Az AI már beadta a házit, a tanár meg csak pislog

Amióta a mesterséges intelligencia (MI) betette a lábát az iskolába, nemcsak a gyerek és a szülő közötti beszélgetések lettek izgalmasabbak, hanem a szülők és a tanárok közöttiek is. Immár nem csak a menza, az osztálykirándulás vagy a szalagavatós ruhapróba a téma, hanem az is, hogy vajon jó-e, ha Emma vagy Bence az MI segítségével írja meg a házi feladatot.

Van, ahol a szülő támogatja ezt, és a pedagógus ellenzi. És van, ahol éppen fordítva történik: a pedagógus ad fel MI-vel megoldandó házit, a szülő pedig rettenetesen megijed, hogy hova vezet ez. De mint minden más iskolai helyzetre, itt is igaz: kell a nyílt párbeszéd! Ha szülő és tanár nem beszélnek egymással, az eltérő tapasztalatok és félelmek könnyen feszültséget szülhetnek.

Sok szülő még mindig úgy érzi, hogy az iskola világa egy másik univerzum, ahol minden szabályt a tanárok írnak. Pedig az MI pont olyan téma, amit csak együtt lehet jól kezelni: az iskola kereteket ad, a gyerek viszont többnyire otthon használja a programot. Ezért is fontos, hogy a szülő és a tanár ne egymás ellen, hanem egymással beszéljen.

Az első lépés egyszerű: kérdezzünk!

Például: „Engedett az MI használata a dolgozatoknál?” vagy „Hogyan tudjuk otthon úgy támogatni a gyereket, hogy jól használják?”. Az ilyen kérdések elindítják a párbeszédet, és máris látszik: nem támadni akarunk, hanem együtt gondolkodni.
Gyakorló tanárként mondom: a pedagógusok sincsenek könnyű helyzetben. Mindenki most tanulja, hogyan lehet jól beépíteni az MI-t az órákba, hogyan lehet kiszúrni a gépi szöveget, és hogyan őrizheti meg az ember tanárként a saját szerepét. Csak egy példa az ezer közül: eddig is okozhatott feszültséget, ha például a különórás tanár teljesen máshogy magyarázta az anyagot, és a gyerek sommásan kijelentette, hogy a magántanár jó, az iskolai matektanár meg „hülye”. De ebben az esetben akár össze is lehet kötni a tanárokat egymással, hogy megbeszéljék, mi szolgálja a legjobban az adott nebuló fejlődését. 

Ugyanezt az MI-vel nem lehet megtenni. Ha a ChatGPT vagy más program magyarázza a gyereknek a földrajzot, lehet, hogy jobban megérti, mint az iskolában, de könnyen kialakulhat – főleg a lázadó korszakukat élő gyerekekben – a meggyőződés, hogy a pedagógusaik alkalmatlanok, és sokkal egyszerűbb lenne, ha az uncsi iskola helyett otthon tanulnának a gép előtt. Ha szülőként megpróbálunk belehelyezkedni a tanár szerepébe, megértjük a nehézségeit, dilemmáit, és nem számonkérünk, hanem közös gondolkodást ajánlunk, az rengeteget old a feszültségen.

És van még valami: a tanároknak segítség, ha a szülő megosztja a tapasztalatait otthonról. Például: „A fiam az MI-tól kért segítséget a biológiához, sokat megértett belőle, de néha furcsa dolgokat mondott. Ön szerint hogyan érdemes ezt kezelni?”. Az ilyen beszélgetések erősítik az együttműködést, mert a tanár érzi: a szülő nem kibújni akar a feladat alól, hanem partner a felelős nevelésben.

Mesterséges intelligencia használata felelősen

Ráadásul az is előfordul, hogy a szülők tapasztalata és visszajelzése segít finomítani az iskola szabályait is. Ha kiderül, hogy a gyerekek titokban úgyis használják az MI-t, akkor talán érdemes közösen kidolgozni, hogyan lehet jól bevonni az oktatásba. Itt a szülő híd szerepet játszhat: közvetít az otthoni élmények és az iskolai elvárások között, jelzik a gyakorlatban tapasztalt problémákat, miközben támogatják a tanárokat abban, hogy szabályokat állítsanak fel.

A szülői–tanári párbeszéd lényege tehát nem az, hogy kié a „hatalom”, hanem hogy hogyan lehet a gyereket közösen megtanítani: az MI nem csalás, hanem tanulási lehetőség – de csak akkor, ha jól használják. Ehhez viszont szükség van arra, hogy a szülő és a tanár egymás szövetségesei legyenek, ne ellenfelei.
Ha jobban belegondolunk, a szülő–iskola együttműködés az MI kapcsán igazi nevelési szövetség. Az iskola hozza a pedagógiai szempontokat, a szülő a mindennapi tapasztalatokat, a gyerek pedig középen áll, és mindkettőből tanul. Ha ez a háromszög nem működik, a gyerek könnyen összezavarodik: otthon azt hallja, „használd nyugodtan”, az iskolában meg azt, „szigorúan tilos”. Vagy éppen fordítva. Otthon nem szabad beszélni sem róla, az iskolában pedig olyan házit ad a tanár, amelyhez kötelező használni pl. a ChatGPT-t. Ilyenkor marad a titkolózás és a teljes bizonytalanság.

Ha viszont a szülő és a tanár ugyanazt az üzenetet közvetíti – „Használhatod, de felelősen” –, akkor a gyerek biztonságban érzi magát, és tudatosabban tanul.
Mit tehetünk konkrétan? Például felvethetjük a szülői értekezleten: „Beszéljünk arról, hogyan látják a tanárok az MI helyét az órákon, és mi mit tapasztalunk otthon.” Nem kell nagy előadást tartani, már egy ilyen apró kérdés is elég ahhoz, hogy elinduljon az őszinte beszélgetés.

Fontos tudni: jelenleg nincs egységes szabály. Van iskola, ahol nyíltan használják az MI-t, máshol szigorúan tiltják. A szülőnek ezért különösen fontos, hogy tisztában legyen az adott intézmény álláspontjával. Ha az iskola tiltja, de otthon biztatjuk a gyereket a használatra, a gyerek kerül szorult helyzetbe: kire hallgasson? Ilyenkor a legjobb megoldás a párbeszéd: ne egymásnak ellentmondó üzeneteket adjunk, hanem közösen keressük a józan középutat. Ebben a folyamatban a legfontosabb, hogy figyeljünk egymásra: tanár-szülő-gyerek, és legyünk türelmesek egymással.

Ráadásul a gyerek azt is megtanulja: a felnőttek képesek együtt dönteni, együtt szabályokat hozni, és együtt támogatni őt. Ez a tapasztalat önmagában is nevelő erejű.

A gyerek számára az a legerősebb üzenet, ha azt látja: anya, apa és a tanár ugyanazt mondja – nem betanult szövegként, hanem meggyőződésből. Ez az egység adja a valódi biztonságot, amelyben a gyerek megtanulhatja: az MI egy új eszköz, amelyet lehet szeretni, lehet használni, de mindig felelősséggel.
A közös cél nem más, mint hogy a gyerek bátran és nyíltan mutassa meg, hogyan használja az MI-t a tanulásban. És ha a tanár és a szülő erre nem „lebukásként”, hanem tanulási lehetőségként reagál, akkor az MI tényleg nem puskázás lesz, hanem a tanulás új, izgalmas dimenziója.