Az én Karácsonyom

A Karácsony nekem soha nem önmagában a Szentestét jelentette. Magamban azt az időszakot neveztem Karácsonynak, amit a „karácsonyi készülődés” kezdete és a karácsonyfa szomorú eltávolítása foglalt keretbe.

Épp ezért sok élményem fűződik a karácsonyi készülődéshez. A legemlékezetesebb, amelyikre legszívesebben emlékezem vissza, akkor történt, mikor még alsós voltam. Imádtam karácsonyfát díszíteni, ezért évről-évre már az advent elejétől nyaggattam a szüleimet, hogy menjünk fát venni, és díszítsük is fel minél hamarabb. Végül nagy nehezen mindig sikerült kivárnom a 24-ét, de azon a napon már reggeltől nem lehetett velem bírni. Mindig rám szóltak, hogy majd ebéd után díszítjük, és addig legalább bírjam ki. Azon a karácsonyi délelőttön apám éppen a fát próbálta beleállítani a karácsonyfatalpba, ám nekem azonnal díszítenem „kellett”, és elkezdtem magamat feldíszíteni. Becsavartam magam az égőkbe, és be is dugtam a végét a konnektorba, és nagyon boldog voltam... Utána alig tudtak egyesített családi erővel kiszabadítani.

Gyakran előfordult, hogy az egymást követő Karácsonyok összecsúsztak a fejemben. Többször azon kaptam magam, hogy még állt a nappaliban a feldíszített fa, és én már a jövő karácsonyon törtem a fejem. Ilyenkor általában a kívánságaimon gondolkodtam. Ezek legtöbbször a frissen kapott ajándékkal egyeztek meg, csak épp fontos paramétereiben – például méretben, hangerőben – a friss szerzemény többszörösét elérni képes tárgyak voltak. Felsős koromig volt olyan is, hogy a Jézuskának szóló leveleim (sokszor többet írattam anyámmal, hogy legalább egy célba érjen) megfogalmazását és díszítését terveztem egy évvel előre, hátha valami gikszer folytán nem maradna időm az ilyen, és ehhez hasonló fontosságú teendőim elvégzésére az ünnepek előtt.

Karácsonyi szokások

A gyerekeknek az ajándékozás a Szenteste legmeghatározóbb része, ami persze velem sem volt másként. Ovis és alsós koromban csak az a pillanat foglalkoztatott, amikor megkaptuk az ajándékokat, és az ajándékok közül is csak az Enyémek érdekeltek. Én mit kapok, Én mennyire fogok neki örülni, Én mit fogok vele csinálni, Én mennyire leszek rájuk büszke, és Én mennyire fogok velük dicsekedni másoknak. Az idő múlásával azt vettem észre magamon, hogy a karácsony egyre többet jelent számomra. Elkezdtek nem csak az ajándékok, a „Karácsony” is érdekelni. Először a családomat vontam bele az ünnepembe. Ráéreztem a karácsony hangulatára, rájöttem, hogy a karácsony úgy a legjobb, ha sokan ünnepeljük, és nem mindenki magának. Szépen lassan elkezdtem értékelni a szentestén a vacsorázást, a karácsonyi zenéket, és mindent, amit karácsonykor a családommal csinálok.

A karácsonyi ünnepek fontos része nálunk a rohanás. Minden évben legalább hatszor ünneplem a karácsonyt – az iskolai és egyéb ünnepekkel együtt -, és ez igen fárasztó. Amíg nem tudtam felfogni a karácsony tényleges jelentését, addig minden egyes helyszínnek megvolt a maga különlegessége, amiért szívesen karácsonyoztam ott; otthon mindig sok ajándékot kaptam, az egyik nagymamámnál sok és finom étel volt, a másiknál süti és üdítő, az iskolában meg mindig hamarabb vége lett a tanításnak az ünnepség miatt. Később észrevettem, hogy ez a rohanás nem is az ajándékokról meg az ennivalókról szól, hanem arról, hogy együtt legyünk...

Egész sokáig hittem a Jézuskában. Ahogy fokozatosan kihittem belőle, úgy váltam egyre inkább én is Jézuskává. Már én rejtegetem úgy az ajándékokat a fiatalabb rokonok elől, ahogy előlem rejtegették. Sőt egyszer már segítettem a Jézuskának levelet fogalmazni...