Blog Két Egér-könyvlista blog Az eszköztelenség eszköztára

Az eszköztelenség eszköztára

Az Útikalauz a vershez pontosan azt csinálja, amit a cím alapján várunk, rávesz minket egy utazásra, 25 magyar vers módszeres elolvasására, mire a végére érünk, már annyira edzésbe lendülünk, hogy azt kérdezzük, hogy „csak ennyi?” Pedig tényleg vége, így nem tudunk mást tenni, mint írunk egy elfogult kritikát Fenyő D. György könyvéről.

A könyv műfaja útikalauz, erről pedig egy méltatlanul elfeledett kifejezés jut eszembe, a cicerone, a mindenben mélyen tájékozott, sok és könnyű beszédű idegenvezető (úgy kell elképzelni, mint Dante Vergiliusát vagy Saly Noémit). A cicerone magabiztos tudását nem arra használja, hogy az által is őt csodáljuk, hanem arra, hogy segítsen rácsodálkoznunk bizonyos tényekre, összefüggésekre, gondolatokra, érzésekre és még ki tudja, mi mindenre. Ebből az alapállásból kiindulva érthető lesz, hogy mely olvasói várakozásokat képes kiszolgálni ez az útikalauz és melyeket nem.

Mindenképpen érdemes az illusztrációval kezdenünk, hiszen a képekből nyerjük az első benyomást a könyvről – és ha valaki azt mondja, hogy ez azért a gyerek- és ifjúsági könyvek nagy részénél sincs másképp, akkor arra nem gondol, hogy ebben az esetben a könyv, amit a kezünkben tartunk egy olyan dologról, kulturális fogalomkörről (vers, költészet) szól, amiről mindannyiunknak eleve összetett képzetek laknak a fejünkben (még akkor is, ha soha nem olvasunk verset), így könyv vizualitása az átlagosnál több ponton válaszolhat meg vagy vethet fel bennünk kérdéseket, igazolhatja be vagy keltheti föl várakozásainkat. A könyv képiségén érzékelhető az illusztrátor (Gráf Dóra) heroikus küzdelme, az, hogy egy behatárolt asszociációs térben (senki se felejtse el, hogy ismeretterjesztő könyvről beszélünk) kellett oldalról oldalra valami eredetit kitalálni. Ráadásul az esztétikai mércét egy sok évtizedes szakmai tapasztalatra alapozott, kiérlelt szöveg, valamint klasszikus és elismert kortárs költők (nagy részt remek-) művei adták. És azért nem is kevés képről van szó. Lehetne vitázni arról, hogy mennyire relevánsak a beidézett fotók, műalkotások, pláne a rajzok, és kellene is, ha azzal az alapossággal vizsgálódnánk, ahogyan a könyv teszi a versekkel, de ez már egy nagyon meta-dolog lenne: a könyv fegyverét saját maga ellen (javára) fordítani. A képi hatás azonban kifejezetten jól áll össze, a küzdelem nem volt hiábavaló, szeretet és melegség árad abból, ahogyan az inkább komor képanyag találkozik az inkább dekoratívan elnagyolt, kedves rajzokkal. A szöveg magában nagyon tömény lenne, az illusztrátor megoldja azt, hogy a gondolatoknak legyen levegője. Azt sajnálom, hogy éppen a borítóra olyan rajzok kerültek, amik kevésbé tudtak elszakadni az útikalauz mint metafora képi síkjától. Cserébe a borító sárgája egészen behízelgő, kézbe kell venni (nem a sárgát, hanem a könyvet). Ugyanez a szín a belső lapokon is (hol fehér, hol fekete hátérrel) jól teszi a dolgát. Amikor azonban ez a sárga fényképekkel, reprodukciókkal találkozik, akkor felbukkan egy olyan hatás, ami nem biztos, hogy szerepelt az illusztrátor, a szerkesztő szándékai között, a képek borostyánossá válnak, hatásukban kövületek, zárványok, nagyon régiek, letűntek lesznek, patinásak, nosztalgikusak. Ez nagyban ellentmond a szövegnek és a rajzoknak, amelyek sokkal inkább a frissességet, a versolvasás és -értés (örök) jelen idejűségét hangsúlyozzák. A tipográfia elsőre túlgondoltnak tűnik, de visszanézve nagyon hasznos, a számok, nyilak stb. a mikroszerkezet visszakeresésében, visszadiézésében segítenek, a fejléc pedig felidézi, sőt olykor rávilágít, milyen alapgondolatok, motívumok munkálnak egy-egy fejezetben. A tartalomjegyzék (illetve útvonalterv) és a tipográfiai eligazító elemek ösztönöznek arra, hogy más útvonalakon is megpróbáljuk bejárni a könyv gondolatmenetét.

