Bátorító nevelés

Adler a pszichoanalízist megteremtő Freud korai tanítványa volt, de hamar szakított mesterével, és saját útját kezdte járni, megteremtve az individuál-pszichológia alapjait. Alapvető gondolata, hogy minden ember oszthatatlan, egységes egész, páratlan, egyszeri, megismételhetetlen lénye a világnak. Cselekedeteit, megnyilvánulásait nem lehet önmagukban minősíteni; minden személy csakis a maga teljességében, illetve környezetével való összefüggésében értékelhető.

Cél a fejlődés szolgálatában

Adler elmélete szerint az ember lelki életét cél határozza meg, amely a külvilág benyomásainak hatására, már életének első hónapjaiban kialakul. Az ember egészében ennek a célnak az irányába mozog, aktívan alakítva is azt. Ennek megfelelően a gyermek fejlődésében nagyon korán megmutatkozik a világhoz való viszonya, így már pici gyerekkorában következtethetünk arra, hogyan viselkedik majd az élet adta helyzetekben. Amennyiben ezt a célra irányultságot a pedagógus munkája során figyelembe veszi, könnyebben megérti a gyermek viselkedésének mozgatórugóit. Így például, ha egy gyermek órán bohóckodik, nem feltétlenül az ő bosszantására teszi, hanem a többiek figyelmét szeretné felhívni magára; viselkedésének oka és célja van.

A közösségi érzés fontossága

Adler hangsúlyozza, hogy a gyermek társas lény, aki születésétől kezdve interakciós partner, s a felnőtteknek ennek megfelelően kell kezelniük. Ennek a kölcsönös ráhatásnak a talaján alakul ki társas-érzelmi kapcsolata édesanyjával, megalapozva további egészséges fejlődésének alapjául szolgáló biztonságos érzelmi kötődést.

Adler a közösségi érzés fejlesztését általános nevelési célnak tartja. Szerinte a nevelési hibák hátráltatják a gyermek közösségi érzésének fejlődését. A beszédfejlődés példáján keresztül jól látszik, hogy az a gyerek, aki nem kap elég szociális ingert környezetéből, akivel a szülei türelmetlenek, akivel keveset beszélgetnek és a kérdéseire nem válaszolnak, akinek nem mesélnek, nem olvasnak történeteket, annak hiányozni fognak a kapcsolati élményei, és így beszédfejlődése, szociális- és érzelmi fejlődése is elmaradást mutat.

Károsnak érzi az elkényeztető vagy túlóvó szülői magatartást is, amelyben a szülők nem is várják el a gyermek aktivitását. Ez a szociális és beszédfejlődésére is gátló hatással lehet. A gyermek követelőző lesz, túlzott elvárásokkal fordul környezete felé, tele lesz szemrehányásokkal, ugyanakkor nem rendelkezik elég önbizalommal ahhoz, hogy önállóan intézze saját dolgait vagy maga oldja mega problémáit, felelősségtudata csorbát szenved. Hasonlóan ártalmasnak tartja a nyomást gyakorló, erőszakos, szidalmazó nevelői környezetet, amelyben a gyermek gyakran él át megalázottságot, sokszor minősítik negatív jelzőkkel, következésképpen hasznavehetetlennek fogja érezni magát, önértékelése alacsony lesz, nem tud együttműködő partnerré válni, amit aztán „lázadásával”, szembefordulásával nyomatékosít. Adler gyakorlatilag a kényszer és az erőszak alkalmazását tartja leginkább károsítónak a lelki egészségre és az emberek közötti társas kapcsolatokra, együttműködésre nézve.

A kisebbértékűségi érzés

A gyermek születésekor tehetetlen, környezetének kiszolgáltatott, kis lény. Adler fejlődéselméletének meghatározó gondolata szerint a gyermekben kicsiségénél, gyengeségénél fogva egy mélyen gyökerező kisebbértékűségi érzés van jelen, amely arra ösztönzi, hogy célokat tűzzön maga elé, melyek segítségével leküzdi ezt az érzést, s valós önértékelésre tehet szert. Ez teszi őt nevelhetővé, s ez a lelki fejlődés alapja is. A gyermek felé sugárzó szeretet, bizalom bátorságot ad, egyre nehezebb feladatok leküzdésére sarkallja. Adler szerint gyermekkortól kezdve az ember minden törekvése mögött a kisebbértékűségi érzés leküzdése, kompenzálása áll.

Úgy véli, hogy a gyermekben megnyilvánuló nyugtalanság, szertelenség, a rendzavaró, agresszív viselkedés, de a szorongás, a visszahúzódás is a tudattalanul meglévő kisebbértékűségű érzés következménye. A feltűnő viselkedésű gyermek nem természetéből fakadóan erőszakos vagy szembeszegülő, hanem egy kisebbértékűségi érzéstől szenvedő lény. Hogy hogyan alakul a gyermekkori kisebbértékűségi érzés, az a felnőtt környezettől függ. Ha a nevelők agresszívak, ha fenyegetéssel, túlzott szigorral, veréssel nevelnek, az ember felnőttkorban is cipeli magával ezt a kisebbértékűségi érzést. Nem beszélve arról, hogy ha túl sokszor bizonygatjuk a gyermek rosszaságát, ettől nem fog jól viselkedni. (Bár az is jó kérdés, kinek mit jelent egyáltalán a jó és a rossz viselkedés.)

Bátorító pedagógia

Az individuál-pszichológia a nevelés legfontosabb eszközeinek a jóindulatot, az igenlést, a barátságot, a bátorítást, valamint a belátást és a megértést tartja. Alapvetően pedagógiai optimizmussal közelít a gyermekhez, abból indul ki, hogy megfelelő viselkedésünk modellként szolgál a gyermek számára, s azt mintaként követve ő is helyesen fog viselkedni. Ha hiszünk a jóságában, növekedni fog benne ez a pozitív érzés. Ha megbízunk benne, erősödni fog az önbizalma. Hogy önmagát elfogadja és önmagát szeretni tudja, arra van szüksége, hogy mi magunk olyannak fogadjuk el és olyannak szeressük őt, amilyen, és nem olyannak, amilyennek szerintünk lennie kellene.

Elfogadásunkat, bátorításunkat úgy tudjuk felé közvetíteni, ha elismerjük igyekezetét, teljesítményét, hiszünk képességeiben, s ennek megfelelően pozitívumaira, kedvező adottságaira építünk, és nem a negatívumait hangsúlyozzuk. Azt se felejtsük el, hogy a túlzott elvárások és elérhetetlen célok gátat szabnak a gyermek fejlődésének, ezért bátorítsuk őt arra, hogy nyugodtan hibázhat, a hibákból tanulni lehet; az életünkhöz hozzátartozik a hibázás lehetősége.

Ha a gyermeket egyenértékű félként kezeljük, ha növekedéséhez alkalmazkodva viszonyulunk hozzá, olyannak fogadjuk el, amilyen, s rászólások helyett inkább mi magunk nyújtunk követhető mintát számára, ha bátorítjuk, ösztönözzük őt, akkor hozzásegítjük ahhoz, hogy kialakítsa helyes önértékelését, hogy sikeresen megküzdjön életfeladataival.