Blog Két Egér-könyvlista blog Ők beszélgetnek, mi nézni tanulunk

Ők beszélgetnek, mi nézni tanulunk

Nagyon szép művészeti ismeretterjesztő könyvek időről időre meg szoktak jelenni, nagyon jók már sokkal ritkábban (és ez nem csak a hazai könyvkiadásra érvényes). Ezért jó hír, hogy magyarul is megjelent A képek története gyerekeknek, amely a könyv egyik beszélője, David Hockney miatt már magában is izgalmas, ráadásul a bolognai gyerekkönyvvásáron megkapta 2019-ben a New Horizons-díjat – megérdemelten.

Mielőtt bármit is mondanánk róla, fontos előrebocsátani, hogy ez a könyv beleilleszkedik abba a kortárs trendbe, amikor egy-egy sikeres felnőtteknek szóló ismeretterjesztő könyvből nagyon hamar készül egy a gyerek közönséget megcélzó adaptáció is. Itt mindig az a kérdés, hogy az üzleti megfontolások mellett ott van-e a szándék a még szélesebb körű értékközvetítésre, vagy csak egyszerűen le akar húzni a kiadó még egy bőrt egy sikeres termékről. Itt szerencsére az első variációval van dolgunk. A gyerekeknek szóló változat, ha nem is szakad el teljesen az eredeti könyvtől, mindenképpen önálló életet él, szolgál extrákkal a saját megcélzott közönségének.

A New Horizons-díj, amit a könyv Bolognában kapott, a nagyon ígéretes pályakezdőknek vagy a valamilyen szempontból kivételes, rendhagyó könyveknek jár. Nem hiszem, hogy a könyv alkotógárdája bármilyen szempontból pályakezdőnek számítana, így marad a rendhagyóság. Természetesen minden valamire való könyv szeretne rendhagyó, kivételes, hiánypótló lenni, ez így lesz egészen addig, amíg a fülszövegírók istene nem kezdi el példásan büntetni ezeknek a kifejezéseknek a használatát. A könyv magyar kiadásának hátán a „nem egy szokványos” kifejezést olvassuk. Nézzük mitől lesz ez nem egy szokványos művészettörténet.

A művészettörténeti kánon szempontjából a könyv anyaga nem tér el a közmegegyezéstől, a Lascaux-i barlang bikáitól egészen Edward Hoppertől az Éjjeli baglyokig nem fog senkit meglepetés érni. Az sem újdonság, hogy gyakran szóba kerülnek popkulturális alkotások is, amelyek közül természetesen szintén a legjobbakat látjuk viszont a könyvben. A művészettörténész, Martin Gayford hozzáfűzései a színesek lebilincselőek, de semmiképpen sem sorolhatók a merész kategóriába. Persze ne is várjuk el egy ismeretterjesztő gyerekkönyvtől a kánon megújítását. A könyv felépítése nem kronologikus, hanem tematikus, de ez sem példátlan a gyerekeknek szóló művészeti könyvek között.

Rose Blake magazin stílusú illusztrációi mutatósak, vizuálisan egységessé és kiegyensúlyozottá teszik az egész könyvet, és sehol sem akadnak össze a bemutatott szintén vizuális műalkotásokkal. De forradalminak nem nevezném őket. A különlegességet máshol kell keresnünk.

Gayford, Blake, Hockney a vásznon (Rose Blake illusztrációja)

Nem szokványossá a könyvet David Hockney jelenléte teszi. Azzal, amit mond, mint ahogy azzal is, hogy mely saját alkotásait mutatja meg nekünk.

Egy ismeretterjesztő könyv esetében kicsit meredek, hogy Hockney több esetben egyszerűen csak elmondja a fantáziáját arról, hogy milyen lehetett Jan van Eyck műterme, milyen módszerrel dolgozott Caravaggio – a gyerekeknek arról nemigen lehet tudása, hogy ezekről az elképzeléseiről szól Hockney Titkos tudás című könyve (ami 2003-ban magyarul is megjelent). Azonban e háttérismeret nélkül is hamar megértjük, hogy ilyenkor nem bizonytalan művészettörténeti feltételezéseket, hanem a saját megélt tapasztalatait osztja meg velünk arról, hogy a semmiből aligha lesz korszakos műalkotás, az alkotók nem csak festegetnek, hanem keményen és tudatosan dolgoznak az eredményért, és ehhez nem ritkán a módszert is saját maguknak kell kitalálniuk. Meglepő módon ezek ingoványos alapokra épült megállapítások váratlan mélységet adnak a tárgyalt művészettörténeti jelenségeknek, hitelesítik, valamilyen szinten megélhetővé teszik azokat.