A könyv 25 magyar költő egy-egy alkotását elemzi, időben az anyag kb. 200 évet ölel fel, de hangsúlyozottan sok benne a 20. század második feléből való vagy kortárs vers. Nyilvánvalóan csak egy a számtalan lehetséges válogatás közül, de mindegyik szöveg indokoltan kapott helyet a könyv szövetében, aminek egészében nézve már legalább annyira főhőse a versolvasás, mint maga a vers. Az egyetlen pont, ahol talán érdemes lenne vitatkozni a válogatással az az, hogy praktikusan bekerült néhány vers, amelyek bár tényleg remekül elemezhetőek, érdekesek, de valamiféle határterületen mozognak, ami szerintem egyúttal a jó vers határterülete is. Mivel ezek a versek mind a kortárs vagy közel kortárs termésből származnak, ez sugallhat valami olyat, hogy a klasszikusok jók, a maiak meg ilyenek is, meg olyanok is. Pedig a kanonizáltság amúgy semmilyen módon nem szempont a könyvben. De valószínűleg azért nem kell attól félni, hogy ez a parányi sugallat tornádót időzne elő.

Mondtuk, hogy a könyv főhőse a címben említett vers mellett maga a versolvasás. A könyvnek nem titkolt célja az, hogy túl ennek a huszonöt versnek az elolvasásán adjon valamilyen eszközt az olvasó kezébe, ami aztán bármely más versnél is bevethető. Gyakran elhangzik a kétségbeesett kérés (többnyire kiélezett tanulási helyzetekben, érettségi, felvételi stb. előtt), hogy végre valaki mondja el, hogyan kell verset elemezni. Pontokba szedhető, betanulható módszert ez a könyv sem fog adni, becsületes könyv erre nem is vállalkozhat (meg persze amúgy sem tanulási segédlet), ad viszont valamit, ami ennél több, az eszköztelenség eszköztárát. Azt mondja, hogy egészen sokáig el tudunk jutni már akkor is, ha egyszerűen birtokában vagyunk a nyelvnek: hiszen ott van nekünk a szöveg az értelmével, szerkezetével, zeneiségével, ott vagyunk mi magunk mint befogadók az élményünkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel, asszociációinkkal. Minden más, amit sokszor az irodalomértés lényegi összetevőiként emlegetünk az intertextualitástól a kultúrtörténetig, a verstantól az életrajzig vagy az irodalomelméletig csak akkor jön elő, ha annak valamilyen különös jelentősége van az adott versnél. Szakkifejezések is csak elvétve fordulnak elő az elemzésekben. Ez nem a szakmaiság tagadását jelenti, egyszerűen azt, hogy a versolvasást nem szakmai, hanem civil tevékenységnek tartja. Ha megtesszük a kellő intellektuális és persze lelki erőfeszítést, akkor sok gond már nem lehet, ha mégis, akkor meg eligazít a cicerone. Összességében talán tudatos vagy még inkább módszeres olvasásnak lehetne nevezni azt, ahogy Fenyő a versekhez nyúl, amiben a fent leírtakon túl még ott van egy attitűd, hogy türelem, nem sietünk sehová. A módszerességhez hozzátartozik az is, hogy a triviálisnak tűnő gondolatokat sem hagy reflektálatlanul. Amikor például Szabó T. Anna az ugar szót használja, mindannyiunknak beugrik persze, hogy Ady, a könyv ezt írja: „De ha már ugar: az bizony Ady Endre szava. Körülbelül száztíz éve nem lehet magyar versben leírni úgy, hogy ne a magyar ugar jusson a magyar versolvasó eszébe.” Ami nagy különbség, hiszen így értelmezve a vers nem egyszerűen Adyra utal, hanem sokkal inkább arra, hogy ahhoz, hogy értsük ezt az utalást magyar versolvasónak kell lennünk. Ez egy példa volt, a kötetben százával van ilyesmi, ezek vezetnek odáig, hogy lényegesen mélyebben értjük meg a szövegeket, mintha csak elolvastuk volna magunknak.

Itt jutottunk el a lényeghez, a könyv úgy adja meg a vers mélyebb megértésének az élményét, hogy azt tényleg mi magunk rakjuk össze, éljük meg. Ez azt is jelenti, hogy az elemzésekben nem találunk nagy szabású megállapításokat, katartikus felismeréseket. A katarzist Fenyő ránk bízza, a magánügyünk. Nyilván képes lett volna másképpen írni ezekről a versekről, vagy olyan verseket kiválasztani, amelyekről kijelenthetett volna valami bombasztikusat. Biztos vagyok benne, hogy tudatosan tartózkodott ettől. Kétségtelenül nagy élmény lehet olykor egy tanár sziporkázóan okos elemzését meghallgatni, de nagyon távol áll ennek a könyvnek a szellemétől, hiszen azt erősíti, hogy a versolvasáshoz kevesek vagyunk, egy nálunk avatottabb közvetítőre szükség. Itt más tanári attitűd (lásd még cicerone) valósul meg, sziporkázás nincs, cserébe lépésről lépésre egyre jobban elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk nagyon különböző verseket mélyen érteni.

Arról, hogy ne maradjunk le valami közös nagy élményről, a könyv makroszerkezete gondoskodik. Itt Weöres Sándor egyszavas versétől haladunk az egyre több soros, majd több versszakos komplexebb formák felé. Azonban nem Rakovszky Zsuzsa verse került a könyv végére, pedig az a leghosszabb és sok szempontból a legnehezebb is, hanem A hamis tanú Arany Jánostól. Lehet persze azt mondani, hogy Fenyő biztosra akart menni, hogy Arannyal mindent el lehet adni, különösen az egyik közismert (vagy ha ez túlzás, akkor nem rég még közismert) versével; de szerintem csak azt az élményt akarta megadni nekünk, hogy 24 vers elolvasása és elemzése után Arany közel 160 éves szövege váratlanul frissnek (könnyűnek nem, de) könnyen olvashatónak hat, csak egy kis edzés kellett, meg a cicerone segítsége, és a szöveg megérkezett a versolvasás örök jelen idejébe. Ki lehet próbálni, hogy igazam van-e, elő a többi Arany-balladával!

Én az elejétől a végéig olvastam a kötetet, jó volt lépésről lépésre haladni, de elképzelhető, hogy mindenféle más sorrend vagy a véletlen csapongás is jól működhet. Azt nem tudom letesztelni, hogy ha nem szeretném a verseket, akkor a könyv segítségével megszeretném-e (a könyv ajánló szövege ezt ígéri), de nem tartom kizártnak. Életkori ajánlás nem szerepel a könyvön, valószínűleg 14 éves kor felett már meg lehet próbálni, felső korhatár nincs.


Fenyő D. György: Útikalauz a vershez. Illusztrátor: Gráf Dóra. Tilos az Á Könyvek, 2021. 200 oldal, puha borító.

--

A kritikához használt könyvet a kiadótól kaptuk. Fenyő D. Györgynek előkészületben van egy könyve kiadónknál (Tea Kiadó), amúgy meg a magyartanárom volt, az objektivitást ezért nem tudnám garantálni, így ennek a könyvnek nem adunk értékelést. Az elfogult értékelés legalább három egér lenne :)

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Nem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó