvjuk tettei következményeinek megélésétől, azt sugalljuk neki, hogy ő nem elég erős az élet feladatainak megoldásához. Nem alakulnak ki megküzdési stratégiái, tartani fog a világtól, és az az érzés alakul ki benne, hogy a problémáit csak mások segítségével tudja megoldani. Át is rakja a többiekre a felelősséget, hiszen „úgyse rajta múlnak a dolgok”. Viselkedését vagy passzivitás fogja jellemezni, vagy követelőző lesz: egyre inkább elvárja, hogy a környezete az ő szolgálatára legyen, ugyanakkor mások szükségleteit nem veszi figyelembe. Hiányozni fog belőle az együttműködési készség, az áldozatvállalás.

A kényeztető szülők sokszor azt tapasztalják, hogy már prepubertás korban (11-12 évesen), illetve kiskamasz korban (13-15 évesen) elveszítik ellenőrzésüket a gyermekük felett, s sokan szigorúbban próbálják fogni őt, ami kemény ellenállást vált ki a serdülőből. Mások megtartják túlzott engedékenységüket, hogy megóvják gyermeküket a csalódásoktól. Nem vállalnak fel konfliktusokat, nem mondanak „nem”-et, csakhogy ne veszítsék el helyeslését. Ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiatal ne érezze tetteinek következményeit; szinte felmentik a felelősségvállalás alól. Ugyanakkor paradox módon éppen ezzel a hozzáállással veszíthetik el a tiszteletét, hiszen gyakorlatilag az elkényeztetett serdülők eszközként „használják” a nekik megfelelni akaró szüleiket.

Mire figyeljünk?

Már pici gyerekkorától kezdve fontos szempont, hogy tartsuk tiszteletben a gyermekünk kezdeményezéseit, próbálkozásait, és ne tegyünk meg semmi olyat helyette, amit ő is meg tud tenni. Ha nem tartjuk tiszteletben a személyiségét, és beleavatkozunk önálló megoldásaiba, megfosztjuk őt attól, hogy megtapasztalja saját erejét, elvesszük az önbizalmát.

Az akadályok és a kudarcok fontos részét képezik életünknek. Személyiségünk a problémás helyzetek leküzdésén keresztül csiszolódik, fejlődik. Bátorítsuk önálló lépések megtételére gyermekünket! Segítsük abban, hogy elhiggye magáról, képes megcselekedni dolgokat. Ha mi magunk hisszük, hogy saját erejéből le tudja küzdeni az akadályokat, meg is fog felelni ennek az általunk felé vetített képnek. Ugyanakkor segítsük gyermekünk életét néhány jól átgondolt szabállyal, amelyek keretet adnak mindennapjainak, s amelyek között mégis elég nagy szabadsággal szerezhet tapasztalatokat. S mindenekelőtt, bízzunk magunkban, hogy jól tesszük a dolgunkat, mert nem kell tökéletes szülőnek lennünk, aki mindent megad a gyermekének, csak „elég jó szülőnek”, aki szeretetével abban segíti gyermekét, hogy sorsát saját kezében tartó, problémáival megbirkózni tudó, érett, önálló személyiség váljon belőle.