Talán még erőteljesebben hitelesítik a mondanivalót Hockney képei. Kevés alkotó van, aki a művészettörténet alapművei mellé simán odateheti a saját képeit, David Hockney a kevesek egyike. A képeihez fűzött tömör, lényegre koncentráló megjegyzései éppen az ellentétei a fenti ötletelésnek, hiszen teljesen konkrétak, és első kézből az alkotótól származnak. Lényegében lejátssza, hogy milyen párbeszédet folytatott az elődökkel, és elénk is tárja e párbeszéd képi bizonyítékait. A képek természetesen a szövegtől függetlenül is vizuális párbeszédet folytatnak egymással – de ebben a témában ez alapelvárás egy könyvtől.

A szöveg formailag szintén párbeszéd, de ez az adaptált felnőtt könyv öröksége, így kevés a kérdés-felelet, a beszélgetők legtöbbször egyszerűen kiegészítik egymás mondandóját. Szerencsére ezt egyszerre tartalmasan és színesen teszik, így fenntartják a figyelmet, nem érezzük sem egyhangúnak, sem fárasztónak az olvasottakat. És utólag talán hálásak is lehetünk, hogy nem a tanítási szituációhoz jobban illő forma valósult meg, mert a párbeszéd így nyitottabb marad. Mint ahogy nyitva marad az a kérdés is, hogy mi lesz a képek jövője…

A magyar fordítás – Papolczy Péter munkája – kellemesen gördülékeny, jól hozza az oldott beszélgetés hangulatát, ami a könyv alapkoncepciója. De néha azért megbicsaklik. Ilyenkor váratlanul egy-egy szövegrész enyhén szólva enigmatikussá válik, rosszabb esetben hibássá, mondjuk holland festő lesz Jan van Eyck, ami sem földrajzilag, sem történelmileg nem helytálló. Szerencsére az összképen ezek a részek keveset rontanak. Az igazsághoz tartozik, hogy a hibavadászat során kiderült, hogy az eredeti kiadásban is akad téves adat és következetlenség, ezeket a magyar változat egyszerűen megörökölte.

A magyar kiadás furcsasága, hogy nem tartotta meg az eredeti borítót. Helyette egy karakteres belső képet, az első fejezetet indító illusztrációját használta fel. A választás annyiban érthető, hogy ez a kép talán többet elárul a könyv belső világáról, cserébe viszont egy nem annyira koncentrált kompozíciót kapunk, ami sokkal kevésbé alkalmas borítónak, mint a plakátszerűen komponált eredeti.

Az illusztrációról már írtam, de még röviden visszatérek hozzá. A könyv egyik alapmechanizmusaként emlegettük a párbeszédet. Rose Blake képei, melyeknek főszereplői Hockney, Gayford és maga az illusztrátor szintén beszélgetnek a szöveggel. Saját magát (bár tényleg elég kis termetű) gyerekméretben ábrázolja, és maguk az illusztrációk is felfoghatók a szövegben olvasottak visszatükrözésének egyfajta gyermeki nézőpontból. Van az illusztrációnak egy másik vonulata, aminek a szereplői Hockney kutyái, ez nagyon aranyos, de talán egy kicsit túl van gondolva.

Most gyorsan befejezem, mert nincs értelme szétszedni ezt a könyvet, hiszen az összkép a fontos. Biztos vagyok benne, hogy maradandó élményt ad – hasonlóan egy-egy igazán emlékezetes kiállításhoz –, és nyitottá teszi a gyerekeket arra, hogy újabb könyveken keresztül újabb területeit vagy a képek egy másfajta történetét fedezzék fel a művészetnek – hiszen az angol cím hangsúlyozza, hogy ez a képeknek csak egy története. Amúgy pedig, most hogy egy kicsit már megtanultunk nézni, ahogy egy másik könyvben írtuk: irány a múzeum! Lehet folytatni a párbeszédet régi és kortárs művekkel, alkotókkal, mert a művészet éppen azért változik, hogy ezt a párbeszédet ébren tartsa.


David Hockney, Martin Gayford: A képek története gyerekeknek. Illusztrátor: Rose Blake. Magyar fordítás: Papolczy Péter. Pagony, 2020. 128 oldal, kemény borító.

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Nem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó